Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szív arisztokratikus szokásai - Élet és Irodalom, XLIX. évfolyam 49. szám, 2005. december 9.

Salamon János:

 

A szív arisztokratikus szokásai

 

           

             

            1989-ig Hegel és Marx eszméi uralták a modern, haladó ember világszemléletét. Bizonyos értelemben mindegy volt, hogy a történelem a világszellemnek az emberben, vagy az embernek a proletariátusban való öntudatra ébredésével ér véget. Egyedül a történelmi szükségszerűség által hajtott dialektikus fejlődés eszméje számított. A két világháború után különösen nehéz volt ellenállni ennek az eszmének, vagyis annak, hogy a hegeli „negativitás szörnyű munkájának” bevégeztével közeleg az a pillanat, melyből visszatekintve minden eddigi kínlódás értelmet nyer: a világtörténelem mint szenvedéstörténet egy történelmen, vagyis ellentmondásokon, háborúkon, osztályokon és ideológiákon túli jelenben, de legalábbis közeljövőben teljes igazolást nyer.

            Az 1689-es angliaihoz hasonlóan az 1989-es kelet-európai forradalom is „dicsőséges” volt és „vértelen”, csak éppen az elkerülhetetlen megváltásunk kétezer éves eszméjének modernizált változata, a Marx és különösen Engels által vulgarizált hegeli dialektika omlott össze csendben. A kelet-európai és nyugati haladó értelmiség, ha 1968-ban nem tette, 1989-ben végül kénytelen volt magának a haladás tézisének ürességével szembesülni, más szóval azzal, hogy a marxizmus mindvégig a szükségszerűség nyelvén beszélt a lehetetlenről. Az új dicsőséges forradalom győzelme után a modern, felvilágosult ember tehát úgy érezhette, megint ugyanott van, ahol Hegel kora volt: a szellemi és lelki hajléktalanság állapotában.  

           

            Hegel halálának évében, 1831-ben, egy fiatal francia arisztokrata, Alexis de Tocqueville, Amerikába hajózott, hogy ott közelről szemügyre vegye a saját hazája jövőjét, az Újvilágban már kiteljesedett új világrendet, a demokráciát.  A megfigyeléseit és elemzéseit tartalmazó könyve, Az amerikai demokrácia két kötetben jelent meg (1835-ben az első, 1840-ben a második), és általános lelkesedésre talált az európai és amerikai szellemi elit szűk köreiben. Ez a lelkesedés a század végére már egészen elenyészett, s aztán csak a második világháború után vették elő és porolták le néhányan a könyvet: Amerikában egy-két konzervatív gondolkodó, Franciaországban pedig a magányos liberális, Raymond Aron, akinek hangját egészen 1968-ig túlharsogta a marxizmust „felülmúlhatatlan horizont”-nak nyilvánító Sartre.

            A hegeli dialektikába vagy a történelmi materializmusba és determinizmusba vetett hitükben 68-ban megrendült nyugati haladó értelmiség egy részének Az amerikai demokrácia kezdett hitelesebben szólni, mint a Tőke.  Egyre többen találták üdítőnek azt a gondolatot, hogy a történelem nem a haladás kényszerpályája, nem az emberiség kollektív ébredezésének krónikája, hanem szendergések és ébrenlétek, kitérők és zsákutcák, progresszív és retrográd mozgások laza és kusza szövedéke.

            Hegel és Marx kétségbeesett, és különböző rezsimek által kincstári állományba vett optimizmusa után inspiráló, sőt reménykeltő volt Tocqueville kiegyensúlyozott ború- és derűlátása, antidialektikus meggyőződése, hogy ami elkerülhetetlen, az nem feltétlenül jó, viszont ami elkerülhetetlennek látszik, az nem feltétlenül az.

            A demokrácia terjedését, a társadalmi viszonyok fokozatos kiegyenlítődését elkerülhetetlennek tartotta, de nem feltétlenül jónak. „Vallásos rettenet”-tel szemlélte a kiegyenlítődés évszázadok óta előrehaladó, mindenkit és mindent magával ragadó áramlatát, melyről úgy vélte, már túl erős ahhoz, hogy bárki megállíthatná, de talán még nem elég gyors ahhoz, hogy ne lehetne irányítani.

            Meggyőződéseivel, történelemszemléletével egyébként szellemi értelemben ugyanolyan magányosan éldegélt, mint száz évvel később Raymond Aron. Mert Tocqueville szemében a történelmi determinizmus eszméje körül csoportosuló haladó szelleműek a jakobinus terrort társadalmi utópiákba szublimáló, veszélyes exforradalmárok, míg a forradalmat visszacsinálni kívánó reakciósok egy halott társadalom után epekedő politikai nekrofílek gyülekezete volt.

