Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Walden: egy termodinamikai kísérlet

A legendabeli hõs lényegéhez tartozik a nagy utazás, mely út hossza általában fordítottan arányos a hõs céltudatosságával. Henry David Thoreau annyira céltudatos hõs, annyira tisztában van elvégzendõ feladatával, hogy bár szülõfaluját, Concordot egy rendes hõshöz illõen elhagyja, az õ nagy utazása a falu szélén mindjárt véget is ér. Itt, a Walden tó partján, az erdõben házat épít magának és gazdálkodásba kezd. Az idejével, tehát az életével akar elsõsorban gazdálkodni. "Azért mentem az erdõbe - mondja -, hogy megfontoltan éljek, hogy arcomat csupán az élet lényeges tényei felé fordítsam, lássam, mit taníthat nekem, hogy azután ne a halálom óráján kelljen megtudnom, nem éltem." A falujával egy olyan világot hagyott maga mögött, ahol szerinte az emberek nagy többsége csendes kétségbeesésben él; ahol az üzletekben, az irodákban és a földeken szüntelen vezeklés folyik, melyhez képest egy tûz fölött fejjel lefelé csüngõ, vagy egy oszlop tetején fél lábon álló hindu fakír önsanyargatása nem is olyan különleges; ahol nem az emberek tartják állataikat, hanem az állataik õket; s ahol halhatatlan lelkek öröklött és felhalmozott tulajdonaikat, tárgyaikat maguk elõtt tolva csúsznak végig életük lejtõjén. Ebben a világban már alig emlékeznek arra, hogy a ruházat, a ház, a lakás mindenekelõtt a test éltetõ melegének megõrzésére szolgál. Az emberek egymást ruháikért tisztelik: ha valaki minden göncét egy madárijesztõre aggatja, s meztelenül mellé áll, a madárijesztõt fogják megsüvegelni. Házak és lakások helyett - mert eredeti rendeltetésükrõl megfeledkeztek - emlékmûveket, mauzóleumokat, kiismerhetetlen labirintusokat építenek, hogy a telezsúfolt szobákban azután üres vendégeket fogadhassanak. Ezt a világot egyetlen határozott gesztussal félre lehet tolni, s a Walden ennek a gesztusnak a dokumentuma.
      Megfontolt életbe csak úgy lehet kezdeni, ha az ember a fennálló nézeteket mellõzve újra végiggondolja, mi az, ami a léthez valóban szükséges. A túlélés legelemibb feltétele a test éltetõ melegének fenntartása. Ez evidens, ezen nincs mit tûnõdni. Szubtilisebb lényeknek, például az angyaloknak, ilyesmivel nem kell törõdniük. Az õ életük teljes, a matematika nyelvén szólva egy természetes egész szám, míg az emberi élet csak egy törtszámban fejezhetõ ki. Minél kisebb a nevezõje, annál nagyobb a törtszám értéke, vagyis annál közelebb van az osztatlan egészhez, a teljeshez. Thoreau azzal a matematikai szándékkal költözött az erdõbe, hogy az emberi törtszám nevezõjét a lehetõ legkisebbre redukálja. Nem valamiféle aszkétikus mutatványra készül, hiszen a concordi társadalmi létnek éppen azért fordított hátat, mert számára az civilizált önsanyargatás volt. Erdei redukciós programjának célja tehát egyáltalán nem az, hogy a testhõmérsékletét a lehetõ legalacsonyabb szintre szorítsa, hanem, hogy megtalálja az ideális testhõmérsékletéhez szükséges legminimálisabb feltételeket.
      Elsõ ránézésre kézenfekvõnek tûnik, hogy az ember ruházata egyben hajlékául is szolgáljon. Van is erre példa, mondja szerzõnk: a lappföldiek vastag állatbõr ruháikban kényelmesen alszanak a havon, szabad ég alatt. Ám hosszú távon mégiscsak kényelmesebb az olyan hajlék, melyet nem kell mindig a hátunkon cipelni. Ha más nem akad, vagy másra nem telik, egy ládaféle is megfelel. Mondjuk egy olyan láda, amiben a pályamunkások a szerszámaikat tartják. Két méter hosszú, egy méter széles, csak néhány lyukat kell bele fúrni szellõzés végett; jól zárható fedele van, és az egész nem kerül többe egy dollárnál. (Thoreau idejében egynapi átlagkereset). Ez persze nem egy tökéletes megoldás, de még mindig jobb, mint egy ennél fényûzõbb doboz birtoklásáért életünk felét odaadni, vagy béréért a háziúrtól halálra gyötörtetni. Ha viszont van az embernek egy kis megtakarított pénze - kéthavi átlagkereset megteszi -, akkor építhet magának házat is. Hogy ezt a munkát maga végezze el, az már azért is fontos, mert könnyen elõfordulhat, hogy aki másokkal, szakemberekkel építteti a házát, az a munkamegosztás iránti lelkesesedésében a gondolkodást is másokkal végezteti el.
