Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A görögök esete az irracionalitással - Élet és Irodalom, XLVII. évfolyam 41. szám, 2003. október 10.

Salamon János:

 

 

A görögök esete az irracionalitással

 

Eric R. Dodds: A görögség és az irracionalitás.

Gond-Palatinus kiadó, 2002, 2890Ft

 

 

 

Ma már nehéz elképzelni, hogy a modern korban a régi görögök bárkit is nyomaszthattak volna fölényükkel. Távolinak, egzotikusnak tűnik már az a tizenkilencedik század is, melyben francia, angol, és főként német szellemi nagyságokat valóságos émelygés fogott el ennyi valódi nagyság, ennyi nemes patinával bevont egyszerűség, mélység, könnyedség, mértéktartás és racionalitás láttán. Goethe Homérosz komplexusa számunkra csupán furcsa kultúrtörténeti adalék, mert hiányzik a kontextus: nem nagyon emlékszünk se Homéroszra, se a görögökre általában. Iskolás gyermekeinket nem riogatják többé ó-görög igeragozással és Xenophónnal, a kortárs német szellemi elit pedig a klasszikus délre való szerelmes vágyódását levezetendő villát bérel Toszkánában. 

Miért érdekelne hát bennünket, hogy milyen viszonyban voltak az irracionalitással a régi görögök? Önző okokból. Mert ők – konkrétan az athéniak – az időszámítás előtti hatodik és második század között elég hasonlóan voltak ezzel, mint vagyunk mi európaiak, durván a tizennyolcadik század óta. Elég hasonlóan ahhoz, hogy az ő befejezett történetük (görög felvilágosodás) kíváncsiságot ébresszen azokban, akiket a mi befejezetlen projektünk (francia felvilágosodás) jelen állapota és valószínű végkifejlete érdekel.  Ilyen érdeklődés indította Eric Dodds-ot, a huszadik század egyik legjelentősebb angol klasszika-filológusát könyve megírására. Az önálló tudományként magát a tizenkilencedik század elején megalapozó klasszika-filológia Goethe, Lessing, de különösen Winckelmann és Mathew Arnold szellemében az időtlen arányosság, a szabad és tiszta ész modelljeiként tekintett a görögökre. Vagyis úgy, ahogy fénykorukban a görögök maguk is tekintettek önmagukra, (lásd például Periklész híres temetési beszédét). Az új tudomány feladata ennek az örök értékű hagyatéknak a feltárása, megtisztítása és megőrzése volt, mely munkaköri leírás korlátjain a század második felében a leglátványosabban egy fiatal, nagyreményű német filológus, Friedrich Nietzsche gázolt át.  1872-ben kiadott könyvében (A tragédia születése) arról beszélt, hogy milyen hatalmas erőfeszítésébe került a görögöknek a könnyedség, s hogy az apollói mértéktartás és racionalitás valójában a lét elementáris, irracionális dionüszoszi erői ellen megszervezett állandó hadikészültség külső képe volt.  

Nietzschéről persze később kiderült, hogy sokkal inkább nevezhető az antik görögséget professzori szinten ismerő filozófusnak, mint rebellis filológusnak. Utóbbi jellemzés viszont éppen illik Dodds-ra, aki a rebelliót még az iskolában, Oxfordban tanulta elsősorban Gilbert Murray-től, a Cambridge Ritualists néven ismertté vált csoport egyik eminens tagjától. A Jane Harrison-t, Francis Cornford-ot és Arthur Cook-ot is magába foglaló csoport felforgató tevékenysége abban állt, hogy a tagok publikációin keresztül a filológiát a pszichológia, a szociológia és az antropológia irányába tágította; ellenlábasai szerint hígította. Ritualistáknak azért hívták őket, mert a homéroszi istenek szemkápráztató világa mögé hatolva, írásaikban következetesen a vallás, az irodalom és általában a művészet eredeti, primitív, rituális alapját igyekezték kiásni és megmutatni.  A Darwint követő nagy szellemi átrendeződés főáramában haladva céljuk nem kevesebb volt, mint az egész nyugati kultúra restabilizálása, természetfeletti keresztény fundamentumáról természetes görög-pogány alapjaira való visszahelyezése. A keresztény doktrínákkal összeegyezhetetlen evolúció elméletet meggyőzőnek találták és semmi akadályát nem látták a biológiai után a társadalmi szférában való alkalmazásának. Ha biológiai értelemben a fejlődés az egyszerű, egysejtű szervezettől az összetett központi idegrendszerrel teljes organizmushoz vezető út, akkor társadalmi-kulturális értelemben a vad, barbár, primitív, öntudatlan, irracionális állapotokból a civilizált, kifinomult, tudatos, racionális létbe való emelkedés.