            A marxista szocialista utópia 89-es összeomlása a szocialista eszme különböző formái mellett továbbra is kitartó nyugati és kelet-európai értelmiséget kényelmes helyzetbe hozta, hiszen most már egy bírálaton felül, illetve kívül álló, mert nem létező, csak képzelt rendszer nevében mutathattak a globális kapitalizmussal fertőzött demokrácia riasztó tüneteire.  A konkrét alternatíva nélkül maradt, győzedelmes rendszer teoretikusainak viszont hirtelen igen nehéz dolguk lett. A rivális rendszer eltűnése egyik napról a másikra megfosztotta őket a viszonyítás egyszerű eszközétől: amiről - különösen 68 után – eddig nem volt nehéz bebizonyítani, hogy relatíve jobb, arról most el kellett dönteni, hogy önmagában mit ér, hogy önmagában jó-e. A kérdés most már nem az volt, hogy mennyivel jár jobban az ember a „szabad világ”-ban, hanem az, hogy a globális kapitalizmus és demokrácia kiad-e egy olyan globális politikai teret, ahol egyszerre lehetünk otthon és szabadok - végleg.

            Tocqueville ma azoknak lehet a leghasznosabb szövetségese, akik a demokrácia újabb világraszóló győzelme után kialakult kozmikus otthontalanság érzet okait keresve nem a kapitalizmusnál vagy a globális fogyasztói társadalomnál, hanem magánál a demokráciánál kötnek ki. Az Amerikai demokrácia szerzőjét arisztokratikus kívülállása megakadályozta abban, hogy a népuralmi rendszert bárkinek tiszta szívvel ajánlhassa, de ugyanakkor lehetővé tette, hogy mindenkinél tisztább fejjel elemezze azt. Elemzése kétségtelenül tartalmaz a neo-szocialista új baloldal által munícióként használható tételeket is. A piac-kapitalista, kispolgári, fogyasztói társadalom posztmodern kritikusának vérét aligha pezsdíthetné meg jobban bármi, mint például Tocqueville-nek ez a sokat idézett, a jövőre, tehát a mi jelenünkre vonatkozó víziója: „Olyan egymáshoz hasonló és egyenlő emberek tömegét látom, akik szüntelenül önmaguk körül forognak, hogy kicsinyes és közönséges örömöket szerezzenek maguknak, s ez betölti lelküket. …Fölöttük pedig ott lebeg egy végtelen és oltalmazó hatalom, amely egymaga akar gondoskodni kedvteléseikről és őrködni sorsuk felett.”[1]  Ő is idegenkedett tehát a középosztályt már akkor is eluraló,  a szabadságot pénzre, kényelemre váltó kispolgároktól, ám jobb híján és kelletlenül, de mégis a civilizáció utolsó tartóoszlopainak tekintette őket, és mégsem idegenkedett tőlük annyira, mint a szocialistáktól. Az előbbiek nyomulásától csak a szabadság ügyét féltette, az utóbbiak uralmától viszont az életét. Nemcsak a saját személyes életét, de a társadalomét is. Mert úgy látta, hogy ezek a nép nevében fellépő citoyen sans-culottes-ok nem annyira a társadalmi egyenlőtlenségeket, mint magát a társadalmat kívánják megszüntetni.

             A nép szószólói, feltétlen barátai nem remélhetnek kölcsönös barátságot Tocqueville-től. A demokrácia mai amerikai apostolai közül ezt néhányan jól megértették, s köszönik, ők sem kérnek ebből a barátságból, és nem érzik indokoltnak az éppen kétszáz éve született francia ünneplését. A népszerű, Pulitzer-díjas történész, újságíró Garry Wills például úgy gondolja, hogy Tocqueville nem sokat fogott föl Amerikából.[2] Túl kevés időt (kilenc és fél hónapot) töltött ott és már eleve egy olyan hátsó szándékkal érkezett oda, ami szükségképpen eltorzította az országról alkotott képét. Utóbbin Wills azt érti, hogy a fiatal francia, francia szemmel vizsgálta az Újvilág demokratikus viszonyait. Ez igaz, merthogy önző módon arra volt kíváncsi, miként lehetne hazájában megspórolni, de legalábbis enyhíteni a demokrácia káros mellékhatásait. Ahhoz, hogy az amerikai tapasztalat otthon hasznosítható legyen, valóban el kellett vonatkoztatnia a helyi viszonyoktól, de éppen ennek köszönhető, hogy könyve ugyanarra a kérdésre válasz, ami 1989 óta annyira izgat bennünket: mi a demokrácia lényege, mennyit ér önmagában?

