Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Cselédek a kamrában - Élet és Irodalom, XLIX. évfolyam 32. szám, 2005. augusztus 12.

Salamon János:

 

Cselédek a kamrában

(A közfelháborodás dialektikája)

 

 

Régen a kulcsárné dolga volt az uraság vagyonát a cselédektől megóvni. Kamra, magtár, pince nélküle nem nyílhatott, s ha lelkiismeretesen végezte a munkáját, az uraság nyugodt lehetett, hogy egzisztenciáját legalábbis közvetlen veszély nem fenyegeti.  A modernkor rosszmájú kritikusai szerint a demokrácia az, amikor a cselédek, a kulcsárnét félretaszítva beszabadulnak a kamrába. A modern liberális demokrácia hívei szerint viszont az új világrend vívmánya éppen az, hogy itt mindenki egyszerre uraság és cseléd: elvileg egyként őrizzük és használjuk a közvagyont, és ennek a körülménynek eleddig ismeretlen nyugalommal kellene eltölteni bennünket, a kollektív egzisztenciánkat illetően. De hát nyugalomról szó sincs. Ehelyett a társadalmi nyugtalanság egy új, sajátosan modern formája, a közfelháborodás keretezi be napjainkat.

            Amíg úri, királyi és egyházi hatalmak rendelkeztek javaink, sőt életünk felett is, addig nem létezett fosztogatni való közvagyon, s így a közfelháborodásra okot adó korrupció sem. Olykor, kevesekben, felrémlett, hogy maga a rendszer korrupt, de egy öröknek hitt hierarchikus renden belülről szemlélve ez a gondolat metafizikai képtelenségnek tetszett.  Most viszont, hogy a magunk urai vagyunk, sem égi, sem földi, sem isteni, sem emberi igazolását nem akarjuk elfogadni annak, hogy közülünk bárki tartós anyagi előnyhöz jusson, csak azért, mert átmenetileg rábíztuk a kamra kulcsát.

            Felvilágosodott tudatunkból kitekintve megállapíthatjuk, hogy a földesúr a jobbágyait, a király az alattvalóit, az egyház pedig a híveit rendszeresen „meglopta”, de elvakultság lenne azt állítani, hogy ez minden ellenszolgáltatás és kárpótlás nélkül történt. Az alattvalók és hívek cserébe testük és lelkük védelmére számíthattak, bár tudjuk, ahogy ők is tudták, hogy sok múlott az egyes protektorok személyén. A magánvagyonát a közvagyon kárára gyarapító politikus tevékenységét viszont egyszerű rablásként, minden kompenzációt nélkülöző, tehát totális veszteségként éljük meg. Lehet, hogy itt Európában a középkor végéig egyfajta feudális maffia rendszer működött, de miért kellene ennél jobban szeretnünk az olyan maffiózók korát, akikhez való viszonyunk - minthogy védelmet csak maguknak és tettestársaiknak nyújtanak - kimerül abban, hogy elveszik tőlünk a pénzünket?

            A liberális demokrácia állampolgára felháborítónak érzi, hogy a huszonegyedik században ki legyen szolgáltatva választott tisztségviselőinek, amikor a felvilágosult Európa már a tizennyolcadik század óta hirdeti és ünnepli az emberi kiszolgáltatottság minden formájának végét. Már azóta egyértelműnek tetszik, hogy elődeink túlbecsülték a természetet, amikor évezredeken át azt hitték, hogy örök törvényeket írhat elő az emberiség számára. Mint kiderült, magát a természetet is lehet korrigálni, hát még a társadalom vagy az ember természetét. Helvétius, Condorcet és Tom Paine óta tudjuk, nem igaz, hogy a „szegény nem fogy ki a földről”, s hogy ezért a társadalmi korrekció legközvetlenebb és szinte csak karnyújtásnyira levő célja a szegénység felszámolása. Rousseau és Kant óta pedig tudjuk, az ember nem eleve bűnösnek és romlottnak, hanem szabadságra és racionalitásra születik, illetve azzal a képességgel, hogy ezeket az ideálokat egyre jobban megközelítse.

