Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zéro de conduite - Élet és Irodalom LVII. évfolyam 48. szám, 2013. november 29.


Salamon János:

 

Zéro de conduite

 

         A közfelfogás szerint mindentudó polihisztorból ugyan mindig is kevés akad, de valamilyen speciális képességgel, tehetséggel mindenki rendelkezik. Szerencsére. Mert így a társadalom üzemeltetéséhez, fenntartásához szükséges szakmák és funkciók egyikének sem kell kihalnia, elsorvadnia. Ez így önmagában azonban kevés egy szabad társadalom működtetéséhez. Egy önmagát kormányzó demokratikus közösség nem maradhat fenn specialisták puszta gyülekezeteként. Itt van valami, amiben a maga szakterületén kívül is otthonosan kell mozognia mindenkinek. Itt egyvalamihez mindenkinek értenie kell: a politikához.

            De hát miért is ne mozognánk otthonosan a saját otthonunkban? Felnőtt, szabad emberekként miért is ne értenénk a saját társadalmi méretű házunk, háztartásunk ügyeinek intézéséhez? Mindig is értettünk hozzá, amióta világ a világ, csak sohasem volt alkalmunk ennek bizonyítására. Évezredeken át akadályoztatva voltunk önjelölt polihisztor diktátorok, királyok, császárok és egyéb despoták által. Nem kérdeztek meg bennünket, nem osztottak nekünk lapot, nem tartottak igényt arra a gyakorlati készségünkre, ami pedig minden ember veleszületett sajátja.

            Hogy mi, emberek az állatokhoz képest milyen eredeti, velünk született készségekkel, tulajdonságokkal rendelkezünk, az már a régi görögöket is izgatta. Egy klasszikus elképzelés szerint az eredeti leosztásnál az istenek rémesen rossz lapokat adtak nekünk. A feladattal megbízott Epimétheusz - a gyorseszű Prométheusz lassú felfogású fivére – egyszerűen megfeledkezett rólunk. A légi, vízi és szárazföldi teremtmények túléléséhez, boldogulásához szükséges összes képességet, tulajdonságot felhasználta, kiporciózta már, mire ránk került a sor.

            Így történt, hogy a létért folytatott küzdelem hajnalán ott álltunk csupaszon, fegyvertelenül, gyengén, ügyetlenül és kiszolgáltatottan, amikor Prométheusz az utolsó pillanatban, merő együttérzésből ránk testálta az Olümposziaktól lopott ajándékát: a különböző szakmák és a tűzgyújtás ismeretét. Ebben a végső formában és vértezetben kerültünk tehát le a tervezőasztalról, és szálltunk ringbe a túlélésért, mely – mint rögtön kiderült – még mindig meghaladta a képességeinket.

            Mert hiába volt minden újonnan szerzett ügyességünk, szakismeretünk, fifikás technikánk, mindez kevésnek bizonyult, amikor egyenként próbáltunk szembeszállni a fenevadak nyers, brutális erejével. És hiába verődtünk bandákba, hogy erődítmények sáncai mögül védjük magunkat, mert a sáncok mögött pillanatok alatt egymás fenevadjaivá váltunk, tökéletesen híján lévén az együttélés technikájának, a politikai erényeknek.

            Prométheusz ezt a technikát már nem lophatta el nekünk, mert ennek szigorú őre maga Zeusz volt, akiben viszont szintén feltámadt az együttérzés, vagy inkább csak egy teremtménye lehetséges kipusztulása fölött érzett bosszúság.  De akár szánalom, akár hiúság vezette, mindenesetre Hermész útján eljuttatta hozzánk a körülkerített erődökben, városokban való együttélés titkát, a társadalmi habarcsként működő két politikai erényt: az igazságosságot (diké) és a szégyenérzetet (aidosz).

            Hermész tudni akarta, hogy a szakismeretek és mesterségek mintájára az igazságosságot és a szégyenérzetet is szórványosan ossza-e szét az emberek között, vagy mindenkinek juttasson belőle. Mindenkinek, felelte Zeusz, mert ha „ezzel is csak kevesen rendelkeznének, nem jöhetnének létre városok. Ezennel törvénnyé teszem: az olyan ember, aki képtelen az igazságosságot és a szégyenérzetet magáévá tenni, a város mételye, halállal lakoljon” (Platón: Prótagorasz 322d).

            Mindezt a sztár szofista Prótagorasz meséli el válaszul Szókratésznek arra a kérdésére, hogy tanítható-e a politikai erény, illetve az erény általában. Fogas kérdés. A történet tanúsága szerint annyi biztos, hogy a politikai erény nem gyakorlati készség (entechnosz szofía), hanem egy olyan morális érzék, amelyet még Zeusz sem tehetett univerzálissá közöttünk, minthogy ez az érzék nem képezte az ember eredeti állapotának részét. Utólag, már kész fajtánkra aggatta rá, ezért nem lehet minden ember veleszületett sajátja, s akié nem, azt a közösségnek fennmaradása érdekében ki kell löknie magából.

