Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A liberalizmus immanens íze - Élet És Irodalom, Publicisztika, LV. évfolyam, 46. szám. 2011.11.18

 
A liberalizmus immanens íze

 

A kitartó, módszeres emlékezés és elmélkedés nem elengedhetetlen feltétele a túlélésnek. Minthogy egy elnyomó hatalomnak pusztán túlélő adófizető alattvalókra van szüksége, nagyon is józanul jár el, ha az ilyen haszontalan tevékenységekre luxusadót vet ki antiintellektuális és antikulturális intézkedések formájában. A saját fennmaradása szempontjából ez, mondhatni, praktikus kötelessége. A módszeres elmélkedőknek viszont morális kötelességük ellenállni, elszabotálni ezt a luxusadót. Mert legfőbb céljuk - legalábbis a klasszikus, eredeti elképzelés szerint - nem a puszta túlélés, hanem az igazság. Míg a hatalom a praktikus törvénynek engedelmeskedve azt kérdezi magától, mit kell tennie azért, hogy fennmaradhasson, hogy boldog lehessen bármi áron, az elmélkedők a kanti értelemben vett morális törvényt szem előtt tartva azt firtatják, mit tehetnek azért, hogy az elméleteik, gondolataik megérdemeljék a boldogságot, vagyis hogy vidáman túléljék az ésszerű ellenvetéseket, ellenérveket.
Tatár György egy korábbi cikkében (Mérhető-e a mérce? - Megjegyzések a fundamentalizmus fogalmához, ÉS, 2011/35., szept. 2.) néhány ésszerű ellenvetéssel áll elő a fundamentalizmus liberális értelmezésével, illetve azzal szemben, amit ő a liberalizmus „immanens fundamentalizmus"-ának nevez. Ez a kifejezés arra a sajátosan modern, felvilágosodott elképzelésre utal, hogy mi, emberek a létünk morális igazolását házon belül oldjuk meg, és nem is tehetünk másként, hiszen ezen a házon, ezen a mulandó világon kívül nincsen számunkra hely. Itt kell élnünk és halnunk a magunk formálta mulandó fundamentumainkkal együtt. Hogy ez a sokak által - így Ludassy Mária és Heller Ágnes által is - osztott felvilágosodott, liberális gondolat túlélheti-e Tatárnak azt az ellenvetését, miszerint fundamentalista az, „aki a világ minden mulandóságával szemben ismerni vél valami múlhatatlanul szilárdat is", az sem Ludassy (Confiteor!, ÉS, 2011/36., szept. 9.), sem Heller (Kedves Gyuri, Mari, ÉS, 2011/37., szept. 16.) válaszából nem derül ki.
Válasz helyett ugyanis mindketten egyszerűen hitet tesznek házilagos fundamentumaink pluralitása és relativitása mellett, (tehát éppen amellett, amit az ellenvetés kétségbe von). Mulandó világunkban mindenkinek meglehet a maga külön bejáratú fundamentuma. Kinek az Ószövetség, kinek az Új-, kinek a humanista, kinek a felvilágosodott eszmék - mondja Ludassy. A felvilágosodás eszméi iránti elkötelezettség „nem zárja ki a fundamentumok pluralitását", de kizárja például a rasszizmust - teszi hozzá Heller.
Igen, a modern liberális állam egy olyan keret, amelyen belül mindenkinek garantált joga van a szívének kedves dogmára alapozni az életét, mindaddig, amíg ezzel nem sérti mások ugyanezen jogát. Ezt a leckét felmondani, az értékpluralizmus mellett hitet tenni mindig aktuális és fontos egy olyan államban, melynek kormányzata a mondott jogok módszeres tiprására koncentrál, arra, hogy a saját szívének kedves értékekre, dogmákra alapozza mindannyiunk életét. A baj csak az, hogy az efféle protestálás semmilyen filozófiai, politikai filozófiai eszmét, gondolatot nem hitelesíthet. Hogy a liberális gondolat megérdemli-e a boldogságot, képes-e vidáman túlélni a különböző ésszerű ellenvetéseket, azt nem egy elnyomó hatalommal való konfrontálódásából fogjuk megtudni.
Márpedig Ludassy és Heller az ilyen konfrontációnál többre nem vállalkozik. Kár. Mert a Tatár-féle kritika és ellenvetés nem tűnik ésszerűtlennek. Mint ahogy általában az a feltételezés sem, hogy a liberális gondolattal éppoly kevéssé ért véget a politikai filozófia, mint a liberális demokráciával a történelem.