 Ha igaz, hogy senki sem születik bűnözőnek, s hogy egy emberből csupán a körülményei (kilátástalan nyomorúság, rabszolgasors) csinálnak tolvajt, akkor miért lopnak a modern demokráciák vezetői? Milyen mértékben kell jómódúnak, szabadnak és racionálisnak lennie mondjuk egy miniszterelnöknek ahhoz, hogy a közvagyonnal szemben hűvös közönnyel viseltessék, ha már politikájával gyarapítani nem tudja?

         A permanens felháborodás az értelem permanens gyötrődése, a valóságról formált felvilágosult eszméink irritáló, fájdalmas dörzsölődése magához a valósághoz. Mélységes nosztalgiával tekintünk az elégedett, kiegyensúlyozott és méltóságteljes emberi lét feltételeinek hiányát sérelmező forradalmi öntudat háborgására, mert ennek az indulatnak egészséges perspektívája van: a feltételek megteremtésével, kierőszakolásával egyszerűen megszüntethető. De milyen perspektívája lehet az  olyan felháborodásnak, amit afölött  érzünk, hogy bár birtokában vagyunk az elégedett, kiegyensúlyozott és méltóságteljes lét feltételeinek, egyáltalán nem vagyunk elégedettek, kiegyensúlyozottak és méltóságteljesek?

            A permanens felháborodás mentális gyötrelme abból a reménytelen erőfeszítésből származik, amellyel egyszerre próbáljuk magunkhoz ölelni a modern liberalizmus három, önmagában igaz vagy vitatható, de egymással össze nem egyeztethető dogmáját: 1. fokozatosan és feltartóztathatatlanul fejlődünk morálisan, 2. ugyanígy fejlődnek az anyagi körülményeink, 3. a magunk urai vagyunk.  A felvilágosult koponyákat belülről feszítő ellentmondás feloldásának manapság legnépszerűbb fajtája: tagadjuk, hogy a magunk urai lennénk (ez kérem még nem demokrácia), ugyanakkor még jobban megerősítjük magunkat a fokozatos morális és gazdasági fejlődésbe vetett hitünkben, (de idővel itt elkerülhetetlenül az lesz). Egy másik, kevésbé népszerű, valószerűbb megoldás: rezignáltan elismerjük a tényt, hogy a magunk urai vagyunk (ez a demokrácia), de felhagyunk a progresszióba vetett fáradságos hittel (és ennél jobb nem lesz, lehet berendezkedni). A preferált megoldástól függően, most kétféle megnyugtató válasz adható arra a kérdésre, hogy egy népuralom politikusai miért lopják a népvagyont: azért, mert ez még nem igazán népuralom, vagy éppen azért, mert ez a népuralom, mert az ember, a nép, tehát a népuralom természete ilyen.

            Az ember anyagi körülményeinek fokozatos, sőt rohamos fejlődése tagadhatatlan tény, és ahhoz sem fér kétség, hogy a has és a morál között van valami összefüggés: egy éhhalál szélén álló kenyértolvajt másként ítélünk meg, mint egy jól táplált kaviártolvajt. De a jóllakott kaviártolvajokról szóló rendszeres híradások csak azokat háborítják fel, csak azoknak a világképét rendítik meg újra és újra, akik képtelenek megszabadulni a magát a mai napig makacsul tartó szűk, doktriner materializmus marxista tételétől, mely szerint az ember anyagi felemelkedése (jóllakottsága) fokozatosan és elkerülhetetlenül vezet morális felemelkedéséhez.  Rousseau, - aki Marxnál már csak azért is látott mélyebben az emberi lélekbe, mert a maga tudománytalan módján feltételezte, hogy van ilyen - első, és mindjárt híressé lett értekezésében azt fejtegeti, hogy a tele has nemcsak fizikailag, de morálisan is enerválttá, mohóvá, falánkká, a közjó (mások éhsége) iránt közönyössé teszi az embert.  Vagyis az anyagi felemelkedés pusztán anyagiassághoz vezet.