      Thoreau tehát építkezésbe fog, és munkája végeztével büszkén állapítja meg, kevés az olyan, aki tételesen, a legutolsó szögig, zsaluig meg tudja mondani, mennyibe került a háza; az övé huszonnyolc dollár tizenkét és fél centbe. Nem nagy ház, de van pincéje, padlása, mind a négy oldalán ablaka, egy kandallója, egy kéménye és egy ajtaja, melynek küszöbérõl a szurokfenyõkön túl a Waldenre látni. A berendezés egy ágy, egy asztal, egy íróasztal és három szék: egy a magány, kettõ a barátság, három pedig a társaság kedvéért.
      Fizikai létünk önállóságának feltétele tehát a hõháztartásunk felett gyakorolt kontroll, egyfajta termodinamikai önfegyelem, melynek a hajlékon kívül még az is kérdése, hogy mivel takarjuk be a bõrünket, s hogy mivel tápláljuk belsõ égésünket. Óvakodjunk az olyan vállalkozásoktól, tanácsolja szerzõnk, melyek új ruha viselését követelik, új ember helyett. Ruhatárunkat olyan körültekintéssel állítsuk össze, hogy ha városunkat ellenség foglalná el, üres kézzel, egy öreg filozófus nyugalmával sétálhassunk ki a kapun. Ami az élelmet illeti, termeljük az ablakunk alatt, ha csak tehetjük. Õ maga kukoricát, krumplit, zöldborsót termesztett háza déli oldalában. Kétholdnyi földet babbal vetett be, amibõl õ, Püthagorasz iránti tisztelete okán, ugyan nem evett, de a faluban indián rozsra és rizsre cserélte, mert ezek viszont már az indiánokkal és az ókori hindukkal érzett lelki rokonsága miatt is kedvenc alapélelmei voltak. A babtermesztéssel a második nyárra fölhagyott, mert nagyobb szabadságnak érezte földméréssel, kerítés vagy pajta javítással keresni a megélhetését. Számítása szerint évi negyvenöt nap magaválasztotta, szabadban végzett munkára volt szüksége ahhoz, hogy magát ép egészségben és kedélyben fönntartsa. Ezzel elég pontosan megfelel annak, amit nyolc évvel korábban, harvardi diplomája átvételekor mondott beszédében követelt. A dolgok sorrendje egy kis változtatást kíván - mondta akkor -: a hetedik legyen a munka napja, a fennmaradó hat pedig az érzelem és az ész vakációja. Ugyanezt most, egy év bevételeinek és kiadásainak összegzése után egy felnõtt, huszonnyolc éves férfi prózaibb stílusában így fogalmazza meg: "nem igaz, hogy az embereknek arcuk verejtékével kell megkeresni a kenyerüket, ha csak nem izzadnak jobban, mint én". A pap is jobban tenné, mondja másutt a könyvben, ha ahelyett, hogy vasárnap a heti robotjuk után a szószéke elõtt bóbiskoló farmereket egy újabb végeérhetetlen prédikációval nyaggatná, inkább mennydörgõ hangon rájuk rivallna: Állj! Szüntess! Mi ez a színre eszeveszett sietség, de halálos lassúság?
      Thoreau nem általában mindenkihez szól. Tudja, hogy vannak szorgalmas emberek, akik a munkát önmagáért szeretik, vagy azért, mert megmenti õket attól, hogy valami rosszabba keveredjenek. Ezeknek nincs mit mondania, ahogy azoknak sincs, akik nem tudnának mihez kezdeni, ha a jelenleginél több szabad idejük lenne; illetve, az utóbbiaknak azt tanácsolja, dolgozzanak kétszer annyit, mint eddig. Õ egyébként is csak azért szól, mert kérdezték. Kíváncsi polgártársai tudni akarták, hogyan tartotta fönn magát az erdõben, mit evett, hogyan viselte a magányt, nem félt-e. Ezekre a kérdésekre válaszolt a helyi kultúrházban tartott elõadásában, melyet a nagy érdeklõdés miatt egy héttel késõbb meg kellett ismételnie. De a lelkesedés az elõadó és hallgatósága között nem volt kölcsönös: a közönség, írja Thoreau a naplójában, átlagembert akar látni, átlagmanírokkal és átlaggondolatokkal. Minél jobban sikerül felkeltenie az érdeklõdésüket, annál több rostálódik ki abból, aki õ maga, amit magában becsül. Ezért jobb, ha a közönség járul az emberhez, mint fordítva; ezért sokkal jobb könyvet írni, mint elõadni.
