Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rorty Budapesten - Élet és Irodalom, XLVIII. évfolyam 23. szám, 2004. június 4.

 

Salamon János:

 

 

Rorty Budapesten

(A lazaság metafizikai alapjai)

 

 

Sok múlik azon, hogy mit gondolunk a világról. Az őrülteket például azon az alapon osztályozzuk és különítjük el, hogy elméjük belső történései rosszul vagy sehogy se illeszkednek a világ külső tényeihez. Ezeket a tényeket persze azok is hajlamosak elvéteni, akik sok ráérő idővel rendelkezvén, a világról magáról úgy általában gondolkodnak. A lét kézzelfogható, bár tünékeny részletein keresztülnézve, annak örök, bár láthatatlan princípiumaira kíváncsiak. Az ilyenek önként különítik el magukat a kilátást zavaró környezetüktől. Ők a klasszikus értelemben vett filozófusok.

A modern filozófia egyik legfőbb gondja megmutatni, hogy a klasszikus filozófia az önkéntes őrület egy fajtája. Az új, józanabb szemlélet, a modern kor kezdete körülbelül nyolcszáz évvel ezelőttre tehető, amikor az európai értelmiségi elit számára a szabadság lett mindennél fontosabb. Nem az ember, hanem Isten szabadsága, melynek végtelen, abszolút voltával nem férhetett össze, hogy teremtőnk a gondolatait, szándékait velünk halandókkal megossza. Ebből egyenesen következett, hogy mindent átfogó és megalapozó elvek helyett konkrét, esetleges tényekkel kell beérnünk. Az univerzáliák puszta nevek (nomina). A gondolat tehát eleve rossz irányba indul el, ha az általában vagy önmagában vett világot, annak lényegét keresi.

A késő-középkori nominalista teológia alapos munkájának volt köszönhető, hogy amikor az embert a saját szabadsága kezdte érdekelni, már egy készen kidolgozott, önnön logikai határáig kiterjesztett fogalom állt a rendelkezésére. Úgy akart szabad lenni, ahogy Isten, és ehhez meg kellett szabadulnia Istentől, vagyis minden emberfeletti, külső autoritástól.  A világ lényegét emberi természetünk lényege, racionalitásunk és spontán alkotóerőnk határozza meg. Minden törvény és érték csak annyira örök és szükségszerű, amennyire mi annak látjuk. Intellektuális és morális kiteljesedésünknek nincsenek külső, csak belső korlátjai.

Csakhogy a mintaként szolgáló isteni szabadság logikája nem tűr semmiféle korlátokat. Ez a logika diktálja, hogy a külső korlátjainktól való megszabadulás modern programját a belső korlátjaink felszámolásának posztmodern programja kövesse.  A posztmodern nominalizmus górcsövén át vizsgálva kiderül, hogy a minden tényt átfogó, mindent megalapozó szubjektum („én”) sem más, mint esetleges tények összessége, vágyak és hiedelmek esetleges, laza konglomerátuma.

*

 

Richard Rorty ennek a posztmodern nominalizmusnak a ma legismertebb képviselője. Huszonöt éve egyre részletesebben meséli azt a tanulságos történetet, aminek laza összefoglalását adta az Akadémián tartott budapesti előadásán. A történetnek két negatív hőse van. Az egyik a klasszikus (platonista) filozófus, aki az érzéki világon túli örök ideák nevében kíván rendet teremteni ebben a jobb sorsra érdemes világban, a másik pedig a modern nominalista, vagyis az empirista tudós-filozófus, aki az érzéki világ változó, ám félreérthetetlenül adott tényeit rendezve törekszik ugyanerre a rendre. A történetben mindkét hős elbukik, de nem az útjukba állított racionális argumentumokon – ahogy ez filozófiai értekezésekben szokás – hanem a Rorty-féle pragmatizmus vizsgáján. Nem mehetnek át ezen a vizsgán, mert az általuk képviselt intellektuális hagyományról kiderült, hogy nem kifizetődő, hogy „több bajt okoz, mint amennyi hasznot hoz”. Ennek az elavult hagyománynak az alapfeltevése volt, hogy a filozófia feladata minden kulturális gyakorlattól független természetes kiindulópontokat találni. A platonista ezeket akkor leli meg, amikor a lelke szembetalálja magát a transzcendentális ideákkal, az empirista viszont akkor, amikor elméje az érzéki felfogás nyers adataiba ütközik.