Heller, mint mondja, a fundamentalizmusra vonatkozó saját értelmezésével kíván hozzájárulni a beszélgetéshez, melyet azonban már az első mondatával lényegében mindjárt le is zár: „A modern világnak nincs magától értetődő »természetes« fundamentuma". Biztos, hogy nincs? Biztos, mert „a reneszánsztól a felvilágosodásig terjedő korszakokban lassan elvesztettük". De hát Tatár egy olyan „múlhatatlanul szilárd" valamiről beszél, amelynek pont az a lényege, hogy a világ nem veszítheti el. Egy ilyen fundamentumnak - ha létezik - édesmindegy, hogy közben mi viszont mit veszítünk el lassan vagy akármilyen tempóban: a közösségi vagy privát fundamentumainkat vagy éppen a zsebkendőnket.
A beszélgetés azért akad el rögtön az elején, mert míg Tatár a fundamentalizmus fogalmát a bigottsággal, megszállottsággal és totalitárius eszmékkel azonosító „elmosódott jelentésfelhő" eloszlatása után hamar eljut az őt és egyben a politikai filozófiát is igazán izgató múlhatatlanul szilárd valami, vagyis lényegében a természetjog (natural right) kérdéséig, addig Heller cikkében mindvégig ezzel a felhővel gyürkőzik. És ezt teszi rövid hozzászólásában Ludassy is.
A természetjog elsősorban Platón és Arisztotelész által képviselt klasszikus felfogása szerint a világ, a kozmosz rendelkezik egy múlhatatlanul szilárd, természetes fundamentummal. Ez pedig nem más, mint a természet struktúrája maga, a kozmikus racionalitás (logosz). Az ember nincs abban a helyzetben, hogy ezt a fundamentumot és a ráépülő hierarchikus rendet elveszíthesse, mint egy keszkenőt, vagy választhassa, mint egy levest az étlapról.
Mi, modernek azonban nem tűrhetjük a szabadságunk efféle korlátozását, és ezért örömmel halljuk Hellertől, hogy ebben a szép új világban, melynek „alapja a szabadság... a fundamentum választhatóvá válik", ergo: „Poppernek igaza van, a racionalitás is választott, persze".
Jó hír ez már csak azért is, mert akkor a liberális gondolat azonnal boldoggá avatható, nem kell túlélnie semmilyen ésszerű ellenérvet, ellenvetést, ha már egyszer az ésszerűség sztenderdjét, a racionalitást is mi magunk választhatjuk. Üröm az örömben, hogy az utóbbit bárki más is megteheti. Például a rasszista. Így aztán a felvilágosodás eszméi iránti elkötelezettség hiába zárja ki a rasszizmust, mert a rasszizmus iránti elkötelezettség kizárja a felvilágosodás eszméit. Milyen alapon? Hát a rasszista által szabadon választott racionalitás alapján.
A liberalizmus Tatár által tesztelt és kifogásolt immanens fundamentalizmusának, a Richard Rorty által ünnepelt „ironikus, burzsoá liberalizmus" tudatosan vállalt etnocentrizmusa felel meg. A racionalitásról, igazságról, igazságosságról minden kultúrkörnek, népcsoportnak, törzsnek megvannak a maga elképzelései, rögeszméi. Nekünk a felvilágosodott, euro-atlanti, nyugati, fehér törzs tagjaiként nincs semmi más (magasztosabb, szentebb) feladatunk, mint kritikátlanul szeretni, boldoggá avatni a saját rögeszméinket, és közben ugyanilyen kritikátlanul elismerni más törzsek ugyanezen narcizmushoz való jogát. Beleértve természetesen a nácizmus narcizmushoz való jogát is. Az igaz, hogy az elkötelezetten rasszista náci törzs tagjai egy másik törzs tagjai kiirtásának rögeszméjét avatják boldoggá, de hát ennek is megvan a maga immanens fundamentuma, házilagos racionális indoka: nem szeretik őket. Ahogy a kannibál törzs tagjai viszont azért fogyasztanak emberhúst, mert szeretik. Ízletesnek találják. Márpedig de gustibus...
Könnyen lehet, hogy a racionalitás választhatóságáról, a fundamentumok pluralitásáról való lelkesült beszéd nem annyira egy új, modern szabadság ismérvét, mint magának a racionális, ésszerű beszédnek, a modern kor intellektuális integritásának a végét jelenti. Mindenesetre az ilyen integritás hiányát mutatja például az, ahogyan Ludassy most már az ideológiai integritás kedvéért kisajátítja, bekebelezi, domesztikálja nemcsak Tatárt, de Tocqueville-t is.
