Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magaskultúra naftalinban - Élet és Irodalom, XLVIII. évfolyam, 49. szám, 2004. december 3.

Salamon János:

 

Magaskultúra naftalinban

 

 

 

            Az Angol Királyi Akadémia 1780-tól nyaranta kiállítást rendezett a Somerset Ház külön e célra tervezett nagytermében. A közízlést formálni kívánó akadémiai urak jóvoltából a nagyközönség először találkozott a kortárs festők képeivel. A falakon két és fél méter magasságban egy elválasztó párkány futott körbe, ez alá kerültek a szemmagasságnak szánt képek, fölé pedig a távolabbról is élvezhetők, tizenhét fokos szögben a nézők felé döntve. Ráma rámát ért, padlótól plafonig. Ebben a tumultusban a közönség és a pártfogók figyelméért és pénzéért versengő festők évről-évre újabb piaci stratégiákkal álltak elő. A színek fokozatosan harsányabbak lettek, fény és árnyék, világos és sötét egyre drámaibb kontrasztban vetült az egyre nagyobb méretű és kalandosabb tárgyú festményeken.

            A versenyszellem nem mindenkit ragadott magával. Thomas Gainsborough, az Akadémia egyik alapító tagja, szokásos stílusában festett tovább. Képeinek méretét egyedül tárgyuk határozta meg: életnagyságú állóportréihoz nyilván jókora vászon kellett. A szabályok szerint az ilyen dimenziójú festményeknek a párkány fölött volt a helyük, e szabály alól azonban Gainsborough azzal az indoklással kért felmentést, hogy képei, nagy méretük ellenére nem a messziről érvényesülő „erős hatás” szándékával készültek. Nem kívánt csatlakozni a merész és széles ecsetvonásokkal felvázolt, azonnal felfogható kompozíciójú, festményekhez a párkány fölött, mert tudta, hogy az a gond, gondolat és érzés, amivel képeit felépítette, szemmagasság fölött már nem észlelhető és értékelhető. Amikor a rendezőbizottság elutasította a kérését, a festő becsomagoltatta mind a tizennyolc felaggatásra váró képét, lemondott akadémiai tagságáról, és soha többé nem állított ki a Somerset Házban.

            Míg a párkány beiktatásával a rendezők akaratlanul húztak választóvonalat a kultúra és a tömegízlés közé, kivonulásával Gainsborough tudatosan tette meg ugyanezt. Tudatosan és határozottan járt el, mert a felvilágosodás nagy pedagógiai kísérletének kezdetén neki még éppoly kevéssé jelentett gondot a kultúra fogalmának, mint terjesztése feltételeinek a meghatározása. Nem kultúrtárgy az, ami akár partvisnyélre erősített pemzlivel is készülhetett volna, és nem kultúrabefogadás az, ami csupán a távoli ingereket regisztráló érzékelőinket működteti. A hangsúly mindkét esetben az intenzitáson van. Gainsborough maga híresen közelről és elmélyülten festette a képeit. Egyik gyakran alkalmazott technikája volt például világosabb árnyalatok rétegeit hordani fel sötét rétegekre (scumbling), vagy sötétebbeket világosakra (glazing), minek következtében a sötétség sejtelmes vibrálással derengett át a világosságon, és fordítva. Érthető hát, ha nem találta szerencsésnek az ilyen képeket plafonközelben kiállítani.

            A kultúra intézményes terjesztése csak addig ütközött ilyen nehézségekbe, amíg az intézmények működtetői maguk is kulturáltak voltak. A nehézséget éppen az a tömegízlés jelentette, amin javítani akartak. A szándék és az akarat megvolt, mondhatnánk, csak a gusztus hiányzott. A nagy pedagógiai kísérlet mégsem akadt el, mert voltak mások, kevésbé finnyásak, kevésbé intenzívek, akik egyre inkább úgy látták, hogy a kultúra nem a szellemi elit tökéletességre való törekvésének, egy magasabb rendhez való igazodásának terméke, hanem az a rend, amit mi társadalomba szerveződött emberek mindannyian együtt alakítunk ki. 

            A kísérlet annyi idő után még mindig nem tekinthető lezártnak. Mert igaz ugyan, hogy a régi intenzitás „magaskultúra” néven kivált a társadalom egészséges demokratikus testéből, de az új extenzitás, a tömegkultúra még sincs jól: nem képes önálló, a megtagadott múlttól független életet élni. A „tömegkultúra” beszélő név. A benne rejlő fogalmi ellentmondás kifejezi a felvilágosodás korának az extenzív intenzitás logikai képtelenségébe vetett hitét; vágyunkat, hogy egy fogalmon belül egyszerre ünnepelhessük a szabadulásunkat és nosztalgiánkat azután, amitől megszabadultunk; valamint félelmünket attól, hogy a magasabb régiók felé, a tökéletességre való törekvés aszkézise nélkül itt maradunk a tökéletesnek nyilvánított mindennapjainkkal.   