            Prótagorasz szerint a stabil civilizáció, a városok léte önmagában bizonyíték arra, hogy ma már a politikai erények kisebb-nagyobb mértékben mindenkiben megvannak. Az első profi tanárok, a szofisták legszentebb feladata ezeknek az erényeknek az ápolása, fejlesztése, kiteljesítése tanítványaikban. Ezzel egyébként csak azt a munkát folytatják szisztematikusabban és magasabb szinten, amelyet a szülők, dadák, nevelők, iskolamesterek a kényszerítő erejű szabályokkal, törvényekkel együtt folyamatosan végeznek.  Ahhoz tehát, hogy felnövekedve civilizáltakká, viselkedésünkben rendezettekké (koszmion) váljunk, a közösség állandó felügyelete alatt végzett gyakorlásra, tréningre (aszkészisz) van szükség. Olyan ez, mint az anyanyelv elsajátítása.

            Prótagorasz története a mitológia virágnyelvén szólva azt sugallja nekünk, hogy civilizált létünk a kezdeti keserű tapasztalatokat kamatoztató, közösen végzett munka közösen learatott gyümölcse. A történetet egészen profánul értelmezve azt mondhatnánk, hogy míg a politikai erényeket nem a természet kódolta belénk, nem is Zeusztól kaptuk őket, hanem attól a kísérletező kedvtől, kreativitástól, amelynek többek között az egész görög mitológiát köszönhetjük Zeuszostól, Hermészestől együtt.

            A szofistáknak persze elemi érdekük volt amellett érvelni, hogy az erény, a tisztesség, a rendezett viselkedés, a morális érzék, illetve a jóság maga is oktatás-nevelés tárgyát képezheti, hiszen ők ebből éltek, az egzisztenciájuk erre a feltételezésre épült. Mi pedig szívesen halljuk a klasszikus demokrácia korából származó igazolását annak az eredeti elképzelésünknek, miszerint az együttélés technikáját a saját magunk által okozott kezdeti nehézségek leküzdésével sajátítottuk el, és azóta egymást tanítgatva, nevelve, korrigálva ápoljuk, tartjuk életben.

            Egy demokratikus politikai közéletben mindenki véleménye számít. Ha mondjuk iskolák, kórházak vagy autópályák építéséről kell döntenünk, akkor a kivitelezés dolgában természetesen csak a szakembereket kérdezzük meg, de abba elvileg mindenkinek van beleszólása, hogy -e nekünk, mint közösségnek egy adott infrastruktúra bővítése. Mert elvileg mindannyian értünk a politikához. Vagyis mi Szókratész vádlójával, Melétosszal értünk egyet, aki szerint egy politikai közösségben, egy városban mindenkiben megvan a közösségépítés képessége, leszámítva a Szókratész típusú szkeptikusokat, a népuralommal szemben bizalmatlan filozófusokat.

            Filozófusi minőségében Szókratész persze nem egyszerűen a néppel és a szofistákkal, hanem azzal az általuk osztott felfogással szemben bizalmatlan, hogy az életünket érintő legfontosabb dolgok (ta megiszta) közös, nyilvános vitákban, egyeztetésekben, véleménycserékben tisztázhatók és tisztázandók. A legfontosabb dolgok mindig az életünk jó vagy rossz voltáról, minőségéről szólnak. A baj az, hogy ami jónak látszik, arról gyakran kiderül, hogy rossz, bár talán kellemes, ami meg rossznak, arról meg az, hogy jó, bár kellemetlen. Mindebből viszont az derül ki, hogy a jó és a kellemes, illetve a rossz és a kellemetlen közötti különbség meghatározása nem látszat, nem vélemény (doxa), hanem tudás (episztemé) kérdése.

            A dolog tehát úgy áll, hogy a klasszikus filozófiai felfogás szerint egy egészséges politikai közéletben senkinek a véleménye sem számít. Csak a tudása. Ez pedig nehezen hozzáférhető, és ezért nem is mindenki rendelkezik vele. A szóban forgó két politikai erény és általában az erény szigorúan tudás kérdése, következésképpen tanítható. De csak keveseknek. Ez a tanulási folyamat tehát egy közös összefogással, csapatmunkában elvégzett nevelés, véleményformálás helyett egy kevesekben fellelhető tudásszomj csillapításaként képzelendő el.

            Az erény intellektuális képesség és erőfeszítés, nem pedig a közösségi ösztöneink vagy technikai készségeink működtetésének kérdése.  Az igazságosság és szégyenérzet politikai erényei éppen azért funkcionálhatnak társadalmi habarcsként, mert egyedül ezek képesek racionális gátat szabni az önmagukban mértéktelen, korlátokat nem ismerő természetes ösztöneinknek és technikai leleményességünknek.

            A demokrácia egyik elméleti alappillére az a mindannyiunk számára kellemes feltételezés, hogy mindannyian értünk a politikához, hogy itt mindenki véleménye számít. Ez a feltételezés azonban puszta rögeszmének bizonyul, ha kiderül, hogy a jóról formált véleményeink csupán féktelen, zabolátlan ösztöneink természetes meghosszabbításai, lecsapódásai, s hogy tudás, racionális belátás nélkül a viselkedésünk és az életünk sohase lehet koszmion, kozmosz-szerű, jól elrendezett.

A véleményéhez, annak hangoztatásához persze mindenkinek joga van.  Egy önmagát természetes ösztönei kipárolgásaira, véleményeire, indulataira alapozó társadalom tagjaiként viszont végül csak arra van jogunk, hogy egymással és magával a természettel is úgy viselkedjünk, ahogy politikai erények híján viselkedni kényszerülünk: igazságtalanul és szégyentelenül.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.