Az intellektuális őszinteség egyformán megkívánja, hogy elfogadjuk: a biológia szintjén a majmoktól származunk, a kultúra szintjén viszont a barbároktól. Mert kezdetben a görögök sem voltak túl görögök. Az olimpiai játékaik, fesztiváljaik és színházi előadásaik világát megelőzte egy olyan kor, amelyben még messze nem tartottak ott, hogy egymást az istenekről szóló szép, összetett és nagyon emberi történetekkel traktálják. Ehelyett némán, rituális-véres áldozatokat mutattak be rettegett magasabb hatalmaknak.

A homéroszi hősök viszont már jó úton voltak a felvilágosult, civilizált görög lét felé. Dodds velük kezdi a történetét. Elemzését olvasva, Akhilleuszról, Agamemnónról és Patrokoloszról kiderül valami, ami még bátorságuknál vagy fizikai erejüknél is irigylésre méltóbb: az irracionálishoz való viszonyuk lenyűgöző egyszerűsége, mondhatni áttetsző racionalitása. Ha valami felfoghatatlan esztelenséget követnek el, akkor azt utólag maguk is habozás nélkül felfoghatatlannak nyilvánítják, illetve olyasminek, aminek oka és magyarázata az ő hatáskörükön kívül van. „Oka nem vagyok ennek”, mondja az Akhilleusz szeretőjét elrabló Agamemnón; „Zeusz tette, s a Moira, s Erinüsz, a ködbebolyongó”.  Ők vették el az eszét. Amikor pedig Akhilleusz szóváltásuk közben nem döfi le Agamemnónt, az sem rajta múlik, hanem Athénén, aki az utolsó pillanatban hajánál fogva rántja vissza védencét. Dodds szerint a mitológia egész isteni apparátusa nem más, mint a barbár indulatok, vágyak, félelmek és remények homályos, artikulálatlan belső gomolygásának külsővé vált, tehát artikulált, rendezett, plasztikus, áttekinthető képe. A Murray által Urdummheit-nak, ősostobaságnak nevezett barbár állapotot az Ilíász hősei tehát azzal haladták meg, hogy többé nem egyszerűen a rettegett ismeretlennek, hanem az olimpiai isteneknek, vagyis a saját aktív fantáziájuk termékének rendelték magukat alá passzív megadással.

Az istenekhez való viszony szigorúan kollektív, nincs benne semmi olyan protestáns értelemben vett személyes, ami egy esztelenséget elkövető embert akkor is megbánásra késztethetne, ha tettének nincsen földi tanúja. A homéroszi hősnek isten nem láthatja a lelkét, mert nincs neki, s így lelkiismeretnek és bűntudatnak is tökéletesen híjával van. Ha ostobaságának, gyengeségének, vereségének híre kel, szégyelli, ha nem, akkor nem emészti magát. Az antropológia ezt a stációt szégyen-kultúrának (shame culture) nevezi szemben a bűntudat-kultúrával (guilt culture), ami csak az individualizmus, vagy teológiai értelemben a magasabb régiókkal való személyes, különbejáratú viszony kialakulásával jelenik meg.

A későbbi, archaikus kor görögjei az álomban, a próféciában és az ihletben is a halhatatlanoknak a halandók életébe való beavatkozását látták. Idővel azonban elterjedt az a felfogás, hogy egy isten számára rangon aluli lenne egy emberi testbe való mégoly ideiglenes beköltözés is. Az alternatív elképzelés, miszerint az ember maga indulhatna el a magasabb régiók felé, Dodds szerint akkor erősödött meg, amikor a görögök Fekete-tengeri terjeszkedésük során kapcsolatba kerültek a szibériai sámánizmussal. Mert a sámán transza nem megszállottság, hanem éppen ellenkezőleg, szó szerint értendő önkívület: olyan „okkult én”-nel, egyfajta lecsatolható lélekkel rendelkezik, mely a testet hátrahagyva távoli tereket és időket képes bejárni, hogy azután több tucat élet tapasztalatával gazdagodva térjen vissza. Ő az első individuum, aki okkult énjének köszönhetően bármikor függetlenítheti magát a saját testétől, míg mindenki más nem pusztán a testébe, de a családjába vagy klánjába betonozva éli napjait. Az istenekhez, vagyis áttételesen az irracionalitáshoz való kollektív viszony sajátossága, hogy esztelenséget, bűnt elkövetni morális értelemben csak közösen lehet, és a következményeket is közösen kell viselni. Ebben a rendszerben arra ugyan van magyarázat, hogy egy notórius gazfickó élete miért virul, mint a babérfa (a sors majd leszámol az utódaival, akár az elődjükre ütöttek, akár nem), arra viszont nincs, hogy miért számol le a sors ártatlanokkal.  Pedig az ártatlanok szenvedésének mégis van egy hibátlanul logikus magyarázata, tudniillik az, hogy senki sem ártatlan. A reinkarnáció tana szerint mindenkinek van lelke, de ez, a sámán okkult énjével ellentétben nem azért vándorol, hogy magát isteni energiákkal töltse fel, hanem azért, hogy különböző testek magánzárkáiban szenvedve vezekeljen korábbi bűneiért.

