Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A sétálás misztériuma

Élni és közben az életen magán tűnődni nem kis feladat. Még egy százlábú is megbotlana, ha séta közben azon kellene töprengenie, hogy melyik lába következik melyik után. A százlábúak persze jól elvannak minden töprengés nélkül, mi emberek viszont nem. Bár a séta és más alapvető tevékenységek vagy biológiai funkciók nekünk is természetesek, ezek sikeres kivitelezése után még mindig egyfajta befejezetlenség és védtelenség érzete marad bennünk.

Az ember nem élhet pusztán ösztönből. Befejezetlen állatok lévén ki kell egészítenünk, kerekítenünk a létezésünket, magunk kovácsolta fegyverzetbe kell öltöznünk, mielőtt egészen a világ felé fordulhatnánk. Ez a kiegészítés, kikerekítés egy „oktatás-nevelés"-ként ismert, hosszan elhúzódó beavatási szertartás formáját ölti. Az eredeti elképzelések szerint az egyetem olyan belső szentély, ahol ennek a szertartásnak a legvégső, legmagasztosabb fázisa zajlik, ahol az emberlét „kisebb" és „nagyobb" misztériuma kerül felfedésre a beavatandók előtt.

A felfedés módszere a dialektika, a dolgok természetük szerint való szétválasztásának tudománya. A nagy középkori egyetemeken az első és legalapvetőbb szétválasztás tárgya a kisebb és nagyobb misztérium, vagyis a trivia és a quadrivia volt. Az előbbibe a diákok az emberi beszéd és gondolat struktúrájának tanulmányozásán, a nyelvtan, a retorika és a logika stúdiumain keresztül nyertek bevezetést, az utóbbihoz viszont egyenesen az univerzum struktúráján való tűnődésen, a számtanon, a mértanon, összhangzattanon és csillagászaton át vezetett az út.

A triviális tudományok sikeres elsajátításával az ifjak készen álltak az efemer világgal való találkozásra, fel voltak vértezve arra, hogy „keresztül" érveljék, alkudozzák és kommunikálják magukat a társadalmi lét forgatagán. A quadrivia stúdiumaiban való elmerülés révén viszont közvetlenül az örökkévalósággal találták magukat szemben.

Azt mondani, hogy az ember nem élhet pusztán ösztönből, annyit tesz, hogy nem érheti be a puszta létezéssel. Más élőlényekkel ellentétben neki igazolnia kell a létezését, márpedig a végső igazolást csak az a felismerés adhatja, hogy a halandó társaival való közlekedésen kívül képes a halhatatlansággal (az örökkévalósággal) is kommunikálni. Az ilyen kommunikációhoz fel kell hagynia minden trivialitással, hogy elfoglalhassa a theorósz, vagyis az isteni megfigyelő (theósz = isten + óra = figyel, tekint) pozícióját.

A filozófus - magyarázta Pitagorasz Phlius királyának, Leonnak, aki még sose hallotta ezt a szót - az, aki az olimpiai stadionba nem versenyezni megy, és nem is adni-venni, hanem csak megfigyelni (theorein). És amikor Anaxagorászt megkérdezték, hogy miért érdemes megszületni inkább, mint meg nem születni, azt válaszolta: „Azért, hogy tekintetünkkel az égre és az égi dolgokra meredhessünk: a Napra, a Holdra és a csillagokra." Arisztotelész pedig ezzel egyetértve kijelentette: „Az ember vagy filozofáljon, vagy hagyja itt az életet és álljon odébb", ami persze csak annak a híres szókratészi intelemnek az újrafogalmazása, hogy a meg nem vizsgált életet nem érdemes élni.

Az egyetemnek mint a teorizálás szentélyének ötlete ahhoz a pitagoraszi hagyományhoz nyúlik vissza, mely szerint az emberlét nagyobb misztériuma az, hogy az ember több mint ember. Istenek vagyunk, méghozzá abban a mértékben, amennyire képesek vagyunk tekintetünkkel az örökkévalóságra (a mennyboltra) meredni, s aztán az örökkévalóság szempontjából (sub specie aeternitatis) visszatekinteni a saját létünkre.

A világ ilyen mennyei távlatokból való szemlélésének persze lehetnek hátulütői. Az ember másvilági elfoglaltságai közepette például egy e világi gödörbe eshet, ahogy ez egyszer meg is esett Thalésszal, a jelenet tanújának, egy trákiai parasztlánynak nagy mulatságára - már ha valóban így esett a dolog. De ha így esett, ha nem, nem véletlen, hogy a történet arról az emberről szól, akit az első filozófusként tartanak számon. Az a gyanakvás, amellyel a földön járó józan ész (praxis) mered tekintetével a filozófiára (a teóriára) egy napon született magával a filozófiával.