      A Walden tehát mégsem egyszerûen az elutasítás gesztusának, hanem a tagadás rövid dialektikus sorozatának a dokumentuma. A szerzõ kivonulását, polgártársainak megtagadását megtagadva visszatér közéjük, hogy elmondja, milyen nélkülük. A civilizált közösség tagjai arcukon a derû és a borzadás redõivel hallgatják ezt a vicces horrortörténetet, (élet nélkülünk!). A történet csattanóját, hogy miért hagyták ott õket, éppen azért nem értik, mert olyan humorosan egzotikusnak találják az elbeszélést. Ha értették volna, nem lett volna szükség a könyvre. Így viszont a tagadás dialektikai sorozata folytatódik, azzal a különbséggel, hogy most már nem egyszerûen egy polgár tagadja meg polgártársait, hanem egy elbeszélõ a hallgatóságát, és ebbõl a hallgatásból a közvetlen beszédhez már nincs visszatérés. Marad a könyv.
      A Walden tehát nem népszerû könyvnek íródott, ám mégsem kerülhette el, hogy népszerû szellemi irányzatok ki ne sajátítsák maguknak. Erre az teszi különösen alkalmassá, hogy a történet, amit elmond, elvontságában általános és a modern képzelet számára mindig idõszerû. Nem is annyira történetrõl van itt szó, mint egy akusztikai eseményrõl, arról, hogy egy civilizált közösségi lét zihálását miként nyeli el a természet egyenletes lélegzésének hangja. Ilyen irányban fejlõdik ez a regény, méghozzá olyan következetesen, hogy az utolsó fejezetekbõl, (Téli állatok, A tó télen, Tavasz) egészen eltûnik az ember, illetve aki marad, a narrátor, már egy sólyom, egy búvómadár vagy egy pézsmapocok szemével nézi a világot. Egy lény fekszik a tó jegén, s ennek átlátszó azúr üvegén keresztül vizsgálja más lények vonulásainak a tófenék fehér homokjába karcolt nyomait. Vagy egy árokparton hever a hó összeroppanásának elsõ napján, az agyaggal kevert csillámló szemcsés homok és a hólé viszonyát, a medrüket percenként változtató erek, patakok, folyók ábráit tanulmányozva. A környezetvédelmi mozgalom radikális, ökocentrikus szárnya ezt a földszagú lényt ünnepli Thoreauban. Mert csakis így, a természetbe belesimulva tudhatjuk meg, milyen a sok milliárd létforma közül csupán az egyiknek lenni, s hogy milyen érzés egy a fajtánkénál, az összes fajtánál magasabb szellemiséghez asszimilálódni. A mérsékeltebb, antropocentrikus környezetvédõk szemében viszont ez a horizontális elvegyülés éppen az emberi faj sajátos tulajdonságait semlegesítõ túlasszimilálódás. Õk a saját két jó lábán megálló, észszerûen beosztó gazdálkodót szeretik a Walden szerzõjében, akit szívesebben látnak a kertjében, amint a "földet arra kényszeríti, hogy gaz helyett babot mondjon". Az elsõ nézet szerint Thoreau a természet nevében lázadt föl az ember ellen, a második szerint pedig a természetes környezetével okosan és békésen együtt élõ ember nevében a tékozló, környezetromboló civilizáció ellen.
