Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A gátlástalanság szelíd motorosai - Élet és Irodalom, L. évfolyam 14. szám, 2006. április 7.

Salamon János:

 

A gátlástalanság szelíd motorosai

 

Saly Noémi: Pesti csodabogarak. Abovo, Budapest, 2005. 223 oldal, 2550 Ft

 

 

 

            Falubolondjának lenni nem nagy kunszt. Nem kell hozzá több, mint kirívó együgyűség vagy az átlagosnál jobban kibillent tudat. Ezzel szemben egy világvárosban valamilyen bolondériával elhíresülni, vagyis egy pesti csodabogár státuszára szert tenni, rendíthetetlen buzgalmat, nagy odaadást és sok munkát követel. Saly Noémi a könyvében hat ilyen szorgalmas, hírnévre vágyó ember történetét gyűjtötte össze. Kitartó különcködésükkel sikerült felkelteniük a város érdeklődését, de az utókor mégsem azért emlékszik rájuk, amiért egy kivételével mindannyian szerették volna: nem irodalmi munkásságuk miatt, hanem azért, mert Krúdy regényein, karcolatain keresztül bevonultak az irodalomba.

            Az egy kivétel, Vasvári Kovács József sem mesterségével, a színészettel szerzett magának hírnevet, hanem az ország nagyjainak temetésén önként vállalt szereplésével, ami abban állt, hogy a koporsókocsi elé állva kezében egyszerű fejfával, kereszttel vezette a gyászmenetet. Ezzel a Kossuth temetésén is eljátszott, mindig ünnepélyes komolysággal megformált, őszinte könnyekkel átitatott szereppel végül a nemzet funerátora nevet érdemelte ki.

            Az öt másik csodabogár közül az irodalmi dicsvágy Hazafi Verai Jánosban, a haza lantosában lobogott a legtisztábban, a tehetség nyomaitól legkevésbé fátyolozottan. Az „Üres volt a terem/Ezt állítni merem”, valamint a „Nem vagyunk mi gyáva barmok,/Dőljön rátok az Iparcsarnok” rímek alkotója az utcán és kávéházakban szavalta és árulta verseit. „Valaki volt”, írta róla elismerőleg Ady, akinek valószínűleg felüdülést jelentett a középszerűségből legalább lefelé kitörő tehetségnek ez a természetes lendülete. Mert Hazafi, ha született költő nem is, de született PR művész volt, egy kommunikációs zseni. Művésznevét szó szerint a kor hazafias hangulatához igazította, de megjelenésében és politikai nézeteiben is maga volt az igyekvő alkalmazkodás: kortes időben árvalányhajas Kossuth-kalapban, kezében fokossal járta a várost, hol a kormánypárt, hol az ellenzék jelöltjét éltetve torkaszakadtából. Költeményeinek bevételéből nemcsak egy albertirsai házra tellett, de még jótékony célú adakozásra is, melynek pontos mértékét, az adomány összegét sohasem mulasztotta el feltüntetni az alkalom ihlette verseiben.

            A könyvben felvonultatott három férfi és három nő csodabogárra egyformán jellemző a gátlástalanság. De, míg a férfiak úgy gátlástalanok, hogy képességeik hiányát egyáltalán nem tekintik becsvágyó terveik megvalósítását gátló körülménynek, a nők úgy, hogy ezen felül még a korszak társadalmi korlátain is keresztülnéznek. Száz évvel ezelőtt egy nő részéről különc viselkedésnek számított, ha nem kívánt nő lenni. Ha például tanulni akart, magas szinten és ráadásul külföldön; ha derékban sötét selyemövvel karcsúsított papi reverendában, férfi lakkcipőben és elefántcsontfogós ébenfabottal járt; ha bolondult a nőkért. Ilyen nő volt a székesfehérvári Simli Mariska. Jómódú apja anyagi összeomlása, majd öngyilkossága után Mariska egyetlen megmaradt vagyona feltűnő szépsége és okossága volt. Kézenfekvő lett volna, hogy ezt a vagyont egy előnyös házassággal konvertálja kézzelfoghatóbb javakra, de a konvencionális élettől való idegenkedése ezt a megoldást valószínűleg akkor is kizárta volna, ha történetesen a férfiakért bolondul. A kenyérkeresetet ő csak egy merészebb, reménytelenebb vállalkozás formájában tudta elképzelni. Szülővárosában Világszellem címmel lapot alapított, majd ennek szinte azonnali csődje után Sárbogárdra ment, ahol „tizenhárom előfizető számára magyar, német, francia, olasz és angol nyelven szerkesztette a Nők Jogát-t, de egy báli kalandja miatt, amikor kitáncolta a kaszinóteremből a regálebérlő kisasszonyt, nem volt itt tovább maradása.”