*

            A kultúra, minden ellenkező híreszteléssel szemben, nem széplelkeknek való. Eredetileg a föld, a kert, a természet, majd később az emberi természet kultiválását jelentette, a kultiválás, művelés pedig sok csonkolással, öncsonkolással és vérrel jár.  Arisztophanésznek a Platón Lakomájában előadott története szerint például végleges formánkat és természetünket úgy nyertük el, hogy a négy lábon és négy kézen közlekedő, önnön gyorsaságától és erejétől megrészegült, felfuvalkodott elődünket Zeusz egyszerűen kettéhasította. Így, nyesve és csonkolva tett bennünket helyre, vagyis meghatározott helyünkre egy olyan rendszerben, melynek megalkotásába nincs beleszólásunk.

            A modern demokrácia nem tűr maga fölött olyan rendet, melynek megalkotásába az állampolgároknak nincs beleszólásuk. Márpedig az eredeti elképzelés szerint a kultúra nem más, mint egy nem magunk alkotta külső és belső rendhez, a természethez és a saját természetünkhöz való igazodás. A kultúrember aszkézise egyszerre áll a képességei határain túli területekről való lemondásban, és abban az önsanyargató erőfeszítésben, mellyel képességeit, fizikai és szellemi adottságait ugyanakkor szüntelenül a legvégső határukig terjeszti. A külső rend elleni modern lázadás kívülről bontja le ezeket a határokat, a belső rend, az én belső korlátjai ellen intézett posztmodern támadás pedig belülről.

            Határok nélkül nincs kultúra, kulturált tömeg pedig azért nincs, mert a tömeg mint új kategória éppen a külső és belső határok eltűnésével jött létre (és nem egyszerűen azzal, hogy hirtelen sokan lettünk a földön). A posztmodern előtti régi szép modern időkben az ember életének komoly súlyt adott, hogy valódi, hús-vér énje valódi szenvedéssel, egzisztencialista szorongással telve szembesülhetett a ténnyel: nincs semmi odakint, amihez igazodni lehetne. De miután kiderült, hogy az én, a személyiség csupán társadalmi (nyelvi, ideológiai) konstrukció, a benn és a kinn, a valami és a semmi fájdalmas diszharmóniáját két semmi harmóniája váltotta fel. A lét egyszerre pehelykönnyűvé lett, mert most már nemcsak hogy nincs mihez igazodni, de nincs is semmi, amit valamihez igazítani kellene. 

            Egy belső rendnek egy külső rend szerinti formálásaként felfogott kultúra tulajdonképpen már Gainsborough idejében aktualitását vesztette. A görögök óta kisebb-nagyobb megszakításokkal folytatott gyakorlat végleges megszüntetését támogató érv premisszái a tizennyolcadik század végére már készen álltak. A konklúziót, hogy kultúrára nincs szükség, tettekben azóta levontuk, de szóban még nem. Ezért beszélünk továbbra is nosztalgikusan vagy álságosan tömegkultúráról és tömegoktatásról, tömegszórakoztatás és tömegképzés helyett.

A kultúra fölöslegességét bizonyító legfőbb érvet a tizennyolcadik század szellemi klímáját meghatározó deizmus szolgáltatta.  A deizmus a középkori teizmus és a modern ateizmus közötti kíméletes átmenet: Isten nem halt meg, csak eltávozott, levette rólunk a kezét, vagyis ránk hagyta teremtését, ezt a tökéletes gépként működő gigantikus szerkezetet. Ettől a pillanattól kezdve értelmetlen dolog életünket egy magasabb valóság törvényeihez, természetünket egy magasabb természet rendjéhez igazítani. Az egyetlen valóság és rend ez a ránk testált világ-gép, melynek egyszerre vagyunk alkatrészei és gépmesterei. Ha ez így van, akkor fizikai és szellemi potenciálunkat nem valami kozmikus harmóniát vagy Isten akaratát kutatva, hanem az óriásgép működési mechanizmusát fürkészve kell kiteljesítenünk. A metafizikai tűnődés (tizenhetedik század) és az ember új helyzetét felmérő morálfilozófiai vizsgálódás (tizennyolcadik század) korát a józan alkatrész-gépmesterek kora helyettesítette: a közgazdászoké (tizenkilencedik század) és a technokratáké (huszadik század).    

