Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A félelem liberalizmusa - Élet és Irodalom, XLVII. évfolyam 24. szám, 2003. június 13.

Salamon János:

 

 

A félelem liberalizmusa

 

 

A Kádár-korszak értelmiségének fogalmi nyelve kevéssé volt inspiráló.  Amit nem a marxista zsargon uralt, az a rendszertelenül befogadott, félig megértett kontinentális (német, francia) szellemi áramlatok terhét viselte.  A rendszerváltás első éveinek legnagyobb kultúrtörténeti eseménye az angolszász-amerikai gondolat hirtelen, árvízszerű beözönlése volt.  E gondolat módszertani alapját adta az a Fregetől mondjuk Davidsonig csiszolódott analitikus filozófia, melyet a magyar szellemi közélet elsősorban Kis János írásaiból ismerhetett meg. Neki és követőinek volt köszönhető, hogy az eladdig gondolatok helyett ideológiai frázisokkal, tisztán kivehető fogalmak helyett pedig hangulatfestő és hangutánzó szavakkal traktált olvasók világosan meghatározott fogalmakat használó, pontokba szedett érveket követve juthattak el megkerülhetetlen konklúziókig. A rendszerváltás körüli intellektuális és morális káoszban az analitikus iskola legfőbb gyengesége – filozófiai horizontjának szűkössége – is éppen kapóra jött. Évezredes metafizikai kérdések fölötti tűnődéshez a helyzet amúgy is túlságosan sürgető volt, a fényesen csillogó új analitikus eszközökkel végzett redukció pedig már azért is igazolhatónak tűnt, mert az így nyert fogalmi tisztaság morális tisztaságot sugallt. Ez utóbbi benyomást csak tovább erősítette, hogy Kis az új módszert a társadalmi egyenlőség kérdésére koncentráló, Rawlsi, Dworkini neo-Kantiánus liberalizmus magyarországi népszerűsítésének szolgálatába állította.  Ez az eszmerendszer szintén következetesen és tudatosan reduktív. Rawls maga „politikai liberalizmusnak” nevezte, amivel arra utalt, hogy a liberális gondolat az örök -- és örök ellentéteket szító – metafizikai kérdések megkerülésével a társadalmi konszenzust és nem az igazságot célozza meg.  Más szóval a demokrácia előrébbvaló, mint a filozófia. Innen már csak egy lépésre van a következtetés, hogy a demokráciának nincs szüksége filozófiai igazolásra.

 

Szabadság egyenként

 

Hogy a demokrácia előbbre való, mint a filozófia, azt Szókratész a saját bőrén tapasztalhatta meg. Programja a demokratikus konszenzuson túli igazság, a véleményeken túli tudás keresése fatálisan népszerűtlennek bizonyult. Pedig kutatása semmilyen népirtásra alkalmas igazság felfedezéséhez nem vezetett. A tudás, ami felsejlett előtte, éppen a saját tudatlansága volt, az, hogy az emberi értelem úrrá lenni nem, csak csüggeni tud a lét nagy, örök kérdésein. Ez a csüggés a filozófia maga.

   