            A Rousseaunál valamelyest derűlátóbb Kant a morális evolúció lehetősége mellett érvelt, de mert gondolkodása felette állt minden vulgáris materialista elképzelésnek, ezt az evolúciót nem a materiális haladással, hanem az emberi racionalitás kiteljesedésével kötötte össze. Meggyőződése volt, hogy a természet semmit nem tesz valamilyen végső cél nélkül, ha tehát megadta az embernek a racionalitás képességét, akkor megadta e képesség maximális kibontásának eszközeit is. Ezek az eszközök pedig nem mások, mint az ember antiszociális tulajdonságai (ambíció, dicsvágy, nyereségvágy, kapzsiság, hatalomvágy stb.), melyek hiányában nem létezne egymást taposó versengés, egymásnak feszülő érdekek harca, mely utóbbi nélkül viszont kifejletlen értelmű, békésen bégető bárányok maradnánk mindörökké. A belátó, és a morális törvényt felfogni képes racionalitás kifejlődéséhez egy emberöltő kevés, de hát a természet ráér: nem egyedben, hanem fajban gondolkodik. Mindebből egyrészt az következik, hogy a politikusok valószínűleg még sok-sok generáción át fogják dézsmálni a közvagyont, másrészt az, hogy az evolúciós küzdelem sikere viszont mindaddig megkívánja a néptől a lankadatlan háborgást. A korrupció, a botrány, a közfelháborodás, a vádaskodások, az egész politikai mocsok, mind az emberi ész tisztulásának, egy racionalitását és moralitását kiteljesítő lény megszületésének elengedhetetlen feltétele.    

            Ad astra per aspera, vagyis, a nehézségeken keresztül a csillagokig ível tehát az emberi racionalitás és morál fejlődési pályája. De ha ez igaz, akkor az elmúlt század nehézségeit, a kis híján egymás kiirtásával végződő evolúciós küzdelmet elnézve arra kell gondolnunk, hogy a természet mindenre el van szánva velünk kapcsolatban: föl fog emelni bennünket a kiegyensúlyozott, szabad, racionális lét magasába, ha belepusztulunk is.

            Lehet, hogy a természet csak fajban gondolkodik, de az egyed csak egyedben. Ez az egyed, a modern individuum úgy érzi, tökéletesen birtokában van annak a racionalitásnak, melyért fajtájának, az embernek állítólag még évezredekig kell küzdenie.  Hiszen a felvilágosodás nagy eseménye éppen az volt, hogy az ember, évezredek óta először végre úgy érezte, észnél van, és éppen ezért találja azóta is tiszta ésszel felfoghatatlannak a politikai közélet irracionalitását, monoton korruptságát.

            Észnél lenni és szabadnak lenni: akiben ilyen ambíció él, aki ennél alább nem adhatja, az nem tűrheti, hogy a természet vagy a gondviselés neki        bármilyen szerepet kiosszon, legyen az akármilyen grandiózus evolúciós színjáték része. Az ember persze - még a modern ember is - társadalmi lény, ezért mégis csak rákényszerül a szabadságát kompromittáló bizonyos szerepekre, amit elviselhetőnek érez mindaddig, ameddig tudja, hogy ezek eljátszásával nemcsak más, de ő is jól jár.

Mindent összevéve, talán egészen elviselhető egy olyan színjátékban szerepelni, melyben az embernek nem a korrupt politikust, hanem a fölháborodott polgárt kell játszania. Olyan komédia ez, amelyben mindenki jól jár, a végén mindenkinek abból lesz több, ami színpadi szívének kedves: a politikusnak pénzből, a polgárnak, jobb híján, morális elégtételből. Rendezőre itt semmi szükség, a szerepek egymást erősítik, gerjesztik. Minél nagyobbat lop a politikus, annál jogosabb és hangosabb a polgár felháborodása, és minél felszabadultabb, érzékibb a polgár felháborodása, minél narcisztikusabban adja át magát a hitetlenkedésnek, minél jobban összpontosít mentális gyötrelmének morális szépségére, annál kevesebb figyelem jut magára a politikusra, aki így még zavartalanabbul még többet zabrálhat. A középkori Londonban a zsebtolvajok legjobb napja mindig az volt, amikor zsebtolvajt akasztottak. A látványosságra összegyűlt, felindult tömeg könnyű prédának bizonyult.   

           

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.