 

 

            A Garry Willsnél filozofikusabb hajlamú, népbarát neoszocialisták között akadnak jó néhányan, akik szerint az Amerikai demokrácia szerzője túl tisztán lát a demokratikus jövőbe, vagyis a vesénkbe ahhoz, hogy ilyen egyszerűen kipenderíthessük a politikai diskurzusból.  Ezek közé tartozik például Sheldon S. Wolin, a politika tudomány professzora, az amerikai Újbaloldal egyik legismertebb képviselője,[3] aki úgy látja, hogy amitől Tocqueville annak idején annyira félt, amit annyira szeretett volna megspórolni vagy elkerülni, az mára társadalmi valóság.   

A demokráciából mára egy hierarchikus hatalmi szervezetek által uralt „posztmodern despotizmus” lett, ahol a politikai felelősségük gyakorlása alól felmentett, önmaguk kormányzásában járatlan polgárok fölé egy mindenható, mindentudó, oltalmazó hatalom tornyosul, mondja Wolin a könyve végén. Egy későbbi cikkében[4] Wolin már „fordított totalitarizmus”-ról beszél, arról, hogy a mai amerikai rezsimnek éppoly kedves a korlátlan hatalom és az agresszív terjeszkedés, mint a náciknak volt, s a különbség csak a két rendszer homlokegyenest ellenkező módszereiben van. Míg a náci totalitarizmus a kollektív hatalom és erő érzetét igyekezett a folyamatosan mozgósított, lelkesen népszavazó tömegekben felébreszteni, az új, fordított totalitarizmus a kollektív gyengeség és kilátástalanság hangulatát, a politikai apátiát szponzorálja. Míg a náci hatalomátvétel előtti weimári Németországban az utcákat totalitárius eszméktől ittas bandák uralták, s a még fellelhető demokrácia mind a kormányzati körökre korlátozódott, addig Amerikában a demokrácia még mindig az utcákon él leginkább, és a legnagyobb veszélyt az egyre elszabadultabb kormányzat jelenti.  

Kemény ítélet, lázító szavak. De hát valóban nem meglepő, hogy a marxizmus forradalmi szelleme tovább él egy olyan kontinensen, ahol az írástudók a marxista szocializmus összeomlásáról csak az újságokból értesülhettek. Nincs ilyen kézenfekvő magyarázat e forradalmi láng magyarországi fellobbanására. A marxi, engelsi dialektika empirikus cáfolatának színterén különösen bizarr és kevéssé meggyőző az az erőfeszítés, amivel Tamás Gáspár Miklós Tocqueville-t a neoszocialista ügy szolgálatába igyekszik állítani[5]. A nagy francia gondolkodót méltató cikkében, Amerikáról szólva ezt írja: „Ma a kormánya – nem a népe – a világot fenyegető legnagyobb veszedelem. Igaz, a nép ’választotta’: a nevetséges választékból. A mesterségesen előidézett tudatlanságot kihasználó manipulációval.” Ezt akár Wolin is mondhatta volna. Csak Tocqueville nem, minthogy ő a demokráciában a népnek a hatalomhoz fűződő viszonyáról ezt gondolta: „…a demokrácia természetes ösztönei arra késztetik a népet, hogy a kiváló személyeket távol tartsa a hatalomtól…” „…akik az általános választójogban a kiválasztás színvonalának biztosítékát látják, illúziókban ringatják magukat.” [6] 

Miután úgy, olyan rábólintó helyesléssel idézi Tocqueville-nek a demokratikus népek „lángoló, telhetetlen, lebírhatatlan” egyenlőség-szenvedélyére és arisztokrata-gyűlöletére vonatkozó megjegyzését, mintha erre maga Tocqueville is rábólintana, Tamás Gáspár Miklós a maga részéről megjegyzi, hogy ma ez a szenvedély „rombolja le az Egyesült Államok globális hatalmát”. Némi bizakodásra van tehát okunk: a világot jelenleg fenyegető legnagyobb veszedelem elhárítása folyamatban van, és ebben a népen kívül, közvetett módon Tocqueville-nek is része van. 