      A lázadásra szerzõnk kétségtelenül hajlamos volt. Kortársai egybehangzó tanúsága szerint sokkal szívesebben mondott nemet, mint igent. Csakhogy nála ez nem rossz szokás, hanem a korszellemmel szembeni ellenállásának szükségszerû következménye. Õ egy olyan New Englandben született 1817-ben, melynek korszellemét akkor már kétszáz éve uralta az eleve elrendelésrõl, kárhozatról, bûnrõl, az ember alapvetõ gyengeségérõl és gonoszságáról prédikáló autoriter kálvinizmus. Volt mi ellen lázadni, gondolhatja a modern olvasó. A függetlenségi háború óta folyt is javában a rebellió, ami a XIX. század elején a liberális, toleráns, racionalista unitárius teológia részleges gyõzelméhez vezetett. Ám Thoreau ahhoz a magát transzcendentalistának nevezõ baráti csoporthoz tartozott, melynek tagjait, Emersont, a szellemi vezért beleértve, éppen az unitáriánizmussal szembeni idegenkedés egyesítette. Ez a csoport nevével azt a szándékát fejezte ki, hogy a John Locke-féle angolszász empirizmussal és racionalizmussal ellentétben ne úgy gondoljon az emberre, mint az érzékelés adataival fokozatosan feltöltõdõ, eredetileg üres edényre, hanem mint egy minden ilyen adatot meghaladó, transzcendens, tudással rendelkezõ lényre. (A transzcendentalisták zendülésükben egyrészt ösztöneikre támaszkodtak, másrészt pedig a Coleridge és Carlyle által közvetített német, fõként kanti és hegeli filozófiára.) Röviden: míg a kálvinisták gonosznak nyilvánították az embert, az unitáriusok jónak, a transzcendentalisták viszont istenségnek. Thoreau, ennek a szellemi csoportnak legfiatalabb és legkövetkezetesebb tagjaként az isteni ember nevében lázadt a pusztán ember ellen. Mert ha társadalmi létünket üres edényként kezdjük, akkor csak egymás bölcsességével és jóságával töltõdhetünk fel, márpedig ezek önmagukban semmit nem garantálnak. Semmi akadálya például annak, hogy okos és jó emberek gyülekezete - a hidegtõl, az éhezéstõl és egymástól való félelmükben - írott, vagy íratlan társadalmi szerzõdésben állapodjanak meg egymás és önmaguk sanyargatásáról, kizsákmányolásáról. Miért ne lehetne a toleráns, racionális, jó ember toleráns, racionális és jó rabszolga vagy rabszolgatartó? Egy jó ember lehet rabszolga, csak egy isten nem. A hidegtõl és az éhezéstõl való félelem nem elég a szabadság ilyen mértékû kompromittálásának igazolására, mert ezek még mindig kevésbé félelmetesek, mint a leküzdésükre ajánlott megszokott módszerek. "A legtöbb ember élete, abban a pillanatban, hogy egy szakmára adja a fejét, bevégeztetett. Akár rögtön siratót is lehet énekelni fölöttük" - mondja Thoreau.
      Vannak, akiknek mindez túl radikális. Nem lehet megfontolt az az élet, amelyik ennyire túlmegy a józan megfontolás határain. Csakhogy Thoreau szemében a "józan megfontolás" az "átlagos" vagy "tompa észjárás" eufémizmusa, mely észjárás legtisztább kifejezését az ember alvás közben adja: horkolással. Ettõl a józanságtól pedig nem lehet elég korán megszabadulni. ("Nem is értem, miféle ördög bújt belém, hogy eddig olyan jól viselkedtem.") Mások éppen azt kérik számon rajta, hogy nem ment elég messze. A szülõfalujától. A civilizációtól. Kétségtelen, hogy erdei remete magányát barátok, szeretõ rokonok, érdeklõdõ ismerõsök rendszeres látogatásai fûszerezték; hogy anyja vagy nõvérei szombatonként süteményekkel megrakodva érkeztek a valóban alig fél óra járásra lévõ szülõi házból, s hogy ide õ maga is gyakran visszajárt. De hát a Walden-kísérletnek éppen az a lényege, hogy egy egyszerûségében méltóságteljes életet a civilizált közösség kellõs közepén, vagy attól pár lépésre is lehet élni, mert egy ilyen élet feltétele nem a civilizáció, hanem a konvenció megtagadása. Életünk akkor kezd bonyolulttá és méltatlanná (pusztán emberivé) válni, amikor az ideális testhõmérsékletünk feltételeinek megteremtése után semmi jobb nem jut eszünkbe, mint hogy ezeknek a feltételeknek a további halmozásán, tökéletesítésén dolgozzunk. Mintha a természet