Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rousseau encore - Élet és Irodalom LVI. évfolyam 30. szám, 2012 július 27.

Salamon János:

 

 

Rousseau encore

 

            Jean-Jacques Rousseau az idén nyáron lett háromszáz éves, de ez egyáltalán nem látszik rajta. Nyugodtan letagadhatna legalább kétszázötven évet. Éppen ennyi ideje, 1762-ben jelent meg két olyan fontos, a nézeteit minden más írásánál közérthetőbben összefoglaló könyve (az Emile, avagy a nevelésről, és a Társadalmi szerződés), amely azóta semmit sem öregedett. És örökzöldnek bizonyul az a közmegbotránkozás és közutálat is, amellyel ezeket a nézeteket eredetileg fogadták. A Sorbonne, Párizs érseke, valamint a parlament egyhangúlag bűnösnek és elégetésre érdemesnek ítélte a két könyvet; aztán nem elég, hogy később Napóleon az egész francia forradalmat a szerző nyakába varrta („C’est la faute à Rousseau” , mondta), de sokan ugyanoda varrták magát Napóleont, vagyis a bonapartizmust is. A liberálisok (Benjamin Constanttól Sir Isaiah Berlinig) a diktatúrának megágyazó kollektivizmusától viszolyognak, a konzervatívok (Edmund Burke-től Roger Scrutonig) pedig egyebek közt attól, hogy saját kezűleg ültette a modern ember fülébe a radikális individualizmus bogarát. 

            Mindezzel együtt nincs olyan gondolkodó, akinek eszméi mélyebben, alaposabban szőnék át és határoznák meg a modern korszellemet (még Nietzsche is csak szoros második). Vájtfülű kritikusaival nem egy öntudatos rajongótábor, hanem egy olyan tömeg áll szemben, amely jóllehet talán még a nevét sem igen hallotta (várj, nem ő mondta, hogy vissza a természetbe?), szellemileg mégis az ő ütemében lélegzik. Még a tüdő is szívesebben tágul, ha olyan eszméket szívhat magába a kor levegőjéből, mint hogy az ember szabadnak született, de most mindenütt láncokat visel, vagy hogy az ember eredetileg jó, csak a társadalom rontja meg.        

Filozófiai értelemben a modernkor egyfajta morális energiaválsággal kezdődött. Egyszer csak elapadt az az energiaforrás, megszűnt az a gravitációs erő, amely az embert mint egy kozmikus rendszer részét, (vagy később mint Isten teremtményét) életpályáján automatikusan keringésben tartotta, életútján vezette. A XVI-XVII. században felpörgő új, tudományos korban végül tarthatatlanná vált az a régi felfogás, miszerint a „van”-ból egyenesen következik a „kell”, vagyis a világ adott szerkezetéből, milyenségéből kiókumlálható az ember viselkedését szabályozó örök természeti törvény (hogy mit kell tennie), valamint természetjog (hogy mit szabad  tennie).

            A klasszikus felfogás szerint a világ attól kozmosz (eredeti jelentésében szépen, „kozmetikusan”, jól elrendezet, hierarchikus egész), vagyis attól van rend benne, hogy itt a ráció (logos) uralkodik az önmagában tehetetlen matérián (hülé), és nem fordítva. Ebből következik egyenesen, hogy az embernek mint az egyetlen racionális állatnak természetes kötelessége ugyanúgy uralkodni magán, ugyanúgy adni magára, ahogyan a kozmosz: az eszének kell irányítania a testét (a szívét és különösen a hasát) és nem fordítva. Ésszerűen és nem hasszerűen kell élnie. Életének természetes célja és értelme a vadállatoktól őt megkülönböztető, speciális tulajdonságának, embervoltának, vagyis racionalitásának kiteljesítése.  Ez utóbbi csakis az értelmes beszéden keresztül, tehát csakis egy közösségen, társadalmon belül lehetséges. Az ember nemcsak racionális, de társadalmi állat is.

            De mi van akkor, ha kiderül, hogy a világ nem ad magára? Nem kozmosz. A benne föllelhető anyag – ahelyett, hogy bármiféle szellem uralná – csak van. Elvan minden irányítás, cél, értelem nélkül. A dolgokat mozgató gravitáció nem valamilyen spirituális, hanem egyszerű fizikai értelemben hat. Bolygókat tart keringési pályákon és nem embereket életutakon. 

         Ebben az esetben a „van”-ból, a világ szerkezetéből nem következik semmiféle „kell”, semmilyen, az ember viselkedését előíró természeti törvény (ahol „természeti”-n „abszolút” értendő, tehát nem emberi konszenzuson, egyezségen, alkun alapuló valami). Ha a fizika vak, mechanikus törvényei szerint működő világ semmilyen módon nem uralkodik önmagán, vagyis nem erényes, akkor az ember csak saját elhatározásából lehet az.

