Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szenteltvíz és H2O - Élet és Irodalom, XLVI. évfolyam 43. szám, 2002. október 25.

2002.10.25

SZENTELT VÍZ ÉS H2O

 

A miniszterelnök távozását szorgalmazó liberális csoport és a fejét követelő jobboldal egyformán politikai vereséget szenvedett, de ha a politika és a morál így, büntetlenül szétválasztható, akkor ebből az is következik, hogy a politikai vereség nem összeegyeztethetetlen a morális győzelemmel, mondhatja mindkét fél vigaszul. A liberálisok ezen kívül – látszólag - joggal gondolhatják úgy, hogy szellemi fölényüket is megőrizték, hiszen az ő filozófiailag megalapozott álláspontjukat egy ilyen incidens nem érintheti; ők messzebbre látnak, és tudják, hogy politika és morál hosszú távon mégsem választható szét büntetlenül. Ami a jobboldalt illeti, szellemi fölényről vagy akár csak egy kitapintható intellektuális álláspontról beszélni komolyan aligha lehet, de hát ezen az oldalon amúgy is az a felfogás az uralkodó, miszerint nem az a fontos, milyen messzire lát az ember, hanem az, hogy milyen mélyen érez.

            A liberális álláspont a rendszerváltozás óta szellemi fölényben, sőt monopolhelyzetben van, de már kezdetben gyanítani lehetett, hogy ezt nem belső erejének, hanem a külső konkurencia teljes hiányának köszönheti. Sem akkor, sem azóta nem kényszerült arra, hogy pozícióját a klasszikus liberalizmus, a konzervativizmus, a kommunitárizmus, neo-arisztoteliánizmus vagy a libertinizmus eszméivel szemben tisztázza. A magyar szellemi közélet éppen elég sivár attól, hogy a pártpolitika uralja, attól csak még sivárabb, hogy a nyilvános politikaelméleti diskurzus a pártideológia és a publicisztika szintjét gyakorlatilag soha meg nem haladva egyetlen regiszterben szól. A jobb és baloldali liberálisok a pozitív diszkrimináció, a kapitalizmus vagy a globalizmus kérdése körül fel-fellángoló vitáik során olykor alternatív, nem-liberális (konzervatív, libertin, stb.) intuícióiknak adnak hangot, de anélkül, hogy ezeket alternatív, nem-liberális elvekhez kötnék. A politikusok és a publicisták tudják, megélhetésükhöz nélkülözhetetlen a korszellemmel való jó viszony, s hogy éppen ezért, a korszellemet uraló liberalizmusról túlságosan kifinomult gondolatokat nem engedhetnek meg maguknak. A filozófusoknak ez állítólag nem luxus, ám ők hallgatnak.

            Az intellektuális konkurencia hiánya csak megerősítheti a liberális véleményformálókat abban a feltételezésükben, hogy a liberalizmus nem csak történelmi de elvi értelemben is megkerülhetetlen.  Ez a meggyőződéssé érlelt feltételezés azután óhatatlanul vezet ahhoz a szellemi elkényelmesedéshez, melynek jelei a politika és a morál viszonyát elemző írásokban váltak különösen kivehetővé. A szerzők a kettő szerves összetartozása, szétválaszthatatlansága mellett nem annyira érveltek, mint inkább hitet tettek. A skolasztikus nyomaték kedvéért az egyik elemző Platón, Arisztotelész, Kant, Rawls, Rorty és Derrida szellemét is odaidézte. Mindez jól hangzik, de csak addig, amíg eltekintünk attól a skolasztikus ténytől, hogy a modern liberalizmus története éppen a politika és a morál hermetikus elkülönítésével kezdődik.

            „A helyzet az, hogy aki mindig, minden körülmények között morális akar lenni, az előbb-utóbb felmorzsolódik embertársai között, akiknek nincs szándékukban jónak lenni.  Ha tehát egy politikus meg akarja tartani a hatalmát, akkor meg kell tanulnia erkölcstelennek lenni, hogy ezt a képességét azután szükség szerint alkalmazhassa. „ A por, melyet ezek a szavak vertek fel ötszáz évvel ezelőtt, még ma is indignált prüszkölésre ingerel bennünket, pedig Machiavelliből nem a sátán beszél, csupán a modernkor. Ez a nyers és egyenes beszéd egy a Plátón Államától számított ezerötszáz éves önámításnak vetett véget. A helyzet az, hogy bár a morál szép dolog, politikai rendszert nem lehet egy örök hiánycikkre építeni. Persze Plátón sem volt teljesen naiv, hiszen az Államban hasonló józan beszédek hangzanak el arról, hogy a büntetés elkerülhetőségének biztos tudatában mindenki ledobná magáról a tisztesség gúnyáját, illetve aki nem, azt embertársai maguk közt szánalmas idiótának tartanák, miközben nyilvánosan magasztalnák. De ez a józanság ebben az esetben provokáció, melyre a filozófia válasza az, hogy morálisnak lenni önmagában, hosszútávon jó, mert a kozmosz is úgy, ahogy van jó, az ember pedig ennek a magasabb természeti rendnek ellenszegülve sohasem lehet boldog. A legjobb élet egy olyan államban lehetséges, amely a legtökéletesebb utánzata a kozmosz hierarchikus morális rendjének, ahol a jó, a mértékletesség uralkodik a rossz, a mértéktelenség felett. A moralitás és a politika itt annyira egy, hogy az állam nem más mint a kozmikus moralitást megcélzó etikai szubsztancia.