            A gazdaságtan és a mechanika mindig is hasznos tudományoknak számítottak, de éppen hasznosságuk miatt nem sorolták őket a szabad (szabad emberhez méltó) tudományok közé se az ókorban, se a középkorban.  A szabad tudományoknak (artes liberales) egyetlen végső céljuk volt: közvetlen érintkezésbe hozni művelőjüket az örökkévalósággal; az alapozó trivia (nyelvtan, retorika és logika), és a felsőfokú quadrivia (számtan, mértan, zeneelmélet és csillagászat) segítségével elvezetni őket az utca zajától a szférák zenéjéig, vagyis kiszabadítani őket Platón barlangjából.  

*

            Bár nem széplelkeknek való, a kultúra az örökkévalóságra a szépségen keresztül törekszik. A kultúra nélküli, vulgáris ember a görögök szerint az apeirokalia, vagyis szó szerint a szépség dolgában való járatlanság, tapasztalatlanság állapotában él. A „szépség”, az „örökkévalóság” és az új korszak elől a magasba menekült „magaskultúra” logikailag összefüggő fogalmak. Korunk ezt a logikát a fogalmakkal együtt gyanakvással kezeli. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a többnyire nem szabad, illiberális tudományokon nevelkedett ember nem tud és nem is akar semmit se kezdeni olyan dolgokkal, melyek haszna vagy funkciója tisztázatlan. A fogalmak és a logika politikailag gyanús: természetesen mindenkinek joga van valamit szépnek találni, vagy valamiféle örök értékekben hinni, de a történelem tanúsága szerint soha sincs hiány olyanokban, akik éppen az ilyenfajta szubjektív ítéleteknek és hiedelmeknek akarnak objektív, univerzális érvényt szerezni – tűzzel-vassal, ha kell. Ami pedig a magaskultúrát illeti, az új korszak embere számára ez egyenesen az egyiptomi főpapok magas (titkos) ideológiáját idézi, egy elit csoport tagjainak egymás közötti pusmogását olyan absztrakciókról, melyek nevében a kirekesztett, beavatatlan tömegek fölött gyakorolt hatalmukat, annak minden konkrét előnyével együtt megőrizhetik. 

            A tizennyolcadik század magaskultúrájának főpapjai Gainsborough-val együtt készen álltak tudományuk titkainak a nagyközönséggel való megosztására. A felvilágosodás pedagógiai kísérletét ez a szándék hívta életre. Ha már mindannyiunknak egyenlőnek kell lennünk, legyünk mindannyian arisztokraták. Logikus lett volna, hogy ez a kísérlet az elitkultúra és a tömegszórakoztatás szegregációjával záruljon le, amikor kiderült, a nagyközönség tagjai nem kíváncsiak ezekre a titkokra, vagyis nem kérnek abból az önsanyargató aszkézisből, saját természetük intenzív, belterjes műveléséből, ami egyedül tehetné képessé őket arra, hogy szellemi radar rendszerük egy-egy nehezen hozzáférhető érték létezését egyáltalán észlelje. Ilyen szegregációról azonban szó sincs. Az elitkultúrának ugyan értelemszerűen nincs szüksége a nagyközönségre, utóbbi viszont nem lehet el az előbbi nélkül, vagyis az előbbi demokratizált változata, a „kultúra” nélkül. Ha mindenki egyenlő, akkor mindenkinek joga van a „kultúra” néven ismert jóra, és akkor a tömegszórakoztatás és a tömegképzés szerepe is adott: a kulturális javak igazságos társadalmi elosztása. Amit a Gainsborough-félék finnyásságból nem tettek meg, azt elvégzik ők, és ebben a szerepükben érdemlik meg a „tömegkultúra” és a „tömegoktatás” nevet.

*

            Álomszép lenne, ha egy anyagi tartalékait felélt, éhező társadalom egycsapásra megmenekülhetne a bajból azzal, hogy kijelenti: minden ehető. Ugyanilyen szép lenne, ha egy szellemi, kulturális tartalékai végére jutott társadalom azzal az egyszerű proklamációval segíthetne magán, hogy minden kultúra. A végnapjait élő két és félezer éves nyugati kultúra ezt az utóbbi álomegyszerű megoldást választotta, és ezt mi itt a nyugat peremén automatikusan elfogadtuk. És miért ne? Ha csakugyan biztosítani akarjuk mindannyiunk kultúrához való jogát, akkor mi lehet egyszerűbb módja ennek, mint ragaszkodni ahhoz, hogy minden szavunk és tettünk a kultúránk része? Ez utóbbi igazságot ismétli a nyelvész, aki megnyugtat bennünket, a nyelv mindig úgy helyes, ahogy használjuk, nyelvromlás tehát nem létezik; a filozófus, aki biztosít bennünket, hogy a mobiltelefonnal már csak azért is jobb a világ, mert az SMS üzenetekkel nyelvi kultúránk eleddig elképzelhetetlen módon és mértékben gazdagodik; a könyvkiadó, akinek semmi kétsége, hogy tini-naplók és életfunkció-centrikus, forradalmian őszinte hangú vallomások kiadásával irodalmi kultúránk támpillére; és az építész, aki egy könnyedebb, játékosabb, humorosabb építészeti kultúra követeként a város kőtengerére bocsátott vasbetonbárkával kívánja ünnepelni a lét pehelykönnyűségét.

