Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A valóság veszett ügye

Köznapi életünkben az elõítéleteinktõl való megszabadulást morális fejlõdésnek tekintjük, s a jobb társadalmi együttélés érdekében javasoljuk egymásnak. A tudós és a filozófus viszont az elõítéletekben nem az embertársaival, hanem általában a valósággal való együttélésének az akadályát látja. A megfigyelõ és a tiszta valóság közé ékelõdött bármilyen köztes, közvetítõ elem: elõítélet.
      John Searle könyve az elfogulatlanságra való tudományos és filozófiai törekvéssel egyszerre van áthatva. Ez aligha meglepõ, hiszen õ annak az analitikus iskolának a képviselõje, mely a kanti programot követve a filozófiát a tudomány szilárd alapjára kívánja helyezni. Searle professzor úgy gondolja, semmi megszállottság, bigottság vagy fanatizmus nincs abban az alapfeltevésben, hogy létezik egy külsõ, a megfigyelõtõl független valóság. Alig hihetõ, hogy valaki egy ilyen nyilvánvaló tételre egy egész könyvet építsen. Komoly embernek ugyan mi oka lehet erre? Kettõ is. Az egyik, hogy az ártatlanság visszaszerzése - minden komoly gondolkodó vágya - csak úgy lehetséges, hogy az elõítéleteinkkel együtt legprimitívebb ítéleteinket, a fejünkben hordozott legkézenfekvõbb igazságokat is felülvizsgáljuk. A másik az, hogy a külsõ valóság létezésének automatikusan feltételezett igazsága éppen egy ilyen felülvizsgálat után ma sokak szerint tarthatatlan. Illusztrációként Searle egy etnometodológust (!) idéz, aki szerint kutatásaikkal és szakmai beszélgetéseikkel valójában a csillagászok teremtik meg a kvazárokat és a többi csillagászati jelenséget. Tehát amikor én felsóhajtok: "Milyen szép ma a Hold!", és maga egyetért velem, akkor mi teremtjük meg a Holdat? - kérdi szerzõnk hitetlenkedve. Igen, feleli az etnometodológus a lehetõ legkomolyabban.
      A külvilág létezésének tétele, a realizmus, tehát védelemre szorul. Az Elme, nyelv és társadalom szándékát, hangnemét és szerkezetét tekintve egy anti-anti-relista kézikönyv. Persze, ez a traktátus nem egyszerûen azok ellen íródott, akik megpróbálják lefilozofálni a Holdat az égrõl, hanem általában a felvilágosodás modern, tudományos racionalizmusát megtagadók ellen. A hangnem végig népszerûsítõ, kifejezve a szerzõ szándékát, hogy a szellemi élet posztmodern, antirealista potentátait, az establishmentbe beépült perspektivistát, fogalmi relativistát, historicistát és pragmatistát megkerülve közvetlenül a jóérzésû nép józan eszéhez folyamodjon.
      A valóság tõlünk független létét kétségbevonó posztmodern kihívásokkal legrövidebb úton úgy lehetne elbánni, ha a külsõ realizmus tételének mindenki számára meggyõzõ igazolását adnánk. Csakhogy Searle szerint ebben az esetben értelmetlen ilyen igazolást követelni, mert itt nem egyszerûen egy elméletrõl van szó, hanem egy olyan "alapbeállítás"-ról vagy "alapértelmezett pozíció"-ról (default position), mely minden elmélet igazolásának keretéül és hátteréül szolgál. Mindazonáltal, a külvilág valósága demonstrálható, s ennek leghatásosabb formája megmutatni, hogy a valóság egy bizonyos módon létezik, valahogyan van. Hogy hogyan van, annak leírása adja ki a könyv szerkezetét.
      Searle realizmusa abban áll, hogy szerinte egyfelõl van elménk, melynek szándékait a nyelv ezerszeresen kihangosítva közli, másfelõl pedig van egy szándékainktól független valóság. Descartes óta hajlamosak vagyunk azt gondolni - az az "alapértelmezett pozíciónk" -, hogy a mentális világnak a fizikai világtól való teljes függetlenségérõl van itt szó. Csakhogy a mentálisnak és a fizikainak, a tudatnak és a testnek ez a tökéletes szétválasztása megoldhatatlanná teszi a kettõ összekapcsolását. Ettõl a gyötrelmes és tipikusan modern dilemmától szerzõnk szerint csak úgy szabadulhatunk, ha téves dualista pozíciónkat feladva belátjuk, hogy a tudat maga is biológiai jelenség, vagyis, hogy szándékaink eredete, s ezek célja egyformán természetes anyagból valók. A szubjektív tudat tehát nem különbözik annyira a fizikai valóságtól, hogy ezt mint totális objektivitást föl se tudná fogni; a társadalmi valósággal viszont annyira nem azonos, hogy ennek objektív léte kérdéses lehessen. Egy világban élünk, ahol a hegyek, a csillagok és a gravitációs erõ éppoly valóságosak, mint a pénz, az alkotmányos rendszer és a házasság, még akkor is, ha az elõbbiek elvannak nélkülünk, az utóbbiak viszont nem.
