Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Régi szép jövőnk - Élet és Irodalom - LVIII. évfolyam 4. szám 2014. január 24.

Salamon János:

 

 

 

Régi szép jövőnk

 

           

            A rend tréfát nem ismerő, nehézsúlyú fogalom. Olyasmi, amivel jellemzően feszült viszonyban vagyunk, amire folyamatosan törekednünk kell, ami nehezen megszerezhető, előállítható, de könnyen elveszíthető. Olyasmi, amire egész életünkben oda kell figyelni, gondot kell fordítani. Hogy rendesen viselkedjünk, rendben legyen a szobánk, az egészségünk, az egzisztenciánk, hogy általában rendben menjenek a dolgaink. Részben mások, részben a magunk elvárásainak igyekszünk megfelelni, és ebben van valami nagyon is emberi: ahogy kezünkben nagyon is emberi standardjainkkal méregetjük egymást és magunkat. De mit kezdjünk azzal az elképzeléssel, hogy a magunk alkotta, emberi standardokon kívül emberfelettiekhez is igazodnunk kell? Hogy úgy kell élnünk és mozognunk, olyan rendesen, pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen.

            Milyen csillag? A csillagok általában? De hát ezekről a tudósok széltében-hosszában azt híresztelik, hogy egyre távolodnak tőlünk és egymástól is. Ráadásul ezt egyre nagyobb sebességgel teszik. Valamilyen felfoghatatlan erő (dark energy) hatására fokozatosan tágul, hígul a világegyetem mindaddig, amíg végül csillagostul, galaxisostul föl nem oldódik a végtelenül híg semmiben. Ettől a kozmikus leépüléstől, degenerációtól, összeomlástól kellene rendet tanulnunk?

            Világra szóló átverés lenne, ha miközben egész életünket az állapotaink rendezésére, rendben tartására tett erőfeszítés tölti ki, addig a világ maga nagyvilági nemtörődömséggel a totális rendezetlenség állapota felé tartana. Pedig állítólag afelé tart. Állítólag kezdetben, 13.7 milliárd évvel ezelőtt minden a lehető legnagyobb rendben, vagyis együtt volt, egyetlen végtelenül kicsi és sűrű pontban. Ekkor és ebből az állapotból kezdődött a nagy szétszóródtatás, az inflálódás. Az első másodperctöredékben mindjárt 1078 –szor nagyobb lett a rendetlenség - univerzumunk ennyivel nőtt.

            A rend nemcsak morális, de filozófiai értelemben is nehézsúlyú fogalom, mert nagyon nehezen meghatározható. A költő szerint az a rend, amikor egy szálló porszem el nem hibban, vagyis amikor minden pontosan a helyén van. Ilyen alapon az az abszolút rend, amikor a világ egyetlen porszemből áll, mert akkor garantáltan semmi el nem hibbanhat: nincs mihez képest. Ez az egész majdani világegyetemet mint lehetőséget magába foglaló, végtelenül sűrű porszem persze egy téren, időn és a fizika törvényein kívül létező elméleti pont, egy szingularitás, melyről értelemszerűen a tudománynak, az ősrobbanás elméletét híresztelő asztrofizikának semmi értelmes mondanivalója nincs.

            A tudomány a rendet csak negatíve, tehát a rendezetlenség különböző fokú hiányaként tudja értelmezni, meghatározni. A termodinamika hírhedt második törvénye szerint a magukra hagyott (külső energiaforrással nem érintkező) rendszerekben olyan irányú folyamatok játszódnak le, amelyek egyre növelik a rendszer rendezetlenségét, entrópia szintjét. Az ilyen zárt rendszerben az energia mennyisége mindig állandó marad, a minősége viszont folyamatosan és visszafordíthatatlanul romlik: egyre kevesebb a mechanikai munkára fogható szabad vagy hasznos energia. A munkavégzés csak mint a rendszer elemei közötti energia- vagy hőátadásként valósulhat meg, az utóbbi feltétele viszont az elemek közötti hőkülönbség.