         Elég azonban egy objektív, józan pillantás annak megállapításához, hogy az ember egyáltalán nem az erényre, hanem egyszerűen csak a túlélésre törekszik, és ha ennek érdekében uralkodnia kell, akkor ezt inkább másokon és nem magán gyakorolja. Nincs más választása. Mert Rousseau nagy elődje, a Machiavelli-féle realizmus legékesebb szószólója, Thomas Hobbes híres megállapítása szerint az élet (alapbeállításban) „magányos, szegény, cudar, brutális és rövid”.

            Az univerzumról mint kozmoszról és az emberről mint racionális és társadalmi állatról képzelgő régiek szerint elsődleges feladatunk embervoltunkból a lehető legtöbbet kihozni, természetes jogainkról pedig csak ennek az abszolút kötelességnek alárendelt, másodlagos értelemben lehet szó. Az új politikai realizmus ezt éppen fordítva látta. Az ember egyetlen elsődleges dolga saját létének fenntartása, amihez mindenkinek abszolút, természetes joga van. A kötelességeink ebből az alapvető jogból származnak, tehát nem elsődlegesek és abszolútak, csak másodlagosak és feltételesek.

         Az emberi életnek, a puszta túlélésnek nincs semmilyen önmagán túlmutató természetes célja és értelme, ezért ha meg akarjuk érteni a saját természetünk lényegét, akkor meg kell vizsgálnunk az eredetünket. Ha nincs rendeltetésünk, akkor csak az eredetünkből okulhatunk. Ehhez a Hobbes által „természeti állapot”-nak (state of nature) keresztelt kiindulóponthoz való visszatérés vált Rousseau fixa ideájává, közvetlenül inspirálva ezzel az antropológia, az etnológia és az etnográfia modern diszciplínáinak megszületését.

            A kezdeteinkre illúziómentes, szigorúan tudományos pillantást vető Hobbes racionális és társadalmi állatok helyett sima állatokat látott; a halálfélelem (különösen az erőszakos haláltól való félelem) zsoldjában álló, a túlélésért mindenre kész és magukat mindenre feljogosítva érző harcosokat. Ebben a mindenki mindenki elleni háborúban (bellum omnium contra omnes) a szabadság a túlélés eszközeinek szabad megválaszthatásában, az ésszerűség pedig ezeknek az eszközöknek a felkutatásában és hatékony alkalmazásában állt és teljesedett ki. Ennek az anarchiának csak két végkimenetele lehetett: a jobb belátás, vagy a jobblét. Vagy mindenki az előbbire tér, vagy rövid úton az utóbbira szenderül – persze nem párnák között. Szerencsére az előbbi változat valósult meg. Egy társadalmi szerződésen alapuló fegyverszünet, eufémikusan: civil társadalom.

            Rousseau ezt a fordulatot egyáltalán nem tartotta szerencsésnek, és ezzel a különvéleményével vált híressé és hírhedtté a felvilágosult Európában. Az eredeti természeti állapothoz képest a társadalmi lét nem a kisebb, hanem a nagyobb rossz. Sokkal nagyobb. Abban ugyan igaza van Hobbes-nak, hogy az ember természeténél fogva nem társadalmi lény, de magányos léte se nem cudar, se nem szegény, csak a civil társadalomban válik azzá. Az angol filozófus az eredeti, romlatlan kiindulópont helyett egy már fejlett és korrupt állapotot írt le, körülbelül akkorát tévedve ezzel, mint aki a Duna kristálytiszta forrásvidékét mondjuk, Bécsnél véli megtalálni.

            Az ember kristálytiszta forrásvidéke. Ha ez valóban létezik, és olyan, amilyennek Rousseau képzeli, akkor az egész politikai gondolkodást, filozófiát elölről kell kezdeni. Mert a régieket kizárólag a politikai közösség megszervezésének technikája, vagyis a kormányzat és a társadalom közötti viszony izgatta, holott - mint kiderül - az egyetlen igazi tűnődésre érdemes kérdés az egyén és a társadalom közötti viszonyra vonatkozik. Hogy egyáltalán mi közöm nekem mint individuumnak ehhez az egész csődülethez, ha már természetes közöm nincsen?

             Rousseau szekularizált formában előadott új evangéliuma és egyben velejéig keresztény-zsidó alaptézise, hogy a társadalommal együtt az emberi boldogtalanság is történelmi kategória. Nem mindig voltunk lelki nyomorultak, korruptak, züllöttek és izgágák. A régiek, és még Hobbes által is örök emberi vonásnak tekintett hiúság, irigység, féltékenység, kapzsiság, dicsvágy és kevélység mind mesterséges, tehát társadalmi képződmény, s így az ezek által táplált általános mizéria is az.