Attól kezdve, hogy a testek irracionális viselkedését és szenvedését a rajtuk átvándorló, morálisan terhelt lélek magyarázta, nem volt többé szükség külső, isteni indoklásra, és maguk az istenek is feleslegessé váltak. A lélek felfedezése mégsem jelentette az Olümposziak halálát. A kétféle, egymással összeegyeztethetetlen elképzelés ugyanolyan jól megfért egymással a közfelfogásban, vagy akár egyetlen görög fejében, mint mondjuk később a keresztény teológiában az Ádámtól örökölt eredeti bűn és a személyes morális felelősség tana. Az elme éppoly kevéssé siet kivetni magából meghaladott hiedelmeit, mint a test a környezeti alkalmazkodás szempontjából feleslegessé vált szerveit, melyeket Darwin rudimentary organs-nak, („csökevény szervek”-nek) nevezett. Biológiai helyett Dodds geológiai hasonlattal él, és Murray nyomán „öröklött konglomerátum”-ként beszél arról a hiedelemhalmazról, ami lehetővé tette például azt a teo-logikai képtelenséget, hogy egy Platón korabeli, tehát már klasszikus görög még mindig teljesen komolyan vegye a mitológiai isteneket, de már legyen lelke, lelkiismeret furdalása, sőt bűntudata is.

Az elmét nem csak az álom, a részegség, az őrület és a szenvedély homályosíthatja el, hanem az egymásnak ellentmondó és mégis egymásnak préselt hiedelmek konglomerátuma is. A görög felvilágosodás ennek az öröklött konglomerátumnak az eróziójával kezdődött, kiteljesednie pedig elvileg az utóbbi összeomlásával kellett volna. Az összeomlás be is következett. Nem látványosan. Az infrastruktúra maradt, a templomok álltak, de a vallásgyakorlás javarészt társadalmi rutin kérdése lett. A Nagy Sándort követő hellenisztikus kor kulturálisan nyitott társadalmában többé már nem csak a szellemi elit nézett kritikus szemmel az Olümposziakra.

Közben az ész rendszeres használata, az empirikus megfigyelés komoly tudományokba szerveződött; a matematika és a csillagászat esetében például olyan szinten, amit ezerhétszáz év kihagyással csak a tizenhatodik században értek el újra. Ebben a nyitott, globálisan hellén világban úgy tűnt, minden készen állt a nagy kijózanodás, a tiszta ész korszakának kezdetéhez. Ehelyett fokozatos szellemi hanyatlástól kísérve, visszatért az irracionalitás. A csillagászatra a csillagjóslás, a matematikára a számmisztika, az orvostudományra a kuruzslás, a filozófiára pedig a dogmatizmus árnyéka borult.

Dodds elmondásában tehát a görög felvilágosodás a nyugati szellemtörténet talán legnagyobb ziccerének kihagyásával végződött. A példás körültekintéssel felhalmozott adatoktól, a higgadt érveléstől és a tiszta, egyenes beszédtől ellágyult olvasónak a könyv ezen erényeitől erőnek erejével el kell vonatkoztatnia, ha a végén nem akarja azon kapni magát, hogy a szerzővel együtt ő is értetlenül áll a jelenség előtt: az ész éppen korlátjai elvesztésének pillanatában bizonytalanodik el leginkább. Mert értetlenségre csak akkor van ok, ha valóban mindannyian mobilizálható, felszabadítható ésszel rendelkezünk. Márpedig ez nem biztos, hogy így van.