Tocqueville-nek mindehhez, és általában a népbarát neoszocialisták által ráosztott szerephez a liberalizmusa miatt nem lehet köze, vagyis azért nem, mert ő nem a nép, hanem a szabadság elkötelezett barátja.  A nép történelmi jó híre, morális presztízse a mai napig jórészt a francia forradalomban nyújtott teljesítményén nyugszik, illetve a forradalom győztesei és azok szimpatizánsai (a jakobinus és marxista történetírók) által a szabadság és egyenlőség kivívásáról ránk hagyományozott legendákon. Tocqueville azonban a saját kutatásai alapján[7] arra a következtetésre jutott, hogy a modern demokrácia előzménye volt a forradalomnak és nem következménye, mert a demokrácia ügyéért a legtöbbet XVI. Lajos tette, nem az elnyomott és fellázadt nép. A király módszeresen megfosztotta az arisztokráciát és a harmadik rendet a politikai hatalomtól, egyszerre teremtve meg ezzel a politikai értelemben vett társadalmi egyenlőséget, és a modern, centralizált adminisztrációra épülő államot. Ezt a hatalmas, a történelemben eleddig ismeretlen hatékonysággal működő apparátust a forradalmároknak eszük ágában sem volt szétzúzni, ellenkezőleg: konszolidálták.

Persze a „nép” egy vértelen absztrakció, ám Tocqueville elemzésének legfőbb tanulsága éppen az, hogy ezt az absztrakciót a politikai abszolutizmus teremtette meg, hatalmas adminisztrációs gépezetében homogén masszává őrölve a céhek, városok, tartományok, uradalmak, nemesi fészkek egymással és a királyi hatalommal szemben is ellensúlyokat képező politikai közösségeit.

Az „egyszerű nép” viszont már egyenesen fikció. A szegénység társadalmi valóság volt a L’Ancien Régime szerzőjének korában, és ma is az, de ma már nem kell Tocqueville-nek lenni ahhoz, hogy lássuk, a „proletariátusnak a burzsoáziával vívott végső harca” egy rossz történelmi melodráma dénouement-ja. Mert az „egyszerű nép”-ről 1989 után is ugyanaz derült ki, mint 1789 után: legfőbb vágya egyáltalán nem a magántulajdonon alapuló burzsuj középosztályi lét megsemmisítése, hanem annak mielőbbi birtokba vétele. A nép, a „víznek árja” a gályában jachtot lát, és ahelyett, hogy fel akarná borítani, fel akar kapaszkodni rá, s ezt éppen az a piackapitalizmus teszi lehetővé számára, melytől a neoszocialisták, a posztmodern citoyen sans-culottes-ok a demokráciát szeretnék megtisztítani.

 A tiszta demokrácia illúzióját kergetők Rousseau óta a nép és a hatalom maradéktalan egységéről álmodnak. A politikai abszolutizmus ebből az álomból a nép egységét valósította meg. A jól hangzó „társadalmi egyenlőség” azonban az egymástól független, egymás számára idegen, önmagukba fordult, privatizált, politikailag súlytalan individuumok egyenlőségét jelenti a XVI. Lajostól örökölt gigantikus, adminisztrációs hatalmi gépezet előtt.

Az elidegenedés, a globális otthontalanság forrása tehát a demokrácia, nem a kapitalizmus. A tömegtermelésre és tömegfogyasztásra épülő kapitalizmus inkább utolsó vigasz: az elveszett politikai szabadság helyébe fogyasztói szabadságot ajánl. Mit számít, hogy a nép és a hatalom maradéktalan egysége nem jöhet létre, ha a nép maradéktalanul egyesülhet vágya tárgyaival?

A liberális Tocqueville ettől a demokratikus szemlélettől féltette a szabadságot, mely szerinte mindig is csak egy arisztokratikus kisebbségtől remélhet védelmet. Az ancien régime-ben ezt a kisebbséget azok az arisztokraták jelentették, akik bonyolult személyi függőségi rendszerek csúcsán állva, a politizálást, a közügyekért való felelősséget kivételes helyzetükből adódó természetes kötelességnek tekintették (noblesse oblige).  Az Újvilágban viszont a New-England-i kisvárosok öntudatos, vagyis önmagukat tudatosan kormányzó polgáraiban találta meg ezt az elit csoportot, de tartott tőle, hogy a kiteljesedő demokráciával együtt elkerülhetetlenül erősödő adminisztratív centralizáció előbb-utóbb véget vet ennek a politikai idillnek.