A tiszta természeti állapot (pur état de nature) emberének Rousseau által sokat emlegetett jósága annak tulajdonítható, hogy ártatlanságában nem is tudja, mi a rossz, mi a különbség jó és rossz, igazságos és igazságtalan között, tehát amorális, (és nem immorális); fogalma sincs a magányos élet és a közösségi lét, az önérdek és a közérdek közötti distinkcióról, tehát aszociális (és nem antiszociális), apolitikus (és nem politikai apátiában szenved). 

Hobbes tévedését úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az ember természeténél fogva nem egyszerűen a rossz elkerülésére, hanem a jó után vágyik; a halálfélelem helyett az életszeretet a legmélyebb szenvedélye; a szabadság számára nem a létfenntartást, tehát a halál elkerülését, elodázását szolgáló eszközök szabad kiválasztását jelenti, hanem a másoktól való totális függetlenséget. Az amorális, aszociális, apolitikus természetes ember, aki önmagában jó, háborítatlanul magára akar maradni az élettel, ami szintén önmagában jó. Ez a költők által szent szabadságnak nevezett háborítatlanság egy további olyan abszolút jó, amelyért érdemes meghalni. Ami persze a túlélésénél magasabb célt nem ismerő civilizált ember fejében meg sem fordulhat: bolond lenne feláldozni a létfenntartása eszközéért a létét.

A természeti állapot emberének persze könnyű. Zavartalan eufóriáját nyilván annak köszönheti, hogy valójában nélkülöz minden emberi vonást. Egy racionalitással és moralitással nem terhelt sima állatnak nem sok kell a boldogsághoz. Ezzel Rousseau is tisztában volt, és a közhiedelemmel ellentétben nem is kívánt senkit visszaküldeni ebbe a természetbe. Szellemi energiáinak jórészét annak a kérdésnek a megválaszolásába fektette, hogy miként lehet ehhez az eredeti eksztázishoz emberi szinten, civilizált körülmények között a lehető legközelebb jutni. 

A modern civil társadalom korruptságát kétes pedigréje magyarázza: mechanikus okokból, véletlenszerűen, a természetes ember akarata és szándéka ellenére jött létre. A primitív, jó ösztönei, egészséges önszeretete (amour de soi) által vezérelt, magányos vadász a külső körülmények változásával (például a népsűrűség megugrásával) egyszer csak emberek közé, vagyis rossz társaságba keveredett, a kölcsönös fizikai és érzelmi függőség olyan rendszerébe, amelyben még a saját magához való bensőséges jó viszonyából is mások, a szomszédok szempontjaihoz, véleményéhez igazított mesterséges, „ildomos” önszeretet (amour propre) lett.

A rousseau-i evangélium szerint azonban szerencsére nemcsak a társadalom és az emberi boldogtalanság, de maga az ember is történelmi kategória. Eredeti jósága és szabadsága valójában a végtelen lehetőségeket magában rejtő formátlanságában, meghatározatlanságában áll. Úgy dukál tehát, hogy a Du contract social híres, lánccsörgető nyitó mondata mellé rögtön odahalljuk az új katekizmusnak ezt a tézisét is. Mert az, hogy az ember szabadnak születik, de most láncokat visel, önmagában pusztán forradalmi lázítás. Viszont a megváltó forradalom sikerének jogos reményét ébreszti bennünk, ha ehhez hozzátesszük, hogy az ember semmilyennek született és bármi lehet belőle, vagyis hogy nincs természete, csak történelme.

Végtelen formálhatóságunk rousseau-i gondolatát a modern liberális progresszió az ember végtelen tökéletesíthetőségeként érti és teszi vezérelvévé. Ebből az önkényes értelmezésből táplálkozó kincstári optimizmus mosolyog ránk minden nagyívű társadalmi célú reform és átfogó, hosszútávú stratégia mögül. Ez az idült optimizmus élteti azt a meggyőződést, hogy a leszakadt, kinnrekedt és kirekesztett társadalmi rétegek és népcsoportok integrálása, valamint általában a társadalmi konfliktusok mindenki számára megnyugtató megoldása csupán politikai akarat, pénz, de kivált az érintett fők kiművelésének, felvilágosításának, megfelelő tájékoztatásának kérdése. Ha csakugyan gyurmából vagyunk, akkor miért ne gyúrhatnánk valami szépet magunkból?

A baj ezzel nem egyszerűen az, hogy a formálhatóság, képlékenység logikája persze ugyanúgy magában rejti a korrumpálhatóság, mint a tökéletesíthetőség lehetőségét, hanem főként az, hogy Rousseau számára a képlékenységünk nem egy megnyugtatóan lezárt ideológiai, hanem egy nyugtalanító filozófiai kérdés volt. Az ő szóhasználatában la perfectibilité  ironikus áttétellel inkább la corruptibilitét jelent, ahogy a progresszió is inkább degradációt, az ember eredeti függetlenségének és méltóságának folyamatos lefokozódását. A történelmünkben, kultúránkban manifesztált és bennünket minden más állattól megkülönböztető perfektibilitásunkat az ember és az univerzum közötti természetes harmónia hiánya teszi lehetővé. Ebben áll a progresszív gondolat által mellőzött filozófiai csavar.