Ez viszont már jókora naivságnak tűnik, ha közben kiderül, hogy nincs kozmosz. Hogy káosz van. És benne annyi rend, amennyit mi magunk teremtünk a természet rovására.  A modern ember szabad, mert a jóról való elképzelését nem kell valami külső, természeti vagy természetfölötti rendhez igazítania; moralitásának tehát nem heteronóm (szó szerint: mástörvényű), hanem autonóm (öntörvényű) alapja van. Te is, én is, mindannyian öntörvényű lények vagyunk. Ebből viszont az következik, hogy vitás kérdéseinkben többé nem fellebbezhetünk egy rajtunk kívül létező semleges, örök normához. Egymás között kell döntenünk. Ám, még ha feltett szándékunk is, hogy a döntés következtében mindannyian a lehető legjobban járjunk, mit tegyünk, ha kiderül – és ki fog derülni --, hogy a jóról, a legjobbról egészen más elképzeléseink vannak? Nem kezdhetünk el minden esetben azon vitatkozni, hogy melyik morális elképzelés a legelfogadhatóbb, már csak azért sem, mert ebben a vitában éppúgy nem áll rendelkezésünkre egy abszolút norma, mint az eredeti politikai vitában. Az egyetlen kiút: megállapodunk abban, hogy politikai döntések alkalmával mindenki megtartja magának a morális meggyőződését. A moralitás szigorúan autonóm megalapozásából így következik a politika és a morál szigorú szétválasztása.

A szellemtörténet szent, ideológiai okokból való kisajátítása Kant nevét és általában a modern liberalizmust a politika és a moralitás szerves egységének gondolatával összefüggésbe hozni. Mert a kettő viszonyát a königsbergi filozófus Hobbeson, Spinózán és Locke-on keresztül megoldhatatlannak tűnő konfliktusként örökölte. Az ő számára a politika az a szféra, ahol a Newtoni fizika által leírt semleges, mechanikus természet részeként az ember saját természete mechanikus törvényeinek tehetetlenül engedelmeskedve ütközteti érdekeit mások érdekeivel.  Ebben a szférában egy külső, kozmikus rend helyett egy belső káosznak, a saját esetleges vágyainknak, preferenciáinknak, szenvedélyeinknek vagyunk kiszolgáltatva. Modern autonóm lények csak úgy lehetünk, ha egy belső rendnek, vagyis olyan morális törvénynek engedelmeskedünk, melyet mi magunk alkotunk, de amely a mi esetleges, partikuláris érdekeinkkel szemben éppoly közömbös, s éppen ezért éppoly univerzálisan érvényes, mint mondjuk a gravitáció törvénye.  Az ember tehát szabadságát, racionalitását és moralitását a politikai érdekein való felülemelkedéssel fejezi ki.  Ebből viszont mintha az következne, hogy magukra adó emberek a parlamentben nem politizálnak.

            Kant persze nem ezt mondja, hanem azt, hogy magukra adó emberek a parlamentben csak is mint szabad, racionális lények politizálnak. Tehát a morális törvény nem azt írja elő, hogy semmilyen vágy ne éljen bennünk érdekeink másokkal szembeni következetes érvényesítésére, hanem azt, hogy a másokkal szembeni követeléseinket a nyilvánosság előtt igazoljuk, hogy ennek a vágya hasson át bennünket politikai döntéseinkben. Ez nem hangzik rosszul, de hát a szenteket és a morálfilozófusokat leszámítva az emberek általában csak számukra értékes dolgok után vágynak, és nem arra, hogy értékes, nemes vagy bármilyen fajta vágyaik legyenek.