            Nem volt maradása a tisztes polgári létben a két másik női csodabogárnak sem. Egyikük, Puella Clasica, már eleve rossz irányba indult, amikor szegény ösztöndíjasként a bécsi apácáknál szerzett klasszikus műveltségét magánszorgalomból további tanulmányokkal egészítette ki. A római jogban és modern világirodalomban járatos, német, magyar, szlovák, latin, ógörög, angol és eszperantó nyelveket bíró tizenhét éves lány Pestre kerülve úgy szerzett hírnevet magának, hogy korának legműveltebb kasszírnője és prostituáltja lett.

            Minthogy egy csodabogárnak – ha a nevére rá akar szolgálni – mindenképpen valamilyen ritka, társadalmi kategóriába nem illeszthető tevékenységet, életvitelt kell felmutatnia, Pilisy Róza igazában nem érdemli meg ezt a nevet, s így kilóg a könyv logikájából. Mert „Pest rózsája” Simli Mariskával ellentétben egyáltalán nem ellenezte, hogy szépségét félvilági nőként (évekig Apponyi Albert gróf szeretőjeként) előbb egy elegáns pesti címre, majd egy saját tulajdonú, Károlyi-kertre néző, kétemeletes házra konvertálja. Az arisztokraták és nagypolgárok pártfogását, írók és más művészek barátságát élvező, irodalmi szalont fenntartó félvilági nő - amilyen Róza is volt –, a tizenhetedik századi Párizsig visszanyúló múlttal rendelkező, hasznos társadalmi intézménynek számított, s mint ilyen, nem minősülhetett különcnek.

            A csodabogár szociálisan haszontalan lény. És ártalmatlan is, ellentétben mondjuk a sorozatgyilkossal, aki szintén gátlástalanul, elszántan és szorgalmasan végzi ritka tevékenységét. Márpedig egy szociálisan haszontalan és ártalmatlan lény sohasem válhat társadalmi kategóriává vagy intézménnyé.

            A különcöket szubkultúrákba terelő, egyre jobban intézményesülő modern kor, pasztőrözött és homogenizált tömegízlésével és közvéleményével nem kedvez a csodabogaraknak, akiknek nyilván a tájszólással és a nem biliárdgolyó formájú paradicsommal együtt kell majd végleg kiveszniük a világból.

            A Pesti csodabogarak szerzője talán az utolsó pesti csodabogár. A Krúdy szövegek óceánján, könyvtárakban, levéltárakban és a Budapesti Lak- és Czímjegyzékben elszánt szorgalommal végzett kutatásainak eredményét szaktörténészi szempontból gátlástalan, vagyis olvasható stílusban foglalja össze könyvében, kimerítve ezzel a ritka, ártalmatlan és haszontalan tevékenység fogalmát.

            Saly Noémi az a ritka kultúrtörténész, akit ugyan nem a nagy emberek nagy tettei érdekelnek, aki ugyan látható élvezettel szaglászik régi korok mindennapi létének nyomai után, de aki a már régóta divatos, demokratikus felfogással ellentétben úgy gondolja, hogy a kultúrát végső soron mégis csak nem mindennapi emberek csinálják. A pesti csodabogarak mindennapi létük ellen lázadva regényhősök módjára akartak élni, és ezt a céljukat el is érték: regényes életük volt. De a halhatatlanságba csak egy valódi regényíró segíthette át őket.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.