      A könyv hozzáférhetõ nyelven íródott, szerencsére, mert az olvasónak minden elérhetõ fogódzóra szüksége van a szkeptikus materializmus és a nihilista idealizmus közötti szûk ösvényen való haladáshoz. E csapás követésének szándékát Searle három évtizeddel ezelõtt jelentette be két olyan feltûnést keltõ tettével, melyek filozófus hírnevét azóta is megalapozzák. A Kínai Szoba nevû gondolatkísérlete az emberi tudat= komputerprogram "mesterséges intelligencia" szemléletét ingatta meg alapjaiban. A kísérlet azt demonstrálja nagyon plasztikusan, hogy a megfelelõ sorrendben elrendezett dolgok (információ) önmagukban nem adják ki a tudat valóságát. Más szóval: a szintaktika önmagában még nem szemantika. Az 1977-ben Derridával folytatott hírhedt vitájában viszont ahhoz ragaszkodott, hogy a dolgok igenis el vannak rendezve egy bizonyos sorrendben, függetlenül attól, hogy mi, nyelvhasználók a textusainkon keresztül hogyan viszonyulunk ehhez a sorrendhez. A valóság nem pusztán azért van úgy, ahogyan van, mert mi egy fajta jelentést tulajdonítunk neki, vagyis: a szemantika önmagában még nem szintaktika.
      Searle szerint a filozófiatörténet az "alapértelmezett pozíciók" drámai összecsapásának sorozata. A jelenleg zajló dráma fõszereplõi a materializmus mellett nem a dekonstruáló Derrida - õ inkább csak egy tébolyodott statiszta -, hanem a kartéziánus dualizmus. Biológiai naturalizmusával szerzõnk két olyan nézet között próbál magasabb szinten békét teremteni, melyek közül az egyik a tudatnak csak anyagi, a másik pedig csak szellemi valóságát hajlandó elismerni. A tûzszünet úgy jön létre, hogy egyszerûen elvetjük a két kibékíthetetlen pozíció kategóriarendszerét, vagy még egyszerûbben, azt a szóhasználatot, melyben a mentális és a fizikai egymást kölcsönösen kizáró kategóriák.
      A baj csupán az, gondolja itt az olvasó, hogy a dualizmus szemléletét hatósági (értsd itt: szemantikai) eszközökkel aligha lehet kiiktatni. A szerzõ a kortárs analitikus iskolának arra a kedvelt, ám téves feltevésére alapoz, miszerint egy intuíció, bármily mélyen is gyökerezzék, mindig helyettesíthetõ az analízisnek egy megfelelõen kifinomult formájával. A szóban forgó dualista intuíciónak sokféle kifejezõdése él abban a mindennapi nyelvben, melynek józan eszû használóihoz a könyv szól. Ha elfogadnánk Searle biológiai naturalizmusát, akkor például a törvény betûje (teste) és szelleme, vagy egy testi-lelki jóbarátság dualista kifejezései helyett a törvény biológiája, vagy egy biológiai barátság használatára kellene átszoknunk. Persze, mindenhez hozzá lehet szokni, és az is lehetséges, hogy az ész akkor a legjózanabb, amikor belátja, a test és a lélek ugyanarra a dologra vonatkozó kifejezések. Ám erre azt válaszolhatnánk dualista daccal, hogy csak a testet lehet meggyõzõdése ellenére jobb belátásra bírni, a szellemet nem, s hogy Searle semmit nem tesz azért, hogy meggyõzzön bennünket, az új naturalista szóhasználat nem egyszerûen a materializmusba vezet vissza. A valóságnak, ha ily módon védik, az ész elõtt veszett ügye van.
      A könyv központi érvelési rendszere azért hatástalan, mert a szerzõ a petitio principii hibájába esve - annak érvényességét feltételezve, amit bizonyítani akar - a felvilágosodást a felvilágosodás eszközeivel védelmezi. Mert ha elfogadjuk ennek az eszmerendszernek az emberi ráció mindenhatóságára vonatkozó tételét (melyet Searle így fogalmaz meg: "Ha kiderülne, hogy van Isten, számunkra az a természet ugyanolyan tényét jelentené, mint az összes többi"), akkor szerzõnknek abban a kijelentésében sem kételkedhetünk, hogy, "Ha létezne természetfeletti, annak is természetesnek kellene lennie". Innen pedig már egyetlen szekularizációs váltással ott vagyunk, hogy ha létezne egy a külsõ megfigyelõ számára nem egészen transzparens, tehát természetes elemekre maradéktalanul nem lebontható tudat, annak is egészen transzparensnek és természetesnek kellene lennie: a tudat éppoly tökéletesen természetes jelenség, mint mondjuk az emésztés, a különbség csupán az, hogy az egyik az agyban játszódik le, a másik pedig a gyomorban. Quod erat demonstrandum!
      Az egyébként szabatos és hajlékony fordítás elakad néhány filozófiai kulcsfogalomnál. Genetic fallacy például nem "tipikus álokoskodás", hanem a hibás logikai érvelésnek éppenséggel egy olyan speciális esete, amikor egy nézet ellen cáfolatként keletkezési körülményeit hozzuk fel. Néhány oldallal odább ugyanez a kifejezés mint "eredendõen téves következtetés" jelenik meg; ez semmivel sem kevésbé félrevezetõ. A vicious circle-bõl is kivész a jelentés, ha "hibás visszafejtés"-nek fordítjuk, s ugyanez áll az infinite regress-re, ha "végtelen visszafejtés"-re magyarítjuk. Az elsõ esetben szerencsésebb a magyarba már beépült latin circulus vitiosus használata, a másodikban pedig a "végtelen viszszakövetkeztetés" a pontosabb.

Salamon János

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.