            A modern ember attól modern, hogy autonóm. De mitől ember? Kant szerint attól, hogy morális. Ez sem hangzik rosszul, de van egy kis baj. Hogyan legyünk egyszerre autonómok és morálisak is, ha autonómiánkat a moralitás bázisának (kozmosz, Isten) felszámolásával szereztük? Kant válasza: moralitásunk új és egyetlen lehetséges bázisa éppen az autonómiánk. Miért legyek én tisztességes? Azért, mert szabad vagyok. Mert Newtonnak ugyan igaza van, és a világ valóban úgy hever egymáson, akár egy halom hasított fa, de én mégis csak több vagyok egy darab tűzifánál! Politikai lényként személyes, esetleges érdekeim határoznak meg, csakúgy, mint másokat; így együtt szorítjuk, nyomjuk és fogjuk össze egymást. De morális lényként nem határoz meg, nem szorít semmi, kivéve azokat a korlátokat, amelyeket én magam állítok fel. Ha ezt mindenki más is így látja, akkor -- és csak akkor -- lehetségessé válik a politika és a morál újraegyesítése.

A modern liberális gondolat a kanti örökséggel gazdálkodik: a Rawls és Dworkin által képviselt tengerentúli liberalizmus éppúgy, mint ennek magyar másolata. Mindkettő vázát az autonómiára és racionalitásra alapozott moralitás adja ki. Ez a váz a tengerentúlon ki van téve egyfajta elméleti nyomásnak (neo-arisztoteliánusnak, kommunitáriusnak, konzervatívnak és libertinusnak), melynek súlya alatt a politikaelméleti diskurzus valamelyest közelebb kerül a politikai valóság talajához. Mifelénk a liberális eszme büszkén ível át a politikai gyakorlat fölött. A kettő viszonyát illető általános felfogás szerint a gyakorlat minden liberális demokráciában lemarad az eszme mögött, és ez a lemaradás a fiatal kelet-európai demokráciákban különösen szembetűnő. De a helyzet mégsem reménytelen, s ezt főként az eszme stabil alapozásának köszönhetjük. Politikai és társadalmi intézményrendszerünket szabad és racionális lényekhez méltó elvekre építettük, s bár kiábrándító, hogy még mindig nem tudunk ebben a rendszerben szabad és racionális lények módjára mozogni, jó esélyünk van rá, hogy eljön ennek is az ideje. Csakhogy mindez alighanem egyszerű önámítás. A jelek sem, a tengeren túl sem a tengeren innen nem arra utalnak, hogy a politika lomhán ugyan, de közelít a morál felé. Érdemes lenne végre fontolóra venni azt a lehetőséget, hogy a modern liberális demokráciák gyakorlata azért nem tendál a kanti alapozású morális törvény felé, mert egy a kantival ellentétes, konkurens liberális eszme hatja át: a modern liberális gyakorlat Machiavelli örökségét ápolja.

A Machiavelli vezette humanista forradalom úgy értelmezte a szabadságot, hogy az semmiféle univerzális, a priori moralitás bázisául nem szolgálhat. Egy külső kozmikus hatalom nyűgét nem azért vetettük le, hogy most egy belső kozmosz rendjének vessük alá magunkat. A modern ember attól modern, hogy szabad, és attól ember, hogy szabad, nem attól, hogy morális. Társadalmi létünket persze nem úgy képzeljük el, hogy pillanatnyi impulzusainkat, ösztöneinket szabadon követve átgázolunk egymás jogain, életén.  Ehelyett kölcsönösen elismerjük, hogy bármily nagy öröm is mások felett uralkodni, jogtalan előnyökhöz jutni, a jogtalanság, igazságtalanság elszenvedésével járó fájdalom mértéke meghaladja ennek az örömnek a mértékét.  Mindannyiunknak jobb tehát, ha  lemondunk az igazságtalanságról mint társadalmi gyakorlatról, és ezt a gesztust akár  morálisnak is nevezhetjük. Beletörődünk abba, hogy politikai közéletünket egy egymással kötött hallgatólagos szerződés írott és íratlan szabályai korlátozzák, de ezt nem azért tesszük, mert önnön érdekeink felett álló morális lényeknek képzeljük magunkat, hanem egyszerűen azért, mert kiszámoltuk, hogy érdekeinkből még mindig így valósíthatunk meg a legtöbbet. Felvilágosult önérdekből, -- melyet akár racionalitásnak is nevezhetünk – uralkodunk magunkon, illetve hagyjuk, hogy a társadalmi szerződés szabályai uralkodjanak felettünk, de közben a lelkünk mélyén egy pillanatra sem adjuk fel azt a meggyőződésünket, hogy az uralkodás semmilyen formája sem lehet legitim. Másfelől viszont ez a meggyőződés mindig használható szerződésszegéseink legitimizálására. Miért nem vagyok tisztességes? Mert szabad vagyok. Mert vagyok, aki vagyok.  A társadalmi szerződés alkalmankénti megszegésének vágya természetesnek és leküzdhetetlennek tűnik. Túl nagy a kísértés. Túlságosan tetemes az az előny, amit akkor szerezhetek, amikor egy bizonyos szabályt mindenki betart, csak én nem. Ez az előny még akkor is csábító, ha a szabályt csupán a többség tartja be, s így nekem szabálytalanságom jutalékán osztoznom kell más hasonlóan racionális lényekkel. 