A politikai filozófia nagy, örök kérdése, hogy mi a legjobb politikai rendszer. Nem voltunk abban a helyzetben a rendszerváltáskor, hogy ezen a kérdésen túl sokat tűnődjünk. A liberális demokráciát választottuk, mert nem tehettünk mást, mert nem tudtunk jobbat elképzelni. Döntésünk filozófiai igazolásához ez az indok persze kevés. Ilyen igazolásra pedig már csak azért is szükség lett volna, hogy megnyugtathassuk magunkat: akkor is ezt a rendszert választottuk volna, ha a történelmi realitások valódi mozgásteret adtak volna döntésünkhöz. A magyar liberális demokrácia elméleti legitimációja ennek ellenére a mai napig késik. Kis János továbbra is főszerepet játszik az újonnan meghonosodott rendszerről alakuló vélemények formálásában, de elemzéseiben a politikai tudásra áhítozók kevés kapaszkodót találnak. Közelebbről megvizsgálva, írásai nem annyira fogalmi vagy morális, mint inkább ideológiai tisztaságot mutatnak. Mert csupán azok meggyőzésére szolgálnak, akiket a modern liberalizmus döntő alapfeltevéséről, a szabadság voluntarista értelmezésének helyességéről, már rég nem kell meggyőzni. A libertinizmussal kacérkodó laissez faire liberálisok (pl.: Seres László) és az államszocializmussal flörtölő welfare state liberálisok (pl.: a jelenleg éppen neo-marxista Tamás Gáspár Miklós) a kettő közötti kompromisszumra törekvő politikai liberalizmussal együtt vallják, hogy a szabadság elsősorban az egyéni választás szabadsága. Szabadnak csak akkor tudhatom magam, ha pontosan meghatározott jogok garantálják a biztonságomat a többségi akarat bizonyos megnyilvánulásaival szemben; ha független individuumként magam mérlegelhetem a dolgok értékét, dönthetek céljaim felől. Az ezen alaptételt egyként elfogadó jobb- és baloldali elhajlók józan középútra tereléséhez nem szükséges belebonyolódni a politikai filozófia messziről induló és messzire vezető kérdéseibe.

Talán indokolatlan fatalizmus arról beszélni, hogy a politikai berendezkedés, amit a rendszerváltás után választottunk magunknak, történelmi okokból amúgy is megkerülhetetlen volt.  A zsarnokságtól megszabadulva mindenképpen szabadok akartunk maradni, de ezt elvileg más formában is megtehettük volna. Demokrácia helyett köztársaságot is alapíthattunk volna a szabadság alternatív (republikánus) értelmezésére, mely szerint szabadok egyenként nem, csupán közösen, vagyis egy olyan politikai közösség szerves részeként lehetünk, amelyik tudatosan és aktívan ellenőrzi és irányítja a saját sorsát. Az individuum autonómiáját hangsúlyozó liberális demokrácia mellett talán csak azért döntöttünk, mert a negyven éves zsarnokság olyan sikeres volt, hogy súlyát nem közösségként, hanem egészen a pórusokig hatva, egyenként, személyesen érzékeltük, és aztán megváltásunk pillanatától így egyenként, egymástól függetlenül akartuk átadni magunkat a szabadságnak. Így persze ez is egy kényszerhelyzetben hozott döntés volt, de ezt a kényszert a szerződéselméletre támaszkodó modern politikai gondolkodás evidenciaként fogadja el: a liberális demokrácia olyan szerződésen alapszik, melyet a megállapodó felek nem jó dolgukban írnak alá.

Menekülés a békébe

 