A praxis és a teória közötti feszültség jelei már a kezdet kezdetén szemmel láthatóak voltak. Platón a városfalon kívül állította fel Akadémiáját, praktikus felfogású athéni polgártársaitól biztonságos távolságban. Az Akadémia szent helyen állt (egy attikai hősnek, Akadémusznak szentelt parkban), és bejárata fölött ez volt olvasható: „A geometria ismerete nélkül belépni tilos".

A középkori egyetemek számára a várostól való ilyen arisztokratikus távolságtartás megengedhetetlen luxusnak, egyszerűen túl veszélyesnek számított. Így aztán a városfalon belül ütötték fel tanyájukat, de szigorúan a fényes elszigeteltség (splendid isolation) elvének alapján. Természetesen a professzorok és a diákok - mint bármely más céh mesterei és tanoncai - kilométerekről felismerhetők voltak a ruhájukról: köpenyt (gown) viseltek. De a városlakók nem úgy tekintettek az egyetemlakókra, mint egyszerűen csak egy másik céh tagjaira. A város és a köpeny („town" and „gown") viszonya hírhedten feszes volt, és ez olykor véres konfrontációkhoz vezetett. (A cambridge-i egyetemet egy ilyen vérontás után Oxfordból menekülő tudósok alapították 1209-ben).

Felvilágosult, demokratikus korunkban mi már nem sokat tudunk kezdeni azzal a felfogással, amely az egyetemet valamiféle szentélynek tekinti, ahol az emberlét kisebb és nagyobb misztériuma néhány kiválasztott előtt felfedésre kerül. Mi, modernek gyanakvással viseltetünk az arisztokratikus, fényes elszigeteltség minden formájával szemben, és az egészséges fejlődés jelének tekintjük, hogy az egyetemlakók ma már megkülönböztethetetlenek a városlakóktól. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a teóriával szemben is gyanakvóak lennénk, sőt a fejlődés egy másik jeleként tartjuk számon, hogy sikerült bizalmunkba fogadni, megszelídíteni, domesztikálni úgy, hogy egyszerűen praxisként értelmezzük.

Mi, modernek arra a Francis Baconra támaszkodunk, aki olyan híresen tagadta a természeti jelenségek közvetlen vizsgálatát elhanyagoló ókori teorizálás hatékonyságát. Arisztotelészt az anticipatio naturae bűnében találta vétkesnek, vagyis abban, hogy a természet lépésről lépésre haladó, induktív módszerrel való megközelítése (interpretatio naturae) helyett a kutatás eredményét mintegy megelőlegezve (anticipálva), nagyvonalú és terméketlen általánosításokhoz szaladt előre.

Az angol gondolkodóban a saját, semmiféle nonszenszt, mellébeszélést nem tűrő empirizmusunk nagy elődjét ismerjük fel, amikor arra figyelmeztet bennünket, hogy milyen óvatlanság a Természet Könyvét (Book of Nature) Isten Könyvével (Book of God) összekeverni. Mert az utóbbi, Isten számunkra kifürkészhetetlen akaratának kinyilatkoztatását tartalmazza, míg az előbbi Isten munkáját, melyről szerzett tudás „a Teremtő dicsőségének és az emberi sors javításának gazdag tárháza" (the rich storehouse for the glory of the Creator and the relief of man's estate).

Mi, modern empirikusok persze tartózkodnánk az ilyen vallásos nyelvhasználattól, de egyetértünk Baconnel abban, hogy a teorizálás, az univerzum örök struktúráján való tűnődés merő időpazarlás. Annak az időnek az elpazarlása, amely sokkal hasznosabban tölthető úgy, hogy a tudás hatalmas fegyverének praktikus alkalmazásával biztonságosabbá, egészségesebbé és kényelmesebbé tesszük az életünket. Ilyen megfontolásból értelmezzük a teóriát praxisként, illetve a tudást hatalomként.

Az ókoriak számára a tudás nem hatalmat jelentett, hanem erényt. Erényen annak az elmének vagy léleknek a kiválóságát értették, amely a kiválók között a legkiválóbbal, az univerzum örök rendjével tartotta a kapcsolatot. Ez a rend nem egy rejtőzködő isten (deus absconditus) akaratának kifejeződése, hanem egy önmagában megálló, intelligens rendszer, amelynek törvényei minden istenre vonatkoznak, és mint ilyen, hozzáférhető az ember racionális felfogása, tűnődése, teorizálása számára.