Ebben a helyzetben egy szebb, republikánusabb (közjó-centrikusabb) jövőbe vetett hit álszentnek, de legalább is frivolnak tűnik. Nincs semmi okunk azt feltételezni, hogy idővel majd egyre jobban igazodunk a liberális demokrácia írott és íratlan szabályaihoz, hiszen az írott (kanti) szabályt nem valamiféle morális éretlenségünk és szétszórtságunk miatt nem tartjuk be, hanem azért, mert józanul és összeszedetten tartjuk magunkat az íratlan (Machiavelli-féle) szabályokhoz.

A modern ember attól is modern, hogy irtózik minden utópiától. Egy csapdából szabadult állat gyanakvásával kerül el minden olyan magasabb, tisztább, tökéletes létformát, melynek kedvéért vágyait, önmagát, vagyis szabadságát korlátoznia kellene. A kanti morális törvény első látásra nem látszik ilyen csapdának. Csupán annyit ír elő, hogy ismerjem el és garantáljam mások azon jogait, melyeket magamnak is követelek. Csakhogy ezt egy természeti törvény rendszerességével kell tennem egy olyan racionalitástól vezérelve, mely tökéletesen közömbös a saját vágyaimmal, érdekeimmel szemben. Totális szabadságvágyunkban a moralitás minden formáját valamilyen utópia rabjaiként gyakorolt önkorlátozásnak, kanti formáját viszont egyenesen öncsonkításnak érezzük.  Ha ez így van, akkor nem azon kell újból és újból elámulnunk, hogy képtelenek vagyunk morális és racionális lények módjára viselkedni abban az intézményrendszerben, melyet morális és racionális lényekhez méltó elvekre mi magunk építettünk, hanem azon, hogy egy ilyen intézményrendszert egyáltalán felállítottunk. Nem azokon kell elcsodálkozni, akik a politikai gyakorlat és a moralitás viszonyát továbbra is megoldhatatlan konfliktusnak látják, hanem azokon, akik a kettő szerves összetartozását a modern liberalizmus alapelveiből következő evidenciának tekintik.

A politika és a morál, csakúgy, mint az állam és az egyház szétválasztása éppenséggel a modern liberalizmus vívmányának is tekinthető. Sok rossz tapasztalat arra tanított bennünket, hogy a közjót leginkább az szolgálja, ha a jóról való elképzelését senki nem erőltetheti rá másokra. A politikai közéletet nem egy átfogó morális elv igazgatja, hanem a minden ilyen elvvel szembeni semlegesség, amit igazságosságnak hívunk.  A liberális demokrácia tehát egy morális deficittel dolgozik, melyet a jogok szüntelen kiterjesztésével igyekszik fedezni. Ha a jóról való közös elképzelésünk hiányában nem tudhatom, helyeslik-e majd mások egy őket is érintő lépésemet, meg kell állapítanom, hogy van-e rá jogom. Csakhogy a jogok rendszere akármilyen gyorsan terjeszkedjék is, sohasem tarthat lépést a másokéval ütköző érdekeink érvényesítésének végtelen kombinációs módozataival. Ebből a lemaradásból keletkezik a joghézag. A modern liberalizmus morális deficitjéből következik, hogy a joghézagot a közjó rovására kitöltő politikus megítélésének ebben a rendszerben igazában nincsen semmi alapja. Morális alapja nem lehet, hiszen a közmorált itt a jog helyettesíti; jogi alapja pedig természetesen éppen a hézag miatt nincs. Ejnye! kiáltjuk a rábízott javainkkal hóna alatt távozó politikus után, és ennél sokkal többet nem mondhatunk neki. Vagy talán emlékeztetnünk kellene belső kozmoszára?

A moralitás csakúgy, mint a kultúra szép dolog. A kettőben az a közös, hogy egyik sem képzelhető el egy belső, rendezhető, nem-fizikai tér létezése nélkül, különösen amióta autonómiánk védelmében minden külső, magasabb rend nyűgétől megszabadultunk. A jelek arra mutatnak, hogy radikális szabadságvágyunkban sikerült megszabadulnunk ettől a belső tértől, a külső magasabb után a belső magasabb régiótól is. Marad a szigorúan méretünkre szabott tér: a politika. Moralitás (és kultúra) nélkül.

 

                                                                                                                           

 

 

 

                                                                                   

                                                                                                                           

                                                                                                                                

                                               

                                                                                                                           

                                                                                                                           

                                                                                                                           

                                                                                                                           

                                                                                                                                                                                                                                                                                                             

                                                                                                                             

                                                                                                                                

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.