            A modern politikai civilizáció a természettől és egymás természetétől való fejvesztett menekülés eredménye. Ugyanaz a természet (kozmosz), amit Plátón és Arisztotelész felemelő, utánzásra inspiráló hierarchikus rendnek láttak, Pascal számára a végtelen terek vérfagyasztó csendjét, Hobbes számára pedig egy „magányos, szegényes, rövid, brutális és cudar” emberi lét színterét jelentette. A természet nem egyszerűen csak néma közönnyel viseltetik irántunk, hanem a túlélésnek olyan kegyetlen feltételeit szabja, amelyeknek külön-külön, egyedül képtelenség megfelelni. Márpedig egy kozmikus kasztrendszer és az ebből egyenesen következő társadalmi kötelékek hiányában a modern ember egyedül van. Ebben az állapotában először embertársait is a természet részének, vagyis a túlélés útjában álló legyőzendő akadálynak tekinti. A társadalmi szerződésen alapuló modern liberális politikai berendezkedés kezdete az a felismerés, hogy embertársaink mégsem pusztán természeti lények, mert velük valamilyen egyességre lehet jutni, míg a természettel nem, azon úrrá kell lenni.  Az egyesség alapja az, ami alapvetően közös bennünk: a félelem. Konkrétan a kegyetlenségtől, az erőszakos haláltól, általában pedig az önkényes hatalomtól való félelem. Ez az általánosan osztott szorongás megmutatja nekünk, hogy mi az, amit biztosan nem akarunk, amit földi létünkben el akarunk kerülni, s ez a negatív tudás az építő- és kötőanyaga a liberális demokrácia alapstruktúrájának (alkotmány, emberi jogok, tulajdonjogi törvények, szabad piacra alapuló gazdasági szerkezet). Külső természeti (kozmikus) vagy isteni minta hiányában nincs közösen osztott pozitív tudásunk arról, hogy politikai közösségként mit kezdjünk földi létünkkel. Kinek-kinek persze megvan a maga elképzelése, de itt a konszenzusnak aligha lehet esélye, hiszen kibékíthetetlenül ellentétes nézeteket vallunk már arról is, hogy létünk pusztán földi-e vagy ennél netán több. A vallásos, morális és metafizikai kérdések szférájában a konfliktus elkerülhetetlen, s ezért ez légmentesen elválasztandó a politikai szférától, ha jót akarunk, vagyis ha fenn kívánjuk tartani az alapstruktúra és így az egész liberális berendezkedés stabilitását. A politikai közéletből éppen azokat a legmélyebb meggyőződéseinket kell száműznünk, amelyek a közös félelem univerzális grimaszán túl egyedi arcainkat adják. Szó szerint „fejvesztve” kell tehát menekülnünk egymás sajátos lényegétől a békesség kedvéért.

 

Titkos fantáziánk: magántulajdon társadalmi viszonyok nélkül

 

Ha mindez így van, akkor az errefelé Kis János által népszerűsített politikai liberalizmus egy félelmünkben aláírt társadalmi szerződésen alapuló politikai berendezkedés filozófiai igazolásával adós. A filozófia célja, primitíven szólva az egész megértése. Aki tehát egy intézményrendszer filozófiai igazolását követeli, az a rendszernek mint résznek az egészhez való viszonyára kíváncsi, és a kettő közötti szükségszerű kapcsolat kimutatásánál  kevesebbel nem érheti be. A világ (az egész) ilyen és ilyen, s ebből elkerülhetetlenül következik, hogy nekünk így és így legjobb rendszerbe, társadalomba szerveződnünk. Csakhogy, a politikai liberalizmus nem tekinti feladatának arra a kérdésre válaszolni, hogy milyen a világ, és nevéhez híven filozófiai helyett csupán politikai igazolását hajlandó adni intézményrendszerének: meglehet, hogy a társadalmi szerződést nem jó dolgunkban írtuk alá, de a körülményekhez képest mégis így járunk mindannyian a legjobban. A legfontosabb körülmény pedig éppen az, hogy a világ természetét vagy a jó életet illetően majdnem annyiféle elképzelés él bennünk, ahányan vagyunk. A legmélyebb meggyőződéseink elválasztanak bennünket, ez a tény viszont elválaszthatatlan a szabadságunktól. Modernnek azóta tudjuk magunkat, amióta a felvilágosodástól örökölt jelszavaink közül a testvériséget a pluralizmussal helyettesítettük. Szabadok vagyunk, egyenlők, de egyáltalán nem testvérek.  Modern az ebből következő felismerés is, hogy legjobban akkor járunk, ha intézményeink megtestesült válaszok arra a kérdésre, miként élhet együtt békében egy országnyi vagy földrésznyi olyan ember, akinek kevés vagy semmi köze egymáshoz.

A politikai liberalizmus elsőszámú alapfeltevése a pluralizmus ténye. Ehhez a tényhez nem tapad semmilyen a világ vagy az ember természetét illető vitatható doktrína. A kérdésre, hogy milyenek vagyunk, a válasz egyszerűen csak az: sokfélék.  