E nézet szerint a teorizálás a praxisnak, a sikeres túlélésként felfogott létezés triviális gyakorlatának a legvégső igazolása. Mert ahhoz, hogy az ember igazolhassa a létét, valamilyen értelemmel kell felruháznia, ez pedig végső soron csak úgy lehetséges, ha az életét valamilyen nagyobb, értelmes rend részének látja. Az ilyen rend létezésének legkézzelfoghatóbb bizonyítéka pedig a rend, a ráció vizuális megjelenése, a szépség. A szépségen való tűnődés - csakúgy, mint az örökkévalóság fölötti mélázás - a legkisebb mértékben sem teszi biztonságosabbá, egészségesebbé vagy kényelmesebbé az életünket. Az önfeledt tűnődés pillanatai azonban a saját létezésünk trivialitásától egy egészséges és biztonságos távolságba ragadnak el bennünket, és a távolságnak ez a pátosza az, ami az „emberi sors javítását" igazán és tartósan szolgálja.

Az elméletnek a praxisra való modern redukálásával az ilyen eltávolodásnak, a távolról való szemlélődésnek végleg befellegzett. Az egyetem többé már nem a dolgokon és pláne nem a renden, ráción és szépségen való tárgyilagos, elragadtatott merengés színhelye. Már régen nem szolgál a kisebb és nagyobb misztériumok revelációjának szentélyeként, de - a kor ítéletét visszhangozva - van egy mindenki számára tartogatott végső revelációja: nem lehet pátosz ott, ahol nincs távolság, és nem lehet tűnődni ott, ahol nincs mit bámulni. És nincs mit bámulni vagy szemlélni, mert az univerzum nem egy értelmes rendszer, vagy ha az, erről nincs és nem is lehet tudomásunk.

A jó hír az, hogy ismereteink szerint az univerzum (a Természet Könyve) kozmosz helyett káosz, és mint ilyen, teljesen szabad teret ad a kreativitásunknak. Te meg én, mindannyian művészek lehetünk tehát, ami azt jelenti, hogy mindenki megteremtheti a saját misztériumait, distinkcióit, távolságait és létigazolásait. Mi több, most már magam alkothatom meg azokat a standardokat is, amelyek alapján megítélhetem, hogy milyen jó művész vagyok. És ha egy újsütetű Szókratész nagy komolyan arra buzdítana, hogy vizsgáljam meg az életemet, mert enélkül nem érdemes élni, mi sem egyszerűbb, válaszolnám neki, semmi probléma, hiszen erre is megvannak a saját standardjaim.

A szókratészi önvizsgálat persze nem valami szolipszisztikus önigazolást kíván tőlünk, hanem egyfajta eksztázist, ek-stasist, vagyis az önmagunkból, a személyes, helyi, provinciális standardjaink fülledt világából való ki-lépést, hogy aztán az örökkévalóság vagy az univerzális ráció (logos) szempontjából nézhessünk vissza az életünkre, a világra.

A modern egyetem alapítóinak egyébként nem állt szándékukban szakítani ezzel a szókratészi hagyománnyal. Köztük a legjelesebb, Wilhelm von Humboldt (a Berlini Egyetem alapítója) a következő sokatmondó vallomást tette egyszer: i „Mindig is élt bennem ellenérzés a világban való elvegyüléssel szemben, és erős késztetés a különállásra, hogy kívülről tekinthessek rá és vizsgálgathassam... Ezt az érzést először az antikvitással való találkozásom ébresztette fel bennem, és a későbbi életemben mindvégig az ókoriak szellemiségéhez kötött".

A felsőoktatás felvilágosodott, neoklasszikus víziójában az egyetem az a hely, amely lehetőséget ad a világtól való különállásra, olyasmire, amire a legtöbb embernek se ambíciója, se kapacitása nincsen. Így tehát ez az intézmény az elitoktatás helye volt, ahogy a kezdet kezdetétől fogva mindig is, vagyis azóta, hogy az a hírhedt felirat megjelent Platón Akadémiájának bejárata fölött.

A trivializálás és a demokratizálás minden jel szerint végtelen folyamata eredményezte azt, hogy ma az egyetem nem a világtól való különállás, hanem a vele való elvegyülés gyakorlóterepe. Itt a városlakóktól megkülönböztethetetlen egyetemlakók az eredményes adás-vétel és a versengés, más szóval a sikeres túlélés misztériumaiba kerülnek beavatásra. A megfelelő kapacitással és ambícióval rendelkezők kötelessége, hogy ne vegyüljenek el ezzel a gyakorlattal, hogy különálljanak az egyetemtől, magán az egyetemen belül. Meg kell mutatniuk, hogy bár az embernek száz helyett csak két lába van, mégis képes arra, amire a százlábú nem: egyszerre sétálni és elmélkedni.

Salamon János

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.