            A kultúrának két ellensége van: a káosz és az embertelen rend. Az előbbi minden olyan kritériumot, az utóbbi pedig minden olyan emberi kritériumot, szempontot kizár, mely nélkülözhetetlen annak megítéléséhez, mi számít kultúrának és mi nem. A huszadik század javarészt a világ-gépet mintázó, emberi szempontokat kizáró renddel való kísérletezéssel telt. Ezekre a kísérletekre az embernek mint racionális állatnak a racionalitása ment rá, vagyis, a fennmaradó entitásra az ember klasszikus definíciója már alig illett, a kultúremberé pedig végképp nem. Így aztán most az új századnak a saját vulgaritásunk játékos, ironikus elfogadásával vágunk neki.   

                      A leértékelt öntudattal való együttélés azonban igen nehezen viselhető, és ez többek között arra ösztönzi az embert, hogy a „szép”-nek új, politikailag korrekt tartalmat adjon: a káosz szép. Mert a káosz minden szempontnak, értelmezésnek egyformán szabad teret ad, például annak is, hogy a kulturálatlanságunk ironikus elfogadása a kultúra egy kifinomultabb formája. A baj csak az, hogy ez a kifinomultabb „kultúra” nem egy mindannyiunkat magába foglaló értelmes rendhez, az örökkévalósághoz hoz közelebb bennünket, hanem a saját végtelen és értelmetlen fecsegésünkhöz.

            Miután az értelmes beszéd képességét valamikor úgy szereztük - egyszer nyilván el is veszíthetjük. Némiképp biztató, hogy minden ironikus pózoláson átüt egy ilyen lehetséges veszteség fölött érzett szorongás.  Mert mi mással magyarázható az a heroikus erőfeszítés, amivel a kultúrához - lényegének tettekben való megtagadása után -, szavakban még mindig ragaszkodunk? Talán a legmeghatóbb példája ennek a ragaszkodásnak, hogy továbbra is felsőoktatásról,iskolákról és egyetemekről beszélünk, mintha ezekben az intézményekben még mindig a szellem legfelsőbb régióiban szerezhető egyetemes tudás lenne a cél, és nem a hasznos életre való előkészülés, vagyis azoknak a képzése, akiket Max Weber átfogó koncepció nélküli specialistáknak és érzékek nélküli élvhajhászoknak hívott annak idején. 

            A kultúrának szentimentális értéke van közöttünk. Végső értelme vagy célja már hitelét vesztette és elhomályosult, de intézményeit még működtetjük, mintegy babonából. Rítusait még megszokásból gyakoroljuk, de közben gondolataink máshol járnak. Végtére is a civilizáció ilyen magas fokán mégsem vehetünk teljesen komolyan valamit, aminek léte a lélek és az örökkévalóság viszonyán áll vagy bukik.   

            A civilizáció és a kultúra közötti különbséget úgy is meg lehet fogalmazni, hogy míg az utóbbi a lélek és az örökkévalóság, az előbbi a test és az öröklét viszonyával van elfoglalva. A test és az öröklét konkrét dolgok és a kettőnek egymáshoz való közelítése konkrét, megoldhatónak tűnő technikai (elsősorban géntechnikai) feladat. Technikai fejlődésünk magasából visszatekintve elképzelhető, hogy a halhatatlanság olyan megszállottja mint Horatius, csak jobb híján írt verseket, s ma már inkább klónoztatni akarná magát. A magas civilizáció így teszi fölöslegessé a magaskultúrát.

            A technikai civilizáció a természetes határok leküzdésének eszköze; fejlődését e határok eltűnésével mérjük. A klasszikus értelemben vett ember és kultúra túlélésére valószínűleg csak akkor van esély, ha a civilizációnak e természetes határok ellen intézett támadását mégis túléli egy természetes tudat, mely a káoszt éppoly kevéssé látja szépnek, mint az embertelen rendet.  Ha ez nem sikerül, és végül a tudat is civilizálódik, akkor legalább nem kell többé szoronganunk sem egy külső rendhez igazított belső rend, sem az értelmes beszéd elvesztésének veszélye miatt. Akkor az élet már csak technika kérdése. S hogy addig mit kezdjünk a magaskultúrával? Gainsborough valószínűleg azt javasolná, csomagoljuk be. Tegyük naftalinba.

             

             

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.