Demokratikus értelmezésében a szabadság olyasmi, ami mindenkit megillet (egyetemes emberi jogok formájában), arisztokratikus értelmezése szerint viszont olyasmi, aminek szeretetével a természet nem mindenkit ajándékozott meg. A modern demokrácia intézményrendszere úgy alakulhatott ki a tizennyolcadik századi Franciaországban, hogy arisztokraták, és polgárok sokasága hagyta leszoktatni, illetve szoktatta le magát a szabadság szeretetéről. Az új szenvedély, az egyenlőség, a függetlenség (egymástól való függetlenség) utáni lebírhatatlan vágy, új beidegződéseket, ösztönöket, vagy Tocqueville kifejezésével élve, a szív új szokásait szilárdította meg a demokratikus kor emberében. Ezek a szokások kevéssé vannak hasznára a szabadság ügyének, viszont nagymértékben megkönnyítik a központi adminisztráció dolgát.

 

Nem minden filozófiai elmélet idézhető a történelem ítélőszéke elé. Az olyan, téren s időn kívülre helyezett rendszerek, mint például Platón ideális állama, csupán a filozófiának tartoznak elszámolással, az idő áramába vetett hegeli és marxi eszmék ellenben a történelemnek is.  Ennek a történelmi elszámolásnak nagyjából 1989-ben jött el az ideje. Az eredmény ma már aligha kétséges, de a haladás, a szükségszerű dialektikus fejlődés balzsamos eszméit empirikus cáfolatuk után is nehéz feladni. Tocqueville ebben lehet nagy segítség. Abban, hogy belássuk, a lelki és szellemi hajléktalanságunk végső felszámolásának hegeli, és az egy végső harc utáni morális-anyagi megváltásunk marxi programja egyaránt a természet, az emberi természet sziklafalába ütköznek. Globális otthontalanság érzetén enyhíthet az ember, de nem úgy, hogy a történelmi szükségszerűség nevében szembeszáll elavult gondolatrendszerekkel vagy termelési viszonyokkal, hanem úgy, hogy magával a történelmi szükségszerűséggel száll szembe a szabadság nevében.

A politikai szabadság ügyének csak használ, ha a demokráciát szükséges jónak tekintő vallásos révületből a mindent letaroló egyenlőség-tsunami látványa fölött érzett vallásos rettenet állapotába esünk. Tocqueville egyre időszerűbb.  Egyre inkább úgy tűnik, hogy nem tévedett, amikor az egyenlőség és a despotizmus közvetlen és vészterhes kapcsolatáról beszélt. És akkor valószínűleg abban sem tévedett, hogy a demokrácia a szolgaságnak olyan népszokásait alakítja ki, amelyekkel egyedül a szív arisztokratikus szokásai szegezhetők szembe.[8]

 

 

 

  

 



[1] Tocqueville: Az amerikai demokrácia, Bp: Európa Kiadó, 1993, 972-3 old.

[2] Garry Wills: Did Tocqueville „Get” America? The New York Review of Books,  2004. április 29.

[3] lásd: Sheldon S. Wolin, Tocqueville Between two Worlds: the Making of a Political and Theoretical Life, Princeton University Press, 2002.

[4] Inverted Totalitarianism, The Nation, 2003. május 19.

[5] Tamás Gáspár Miklós: Pár Tocqueville-mondat,  Népszabadság, 2005. július 30.

[6] Az amerikai demokrácia, 286-7 old.

[7] Ebből született az 1856-ban kiadott könyve: L’Ancien Régime et la Revolution

[8] Ludassy Mária két hete megjelent cikke (Isten és szabadság – Tocqueville és a liberális katolicizmus, ÉS, 2005/47) elvileg lehetne hézagpótló írás is, csak gyakorlatilag, vagyis logikailag nem lehet az. Mert a művelt közönség fejében Tocqueville-t illetően nem hézag van, hanem űr, és ez az űr aligha szűkíthető a nagy francia és a liberális katolicizmus viszonyának elemzésével. Tocqueville gondolkodásának lényegét a demokráciához való viszonyából lehet megérteni, a liberális katolicizmushoz csak annyi köze, hogy liberális volt és katolikus neveltetésben részesült, (bár hitét már tizenhat éves korában elvesztette).  Ezen a mellék-, de inkább vakvágányon haladva azután Ludassy egy olyan idillikus tájra ér, ahol Tocqueville-t együtt láthatjuk a bigott katolikusból bigott szocialistává lett Lamennais-val, amint ellentéteiket félretéve, vállvetve küzdenek az egyenlőség, az „egyetemes emberi emancipáció és az emberi nem egységén alapuló megváltás” ügyéért. (Ezzel az erővel ideképzelhetjük az egyébként szintén bigott katolikusból lett bigott szocialista Garry Willst is). Tocqueville arisztokratikus liberális volt, és mint ilyen nem reménnyel telve, hanem aggodalommal szemlélte az egyenlősödés és emancipáció folyamának parttalan áradását.  

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.