szabta 37 fok nem lehetne elég a boldogsághoz, melyhez biztosan közelebb jutnánk, ha testünket legalább 400 fokra fûthetnénk. Életformánkból ítélve ez a cél, s ezt az életformát csak azért követjük, mert a konvenció, a hagyomány, az íratlan társadalmi szerzõdés ezt diktálja. Thoreau úgy tekint polgártársai életmódjára, mint a konvenció nevében a természet ellen intézett öntudatlan támadásra. Öntudatlan, mert õk a megszokott és a természetes között nem is tesznek különbséget: természetes és jó az, amit elég sokan, elég régóta csinálnak. Szerzõnk ezzel szemben úgy gondolja, hogy bár nagyon sokan, nagyon régóta tartják önmagukat rabszolgaságban, ez mégsem jó. Tiltakozásul egy saját maga építette ketrecbe zárja magát (jelképesen persze) mondván, ha a ti életetek szabadság, akkor én a saját cellámban letöltendõ szabadságvesztésre ítélem magam. Továbbá úgy gondolja, hogy bár tágabb hazájában elég sokan, elég régóta tartanak másokat (feketéket) rabszolgaságban, ez a bevett szokás sem jó. Tiltakozásul megint csak a szabadságvesztést választja, úgy, hogy megtagadja a rabszolgatartást és kereskedelmet támogató Massachusetts állam adójának befizetését, amiért a megyei börtönbe zárják. Ez is csak jelképes, hiszen rokonai már másnap kiváltják, de ennél kevesebb nem illett volna egy olyan emberhez, aki meggyõzõdése szerint cselekszik.
      A természet és a konvenció közötti különbségrõl el lehet feledkezni, de ez nem a természetnek árt meg, hanem az embernek, aki ezért a feledékenységéért a saját természetéhez méltatlan élettel fizet. Ez a Walden tanulsága.
      Thoreaunak mint stilisztának kevés versenytársa van a mindenkori angol nyelvû irodalomban. Mondatait azok az erények hatják át, melyek szerinte a valódi filozófus életének szükséges elemei: egyszerûség, függetlenség és nagyvonalúság. Ugyanúgy építi õket, mint az életét, vagyis megfontoltan, de a józan megfontolások határain túl. Egy a városból kifelé tartó, elnéptelenedõ földútról például úgy tud írni, hogy mi magunk is ott vagyunk. Nem azért, mert mondatai olyan pontosan fedik ezt az utat, hanem mert olyan pontos párhuzamban futnak vele, tehát ezek is kifelé tartanak a modern irodalmi hagyomány lakott területeirõl. A XIX. századot, korát, Emersonon, Ruskinon és Carlyle-on keresztül hagyja el, hogy azután a XVIII. századot megkerülve John Donne, Abraham Cowley és Sir Thomas Browne társaságában andalogjon az angol nyelv XVII. századi édenkertjében. Ám mindezek közvetett kapcsolatok. Közvetlen rokonságban az Upanisadok szerzõin kívül elsõsorban a görögökkel áll: Aiszkhülosszal, Szophoklésszal és Pindarosszal, akiknek mûveibõl sokat fordított.
      Örvendetes, hogy a Waldent harminc év után újra kiadták, de az már kevésbé, hogy bevezetés vagy utószó nélkül, s az még kevésbé, hogy ugyanabban a rossz fordításban. Szõllõsy Klára a rutin gõzhengerével hajt át Thoreau mondatain. Egy elrettentõ példa: "Think, also, of the ladies of the land weaving toilet cushions against the last day, not to betray too keen an interest in their fates! As if you could kill time without injuring eternity" - írja Thoreau.
      "Gondoljunk az ország hölgyeire is, akik díványpárnát hímeznek a lelki üdvösségükért, és ne tanúsítsunk túlságosan élénk érdeklõdést sorsuk iránt! Aki agyonüti az idõt, mindenképpen az örökkévalóságot károsítja" - fordítja Szõllõsy, pedig a szerzõ nem ezt és nem így mondja, hanem inkább ezt, és így:
      "Gondoljunk az ország hölgyeire, akik díványpárnát hímeznek az utolsó leheletükig, csak hogy ne kelljen túlságosan nagy érdeklõdést tanúsítaniuk a saját sorsuk iránt! Mintha lehetne idõt ölni az örökkévalóság megsértése nélkül."
      Ilyen félrefordításból szerencsére kevés van, inkább az alaphang következetes elvétése a jellemzõ. Az eredeti szöveg ereje azért így is átüt. Elkelne egy új fordítás, de - ahogy az angol mondja - ne tartsuk vissza a lélegzetünket addig.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.