De ha olyan sokfélék vagyunk, s ráadásul szabadok és egyenlők is, mi szükség van arra, hogy szabadságunk jó részét feladva társadalomba szerveződjünk? Rousseaunak talán igaza van és valamikor a kezdet kezdetén tényleg egyenként, egymással mit sem törődve voltunk boldogok, s azután valóban a magántulajdon megjelenése rontott el mindent, mert így már nemcsak a természetnek, de szerencsésebb vagy erőszakosabb embertársainknak is kiszolgáltatottá váltunk. Mindenesetre most jó esélyünk van rá, hogy a modern technológia a demokráciával szövetkezve visszaadja eredeti függetlenségünket. A technológia az egyre kényelmesebb túlélés eszközeit produkálva egyre biztosabb védelmet ad a természettel szemben, a demokrácia terjedésével pedig egyre többen birtokolhatják ezeket az eszközöket.  Visszatekintve most már láthatjuk, eredeti jó életünket nem az rontotta el, hogy a magántulajdon megjelent, hanem az, hogy nem elég általánosan és átütően jelent meg. A megoldás tehát nem a kommunizmus, hanem a globális, szabadpiacra és demokráciára támaszkodó kapitalizmus: egyfajta előremenekülés, amely lehetővé teszi, hogy a természettel szemben felvértezve egyenként, egymás természetétől is biztos távolságban boldoguljunk. A végső cél nem az osztályok és tulajdonviszonyok nélküli társadalom, hanem ennek éppen a fordítottja: a társadalmi viszonyok nélküli magántulajdon.[1]  Ez a fantáziakép a politikai liberalizmus reduktív lélektanával (egyenlők vagyunk, szabadok, és sokfélék) nem összeegyeztethetetlen.

 

Morál és politika: az összetartozás szent tézise

 

A modern liberalizmus első rendszerezett filozófiai igazolását Hobbes adja az emberről alkotott legmélyebb meggyőződésére alapozva. Az ő Machiavellit követő, realista lélektana metafizikailag is elkötelezett. A világ individuális szubsztanciákból áll, beleértve bennünket, embereket is. Egymáshoz pusztán külsődlegesen viszonyuló, különálló akarattól vezérelt individuumok vagyunk, akik sohasem alkothatnak egy olyan egészet, melyben ez az individualitás elveszhetne. Saját fizikai létünk fenntartásához természetes és abszolút jogunk van. Természetünk legnagyobb fogyatékossága, hogy ezt az egyetlen korlátlan jogunkat korlátlan hatalommal kívánjuk gyakorolni. Eredendő hibánk a büszkeség, vagyis az erőnk túlbecsülésére való hajlandóság. Egymás közelségében ez a tulajdonságunk káoszt, permanens háborús állapotot teremt. Létünk és individualitásunk megőrzésének minimális feltétele, hogy ki-ki lemondjon létfenntartásának természetes és abszolút jogáról, s azt egy „mesterséges lélekre”, egy mindenki fölött álló hatalomra, a Leviathanra ruházza át.  Miután egy abszolút jogról csak abszolúte lehet lemondani, a magunk akarataiból létrehozott uralkodó abszolút meghatalmazással bír.

A félelmünkben aláírt társadalmi szerződés elméleti legitimációját röviden úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az emberben dúló legnagyobb erő a szenvedély, nem az értelem. A létfenntartás szenvedélyét, az erre való természetes jog gyakorlását képtelenek vagyunk egyenként, magunkban korlátozni, ezért van szükség arra, hogy éppen a túlélésünk, a biztonságunk érdekében egy belőlünk táplálkozó, de rajtunk kívül álló akaratnak engedelmeskedjünk.  Ennek szükségszerűségét persze az értelem nevében látjuk be, de ez szigorúan a saját egyszemélyes értelmünk, mert az individualizmus metafizikájához tartozik, hogy a ráció is szigorúan individuális, vagyis az önérdekkel azonos. Innen ered a szerződésen alapuló liberális demokráciának az a gyengesége, hogy a szerződő felek az általuk megbízott szuverén hatalom akaratának, a törvényeknek való engedelmességet racionális és nem morális kötelezettségnek tekintik.