A történet egy tanulsággal és egy javaslattal végződik. A tanulság: a totális (isteni) szabadsághoz vezető egyedüli út a totálisan következetes nominalizmus, mely üres névnek tekinti nem csak a „lélek” és „Ideák”, de az „elme” és „Valóság” kifejezéseket is. Nem tekinthetjük magunkat teljesen szabadnak mindaddig, amíg bármiféle olyan belső entitás létét feltételezzük magunkban, melyet a megváltásunk, a jó élet, vagy az Igazság kedvéért ütköztetnünk, pászítanunk kellene a világ valamely külső, tőlünk függetlenül létező darabjával.  A javaslat: lazuljunk le. Helyettesítsük az ütköztetést, a konfrontációt konverzációval, társalgással; a filozófiát demokráciával.

 

*

 

Ami az utóbbi huszonöt évben gyakorlatilag változatlan fogadtatását illeti, Rorty leginkább egy bestseller íróra hasonlít: a szakmának komoly fenntartásai vannak vele szemben, a nép viszont szereti. Filozófiáról, de legalábbis a filozófiai hagyományt értékelő írásokról lévén szó, a nép itt a nemzetközi értelmiség és egyetemi diákság elitjének javarészét jelenti. Az értelmiségi elit, mely valamikor a filozófia és a tömegek közötti közvetítést tekintette feladatának, nem sokat bánkódik a filozófia végéről, vagyis demokratizálásáról szóló hírek fölött. Inkább maga is demokratizálódik. A nagyvilág szellemi áramlatinak közvetítőjéből a provincia világfelforgató eseményeinek hírnökévé, kultúrkritikusból TV-kritikussá vedlik. A diákság elitjének is jó hír, hogy az „én”-nek nincs olyan belső struktúrája, belső magja, melyet a szellemi és morális érettség feltételeként ütköztetnie kellene szokatlan ideákkal, szerteágazó tényekkel vagy árnyalt, összetett gondolatokkal.   Különösen felszabadító ez a hír annak fényében, hogy a korábbi, elavult felfogás szerint az ember intellektuális és morális kiteljesedésének feltétele éppen egy belső struktúra megszilárdítása.

 Rorty nézeteinek természetéből következik, hogy nem tarthatja őket a hagyományos (klasszikus vagy modern) értelemben igaznak. Ehelyett abban bízik, hogy felszabadító hatásuk van és mindenekfelett abban, hogy érdekesek. Ezzel szemben a szakma egyik kifogása éppen az, hogy ezek a nézetek a Rorty által szövetségesekként felsorakoztatott filozófusok (például: Nietzsche, Dewey, korai Heidegger, kései Wittgenstein) eszméinek friss szintézise helyett, azok trivializált, demokratizált, domesztikált és vulgarizált változata, és mint ilyen, legfeljebb csak posztmodern értelemben érdekes, vagyis csak azok számára, akik ezeket a neveket csupán az egymással való társalgásból ismerik.

Ez a paradoxon azonban elhalványul egy másik mellett: ha igaz (a hagyományos értelemben), amit a posztmodern nominalizmus teológiai előzményeiről mondtam, akkor Rortynak a metafizikától való végleges megszabadulásán alapuló híres, sokakat olyannyira csábító lazasága szilárd metafizikai alapokon nyugszik. Akkor ez a lazaság -- az ehhez járuló kincstári optimizmussal együtt – az isteni szabadság könyörtelen logikájának kényszerpályáján haladó ember önvédelmi gesztusa. Mint kiderül, a posztmodern metafizika csak annyiban különbözik a modern metafizikától, hogy a végső igazság helyett a végső szabadságot célozza meg. 

  Szabadok vagyunk tehát. Külső korlátjaink eltűntek, a világ nincs; belső korlátjainkat felszámoltuk, az „én” sincs. Csak társalgás van. De ki beszél? Egy árnyék és egy hang: egy öregember ennyi, és nem több, vélték a régi görögök. Jó esély van rá, hogy Rorty a nyugati civilizáció végnapjainak legöntudatlanabb krónikásaként marad majd fenn az utókor emlékezetében.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.