Válaszlevelében Ludassy töredelmesen bevallja, hogy „a klasszikus liberalizmus - azaz az emberi jogok hite - (...) elvileg megalapozhatatlan fundamentalizmus". Csakhogy ezzel a vallomással nincs semmi elintézve, megbeszélve. Tatárnak ugyanis láthatóan nem önmagában azzal van baja, hogy a liberális gondolat nélkülöz egy múlhatatlanul szilárd racionális alapot, hanem azzal, hogy ez a gondolat, ez az immanens fundamentalizmus egyszerűen álságos. Mert míg e gondolat hívei a szabadság és az értékpluralizmus nevében a múlhatatlan racionalitást, a logoszt látványosan kipenderítik a főkapun, eközben titokban folyamatosan visszacsempészik a hátsó bejáraton át. Kénytelenek így tenni, mert ilyen szilárd, nem szabadon választott alap híján egy náci törzstagnak legfeljebb csak annyit lobbanthatnak a szemére, hogy ízléstelen, amit művel, egy kannibálnak pedig legfeljebb csak annyit mondhatnak, „fene a gusztusodat!".
Ennél persze Ludassy - mint minden liberális - keményebb szavakat akar használni az átlag (?) vagy normális (?) fundamentalistánál fundamentalistább törzsekkel szemben. Mi hát a megoldás? Az elidegeníthetetlen emberi jogokat leszavazó fundamentalizmussal szemben Tocque¬ville-t követve az „emberi nem fenségéhez" fellebbezni. Ezt a legfelsőbb fórumot Ludassy szerint az elidegeníthetetlen emberi jogokat pártoló ószövetségi, krisztusi, humanista vagy kanti fundamentalizmusban találhatja meg ki-ki, ízlése szerint.
Az emberi jogok ellenségeivel szemben az ugyanezen jogok barátaihoz mint független fórumhoz való fellebbezés ötlete az immanens fundamentalizmus logikájának teljes csődjét hirdeti. Tocqueville ehhez a kétes logikához természetesen sohasem adná a nevét. Bár az Az amerikai demokrácia (Európa Könyvkiadó, 1993) a többség zsarnokságáról szóló híres fejezetében valóban azt mondja: „a népfenségtől az emberi nem fenségéhez fellebbezek", ő ezen a fenségen az igazságosság törvényét érti. És bár erről a törvényről először azt állítja, hogy „az egész emberiség többsége" alkotta, rögtön hozzáteszi, „vagy legalábbis adoptálta". Néhány sorral odébb azután egészen világossá teszi: az emberiség nem lehet a legfőbb törvény, vagyis az önmaga fölött gyakorolt hatalom végső forrása. Az ilyen teljhatalom gyakorlása ugyanis „meghaladja bármely ember erőit; csupán Isten lehet veszély nélkül mindenható, mivel bölcsessége és igazságossága mindig felér a hatalmával".
A katolikus neveltetésben részesült, de hitében korán megrendült Tocqueville Istent emlegetve - Montesquieu és Rousseau nyomán - egy nem bibliai civil vallásról beszél. Jóllehet ennek a vallásnak az istene az embert szolgálja és nem fordítva, itt mégis egy múlhatatlanul szilárd, nem szabadon választott fundamentumról van szó, egy „jelzőoszlop"-ról, „mely elválasztja a jót a rossztól".
A Ludassy és Heller által ünnepelt koncepció, a „liberalizmus immanens fundamentalizmusa" Tocqueville szemében maga az immanens ellentmondás, a contradictio in terminis egy példája lenne. Szerinte ugyanis a fundamentumok immanenciáját, vagyis a jót a rossztól, a morálist a korrupttól, az igazságot a hazugságtól elválasztó transzcendentális jelzőoszlop hiányát csak a despotizmus üdvözli, egy szabad társadalom viszont nem lehet meg ilyen transzcendentális alap nélkül.
A társadalomról, politikáról módszeresen elmélkedők között Tocque¬ville túlságosan nagy sztár ahhoz, hogy a liberális demokrácia ideológusai ne akarnák bekebelezni, kisajátítani maguknak. Csakhogy ő még a fogalom legtágabb értelmében sem nevezhető liberális demokratának; arisztokratikus liberálisnak annál inkább. Ebben a minőségében, a despotizmus esküdt ellenségeként a teljhatalmat nemcsak egy ember, de egy nép, sőt az egész emberiség kezében is veszedelmes dolognak látta. Az önmaga fölött teljhatalmat gyakorló, immanens fundamentumait, valamint a racionalitást szabadon választó emberiség látványa benne „egymáshoz hasonló és egyenlő... szüntelenül önmaguk körül forgó... kicsinyes és közönséges örömöket" kergető lények benyomását ébresztette. Ugyanez viszont nekünk, moderneknek a szabadság tiszta mentolfriss ízét jelenti. De hát, mint tudjuk, a despotizmus legnagyobb vívmánya az, amikor a rabszolgák önszántukból nyilvánítják magukat szabadnak, amikor a módszeresen elmélkedők, filozófusok, szellemtörténészek önként hirdetik a filozófia és a történelem végét.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.