Az emberi értelembe vetett rendületlen hit a görög felvilágosodásnak éppen úgy sajátja volt, mint a franciának. Korának optimizmusát még az egyébként meglehetősen önfejű Platón is osztotta, amennyiben az emberben fellelhető racionális elemet a szabadon kóborló, sámáni okkult énnel azonosította. De az ő lélektana szerint ez az azonosság csak kivételes esetekben jellemző. Az embereket általában álmaik, őrületeik és szenvedélyeik irányítják. Életüket nem a tiszta és szabad ész által felfogott princípiumok tartják össze, hanem a mintegy puszta kézzel megragadott irracionális és inkoherens hiedelmek öröklött konglomerátuma. Ha ez így van, akkor semmi meglepő nincsen abban, hogy világképük szétesése felszabadultság helyett szorongást ébreszt bennük, és hogy a nyitott táradalom felhőtlen ege alatt az irracionalitás oázisaiban keresnek menedéket.

A mindenkori felvilágosodás alapötlete, hogy az észnek, az ésszerű gondolatnak fölérendelt viszonyban kell állnia a valósággal. Amit az emberek igaznak, igazságosnak és jónak gondolnak, azt magán- és közéletükben megvalósítva kell viszontlátniuk. Az ötlet nem rossz. A bonyodalmat csupán az okozza, hogy az emberek oly sokféleképpen gondolkodnak. Ennek a nehézségnek platóni leküzdése a zárt társadalom, mely attól zárt, hogy benne mindennek, s így az irracionálisnak, a testhez kötött, tehát nem szabad gondolatnak is megvan a maga helye. Hegel hasonló megoldást javasol, azzal a különbséggel, hogy ő egy zárt világról beszél, ahol az irracionálisnak csak átmenetileg, vagyis csak a történelemben van meg a maga helye, s ennek a helynek az elvesztésével, az irracionálisnak a világból való kiszorulásával ér véget a történelem.  Ez a velejéig modern program abból az alapfeltevésből indul ki, hogy a racionális gondolat csak akkor uralkodhat a valóság fölött, ha a valóság maga racionálissá válik.

A cambridge-i ritualistáknak, s így Doddsnak a fejlődésbe, a kulturális evolúcióba vetett bizalma a darwininál mélyebb hegeli alapokon nyugszik. 1951-ben megjelent, és azóta klasszikusnak számító könyvében szerzőnk a két felvilágosodás közötti párhuzamon túl azt is érzékeltetni kívánja, hogy a mi modern projektünk már nem ugyanarról a primitív szintről indult, mint valamikor a görögöké, s hogy talán nem is kell ugyanolyan kudarccal végződnie. Különös módon a könyv maga még erre az óvatosan bizakodó konklúzióra sem készíti fel az olvasót, aki éppen az utolsó fejezetben arról értesül, hogy a görög felvilágosodás nem annyira az irracionalitásnak a racionalitás fölötti győzelmével, mint a kettő polarizációjával ért véget. Babona, okkultizmus, misztérium-vallások, az egyik oldalon (az utcán), szegényes emberismeretre alapuló dogmatikus racionalizmus a másikon (a többnyire sztoikus szellemi elit köreiben). Mindebből semmi érdekes nem következik korunkra, a modern felvilágosodás jelenlegi állapotára nézve, mondják a kulturális evolúció tanának megingathatatlan hívei. Dodds maga ma már valószínűleg nem tartozna közéjük. Rebellis természetét ismerve, a könyve megjelenése óta eltelt fél évszázad tapasztalataival gazdagabban valószínűleg hajlana arra a még mindig korszerűtlen nézetre, miszerint egyáltalán nem lehetetlen, hogy egymástól akármilyen távolságra lévő korok egyszercsak ugyanabban a zsákutcában találják magukat. Feltűnne neki az az ellentét, ami az információ és a kommunikáció e forradalmi korszakában némán feszül az utca vulgár-transzcendentalizmusa, fundamentalizmusa, nacionalizmusa és anti-intellektualizmusa, valamint az akadémiák, a konferencia-termek naiv intellektualizmusa és bigott, hajthatatlanul derűlátó, neo-sztoikus, neo-kantiánus racionalizmusa között.  A Görögség és az irracionalitás-ban elmondott párhuzamos történet nagy segítséget ad a nyitott társadalom dogmájának felülvizsgálatához és annak felismeréséhez, hogy ez a társadalom attól nyitott, hogy benne az irracionalitásnak semmi helye nincs. Csak polgárainak szívében. 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.