            Szüntelen inflálódásával, hígulásával az univerzum a totális homogenitás, az elemek hőkülönbségének teljes kiegyenlítődése, vagyis a hőhalál állapota felé tart. Ez a végső kiegyensúlyozottság egyben a teljes leépülés, szétszóródás, a totális rendezetlenség állapota is. A statisztikus mechanika nyelvén szólva egy magára hagyott rendszerben a rend előfordulásának valószínűsége statisztikailag elhanyagolható, míg a rendetlenségé annál nagyobb, minél nagyobb annak mértéke.  Nagyon valószínűtlen, hogy egy légmentesen zárt szobában minden levegőmolekula a szoba egyik sarkába rendeződve gyűljön össze, sokkal valószínűbb, hogy a rendetlenség millió féle esetleges konstellációiban szóródnak szét az egész helyiségben.

            A tudomány a múló időt is csak negatíve, a rend egyre növekvő hiányaként tudja meghatározni. Az időnek ez a folyamatos leépülés ad irányt. A jövőre azért nem tudunk emlékezni, mert a rendetlenségnek milliószor nagyobb a variációja és a valószínűsége, mint a rendnek. Ha az univerzum tágulás és hígulás helyett egyszer csak összehúzódásba és sűrűsödésbe kezdene, akkor a világ spontán módon egyre rendezettebbé válna, a rozsdás vasak kifényesednének, a törött borospoharak pedig összeszednék magukat a földről és talpra állnának az asztalon. Megfordulna az idő iránya: emlékeznénk a jövőre és aggodalommal vagy bizakodással tekintenénk a múltra.

            Ebben a fokozatosan híguló és széteső univerzumban tehát a csillagok egyre pontatlanabbul és csúnyábban mennek az égen. A mi modern meggyőződésünk szerint az őszinteség azt kívánja, hogy elismerjük ezt a tudományosan alátámasztott tényt, a tisztesség pedig azt, hogy életünket ehhez igazítsuk. Új morális és esztétikai érzékünk sugallatára egyre pontatlanabbul és csúnyábban mozgunk, dolgozunk, élünk. Rögeszménkké vált, hogy csak így érdemes. Mert így érezzük magunkat harmóniában, szinkronban a csúnya új világgal, ahol a pontossághoz és a szépséghez való ragaszkodást egyszerűen pedantériának és szépelgésnek, vagyis hamis és inautentikus viselkedésnek tekintjük.  

            Ahogy a tudomány a rendet és a múló időt csak valaminek a hiányaként képes meghatározni, úgy a kortárs művészet is negatíve, eszköztelenségével, a rend hiányával fejezi ki kortárs életérzésünket. A képzőművészet ejti a szépséget; az irodalom a történetet, a „narratívá”-t; a költészet a rímet és az ütemet; az építészet az ornamentikát, az emberi léptéket és arányt; a zene a melódiát és a ritmust, a művészetkritika pedig a racionális beszédet, valamint az esztétikai szempontok és az emberi viszonylatok mérlegelését.

            Mintha ebben a folyamatosan lazuló univerzumban csak akkor lehetnénk otthon, csak akkor érezhetnénk úgy, hogy mégsem vagyunk átverve, ha mi is elengedjük magunkat. Sodródunk a sötét energia által dagasztott entrópiával, a mázsaszámra elhibbanó, szálló porszemek kavargásában.  Mi már jónak látjuk haladásként ünnepelni a társadalmi, intellektuális és morális nivellálódásnak azt a feltartóztathatatlanul áradó menetét, amely a XIX. századi romantikus költőket és liberális politikai gondolkodókat még „vallásos rettenettel”-tel töltötte el.  A hierarchikus rendezettségükben valószínűtlen, ritka, instabil, törékeny állapotok felől a hígult szétszórtságukban banalitásig valószínű, rendezetlenségükben stabil, masszív állapotok felé tartunk, egy végső stáció felé, amelyre hőhalál helyett mi a társadalmi egyenlőség és az örök béke állapotaként gondolunk.

A még ütemben és rímben gondolkodó költő erre persze azt mondhatná, hogy ha a csillagok pontatlanul és csúnyán mennek az égen, akkor nem érdemes hozzájuk igazítani az életünket. Nincs olyan ember, aki arra törekedne, hogy ne menjenek rendben a dolgai, csak azért, hogy szinkronban legyen egy rendetlenség felé nivellálódó univerzummal.