Embernek lenni természetellenes dolog. A Hobbes és később John Locke által propagált politikai realizmus ebből a modern felismerésből kiindulva szándékozott kiásni a társadalmon belüli mesterséges harmónia alapjait. A legszilárdabb, legrealisztikusabb alapot az önzés, a jól felfogott önérdek és az ebből származtatott természetes jogok látszottak kiadni. A régiek fölöslegesen áltatták magukat: az igazság az, hogy az emberek mindig sokkal inkább készen állnak a jogaikért küzdeni, mint a kötelességüket teljesíteni. Nem egyszerűbb-e hát, ha egyenesen az ösztöneikből, vágyaikból, illetve az ezek kielégítéséhez való abszolút jogukból vezetjük le a kötelességeiket? Nem az-e a legstabilabb társadalom, ahol az állam elsődleges, sőt, lényegében egyetlen feladata mindenkinek egyformán garantálni a biztonságos és kényelmes túléléshez való elemi jogát?

Rousseau ezt kissé másként látja. Konkrétabban: a hideg veríték veri ki az ilyen stabilitástól, ettől a modern liberális társadalmat benépesítő, üzemeltető új típustól, aki a természeti állapot emberéhez hasonlóan szintén nélkülöz minden emberi vonást, de úgy, hogy ezért cserébe a természetes, vadállati függetlenség helyett a civilizált rabszolgaság a jussa. Ez az új típus, a burzsoá, a nyárspolgár, perfektibilitásunk gyümölcse maga a megtestesült, két lábon járó kontemptibilitás.

Mert Rousseau szemében nincs megvetendőbb az olyan embernél, aki önmagánál semmi nagyobbat, nagyszerűbbet nem tud elképzelni, és akinek egész élettörténetét az ennek a nagyszerűségnek a nevében harcoló egyszemélyes hadsereg hadmozdulatai teszik ki.  A természetes embernek jól állt a túléléséért küzdő magányos harcos szerepe, mert az ereje megfelelő arányban volt ezzel a feladattal. A nyárspolgár viszont egy színlelésre, hízelgésre, alakoskodásra, ájtatosságra, hazugságokra és hamis ígéretekre épülő átfogó stratégiával kénytelen elfedni a gyöngeségét. Azt, hogy egyedül – a különböző személyi és társadalmi függőségek, kölcsönös rabszolgaságok rendszerén kívül – minden nagyságával és nagyszerűségével együtt mit sem ér: a természettel szemben egy napig sem bírná.

Nincs nyomorúságosabb dolog annál, mint a mások, a közösség hátrányára megszerzett előnyöket, nyereségeket a közjó, a közérdek iránti elkötelezettség egyezményes jeleibe, zászlókba, beszédekbe, fohászkodásokba csomagolva csempészáruként halmozni titkos helyeken. És nincs olyan élőlény, aki távolabb lehetne a természetes ember eufóriájától, mint az, aki a boldogságot életvitelszerűen a boldogság megszerzésére szolgáló eszközök birtoklásával azonosítja, illetve akinek általában az ilyen eszközök, tárgyak hiánya okozta fájdalom nagyobb, mint a birtoklásuk fölött érzett öröm.

Az eredeti eufória emberi szinten való megközelítése csakis az eredeti függetlenség és méltóság társadalmi keretek közötti újramintázásával, vagyis azzal lehetséges, amit Rousseau morális szabadságnak nevez. Egyedül ez kölcsönözhet emberi vonást a civilizációba kényszerült vadembernek. A közösségi lét elképzelhetetlen engedelmeskedés nélkül. Utóbbi azonban csak úgy egyeztethető össze az emberi méltósággal, hogy kizárólag olyan törvényeknek engedelmeskedünk, amelyeket mi magunk alkotunk. Így vagyunk morálisan szabadok; így uralkodunk magunkon, így adunk magunkra, ha már az univerzum – vélhetően – nem ad magára.

Rousseau még mindig legismertebb szellemi utóda, Marx bizonyosan nagyot nézne, ha ma körülpillantva láthatná, hogy az ő reményei helyett nagy elődje legrosszabb félelmei valósultak meg: a régi romjain épült új társadalom nem a proletariátus, hanem a burzsoázia, a nyárspolgárság diktatúrája. Ki felett is? Hát a két autentikus, egészséges, lehetséges alternatíva, a vad függetlenségben élő természetes ember és a morálisan szabad citoyen felett.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.