A magánracionalitás által vezérelt individuumok gyülekezetével az a baj, hogy ez önmagában még nem civil társadalom. Ha racionálisnak, tehát az érdekeimnek megfelelőnek ítélem, hogy engedelmeskedjem a gyülekezet szabályainak, akkor engedelmeskedem, ha nem, akkor megtalálom az engedetlenség racionális módját.[2] Az ilyen impulzív, autonóm viselkedést az abszolút hatalommal felruházott Leviathan fizikai kényszerrel és annak elrettentő példáival akadályozza meg.  Ellentétes akaratok mechanikus ütközését Hobbes csak ilyen mechanikus, külsődleges eszközzel látta szabályozhatónak. A Kant utáni modern liberális gondolat számára ez a megoldás méltóságunkon aluli: elvégre emberek vagyunk, nem biliárdgolyók! De ha nem így, akkor hogyan alakuljon az átmenet a barbarizmusból, a káoszból a civil társadalomba? Milyen emberi tulajdonságunk szavatol egy méltóbb megoldást?   A szabadságunk aligha, hiszen ez önmagában csupán annyit jelent, hogy szabadon követhetjük magánracionalitásunk útmutatásait, s az egyenlőségünk is csak annyit, hogy ugyanezt egyenlő feltételek mellett tehetjük meg, a sokféleségünket pedig nem is érdemes említeni, hiszen éppen ebből ered a káosz.  Marad a moralitás, vagyis az a képességünk, hogy belsővé tegyük ugyanazokat a szabályokat és törvényeket, amelyek kívülről való ránk kényszerítését szabadság- és méltóságérzetünk nem szenvedheti. 

A moralitás és a politika összetartozása kívánatosnak tűnik, mert úgy érezzük, mindannyian valamilyen nehezen megfogalmazható, de fontos jóból maradunk ki, ha esetleges, egyszemélyes érdekeinknek kiszolgáltatott individuumok puszta halmazaként létezünk. Bár a túlélésünk kedvéért készek vagyunk lemondani korlátlan szabadságunkról egy személytelen állami hatalom javára, azért mégis többre vágyunk annál, hogy egy jól működő óriásgép alkatrészei vagy egy sikeresen túlélő állatcsorda tagjai legyünk. Nem magától értetődő, hogy ez a vágyunk egy liberális demokrácián belül teljesülhet.  A jelek arra mutatnak, hogy ehhez túl nagy és feloldhatatlan a feszültség a radikális szabadságvágyunk és a moralitásunkhoz szükséges belső rend között. Elsősorban ennek a feszültségnek az alábecsüléséből származik az a felhőtlen ideológiai tisztaság, ami a politikai liberalizmust általában, magyar változatát, vagyis Kis János írásait pedig különösen jellemzi. A szabadság voluntarista és republikánus értelmezőit nem az a kérdés osztja meg, hogy a politika és a moralitás összetartozása a jelenlegi liberális demokratikus berendezkedésben kívánatos-e, hanem az, hogy lehetséges-e.  Az összetartozás tézisét füstölőként lóbálni persze mindig lehetséges és hasznos is, ha az a célunk, hogy a szellemtörténetet mint a pogány szellemek gyülekezetét távol tartsuk magunktól, és nem az, hogy politikai elméletünket a szellemtörténet kétezer ötszáz éves nyilvánossága előtt igazoljuk.

 

 

 

 

 



[1] Ez egyben a politikai hedonizmus szótári meghatározása is lehetne

[2] A személyes autonómia elsőbbségét hangsúlyozó modern liberális elmélet nem tudja elmagyarázni, hogy a törvények betartását miért kellene pusztán racionális helyett morális kötelezettségemnek tekinteni, vagyis nem tud választ adni arra a kérdésre, hogy miért legyek tisztességes, csak arra, hogy mikor. Akkor, ha ezért nem kell túlságosan magas árat fizetnem. („Jól működő demokráciában az erényért nem kell nagyobb árat fizetni, mint amekkora ésszerűen elvárható”, mondja Kis Alkotmányos demokrácia című tanulmánykötetében. 40. old.).

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.