Termodinamikai szempontból mi, emberek a szervezettség magas fokát képező táplálékot, vagyis rendet, negatív entrópiát fogyasztó és ezt hőenergiává, vagyis rendetlenséggé átalakító lények vagyunk, ebben a minőségünkben fokozatos szétszóródtatásra ítéltetve, akárcsak – állítólag -  az univerzum. Emberi minőségünkben viszont arra ítéltettünk, hogy ezt a hőenergiát legalább részben negatív entrópiára, rendre váltsuk. Tehát arra, hogy egész életünket a felhígulásunkkal, inflálódásunkkal, banális szétszóródtatásunkkal szembeni folyamatos ellenállás tegye ki. Ennek az ellenállásnak a legtisztább, legkoncentráltabb kifejeződése a szépség, a történet, az ütem, a rím, az ornamentika, az arányosság, a melódia, a ritmus és az értelmes beszéd. Legalább mi adjunk magunkra, ha a csillagokra a híresztelések szerint már nem érdemes felnézni.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

otos.muhold@gmail.com

(ötös műhold, 2014.11.30 11:31)

Kedves Salamon János,
először is egy tévedés: Az világ esetleges, és majdani "ibolyaeltolódása", nem járna együtt az idő, és az entrópia irányának spontán megfordulásával. Ha egyáltalán van valami értelme az az idő irányáról beszélni (nem biztos, hogy van), akkor is úgy tűnik, hogy azt igen rejtélyes, ma még nem ismert kvantum - vagy ki tudja, talán "az alatti" - folyamatok okozzák, de semmiképpen nem a világegyetem terének tágulása, vagy szűkülése. Az entrópia ügye meg ennél egyszerűbb, beláthatóbb: A magára hagyott rendszerek a rendezetlenség felé "törekednek". Az entrópia úgy, és attól csökken bennük, ha valamely tevékenységgel rend teremtődik bennük. Ez a tevékenység nem feltétlenül értelmes lény általi. Hiszen a világ kezdeti állapotához (valami forró amorf ősplazma) képest az égitestek, csillagok, bolygók, galaxisok, stb. kialakulása pontosan ilyen spontán (bár pontosan a fizikai törvények által meghatározott) entrópiacsökkentő (tehát rendezettségnövelő) folyamat volt. Amelynek úgy tűnik a végpontja éppen az, hogy kialakította az értelmes életet, azt az értelmet, amely a világ spontán, fizikai törvények által működő, és mára lassan leálló (a csillagképződés a korainak az elenyésző mértékére csökkent, a világ valóban a kihűlés felé tart) állapotát talán lassíthatja, vagy akár meg is fordíthatja, és ha nem globálisan, legalább lokálisan. Magyarán: Bár a spontán entrópia megy a maga útján, az értelmes lény, ha eléggé értelmes, ezt a folyamatot esetleg megfordíthatja. Hogy valóban képes-e rá, azt persze nem tudjuk. Ez a "rend" kozmikus léptékű értelmezése.

A filozófia meg ugye... Szegény, az a tudomány kidobott szemetéből kapirgál. Persze, ez így túlzás, sőt hamis is, de mégis, némely témában, és ilyen a "rend", igaz lehet. A filozófia erről, ha nem akar túlságosan költői lenni, legfeljebb csak a fogalomtisztázás-definiálás terén mondhat újat, érdekeset, érvényeset, értelmeset. Egyszerűen "minden fizika", csak hát ugye, az a helyzet, hogy bár elvileg lehet, nem érdemes (és tényleg nagyon nem) mindent fizikai nyelven elmondani. Mi lenne akkor Örkényből, Borgesből, Petri Györgyből, és tényleg nagyon sajnálhatnánk azt, ami lenne őbelőlük a "fizikai leírás" nyelvén. Így hát nagyon is megvan a létjogosultsága a különféle nyelveknek, a művészetnek, és a filozófiának is, csak tudni kell őket a helyükön használni.