Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Komiszkenyér 

Tévelygéseink III. (Az ész alibije)

Különös krimi lenne az olyan, amelyben a detektív maga a gyilkos. Márpedig éppen egy ilyen krimi főszereplőjének érezheti magát az, aki jobb belátása ellenére, tudatosan elkövetett őrültsége vagy ostobasága ügyében nyomoz. Ellentétben a bűnös és a bűnüldöző személyét világosan elkülönítő szokásos történetekkel, itt első ránézésre értelmetlennek tűnik minden vizsgálódás. Furcsán hatna például, ha detektív tettesünk meg akarná állapítani a saját alibijét, kérdvén, "hol voltam tettem elkövetésének idején?".
Ugyanez a kérdés azonban mindjárt értelmesebben cseng, ha az ember abból indul ki, hogy az énje, a lelke világosan elkülöníthető elemekből áll. Mert ebben az esetben elvileg elfogadható válasz lehet, hogy "tettem elkövetésének idején nem voltam ott", értsd: lelkem racionális fele, a jobbik, valódi énem máshol tartózkodott, nem volt otthon, vagyis nem voltam otthon.
A kérdés persze most az, hogy elfogadható-e ez a mentség, hogy mennyit ér itt az ész alibije. Ha az ösztöneimmel, irracionális vágyaimmal szemben a racionalitásommal azonosítom magam, ha ezt az elemet, az eszemet tekintem a valódi énemnek, akkor nem kellene ennek mindig otthon lennie? Pontosabban: egy valóban racionális embernek nem mindig ott van az otthona, ahol az esze?
Mint korábban említettem (lásd: A lélek esztelen dühe, Magyar Narancs, 2009. február 5.), a görögök által akráziának nevezett erőtlenség, akaratgyengeség állapotában elkövetett tudatos esztelenségek egyik, Platón óta bevett értelmezése szerint az ilyen esetek azt bizonyítják, hogy az ész igenis kiűzhető az otthonából: az irracionális, ösztönös vágyaink olykor vagy akár rendszeresen is felülkerekedhetnek a tisztánlátásunkon.
A klasszikus felfogás szerint a mindnyájunk által ösztönösen vágyott jó élet nem lehet a miénk, amíg ösztönös vágyaink uralnak bennünket. Mert a vágyak természetüknél fogva végtelenek. A végtelen viszont szintén természeténél fogva felfoghatatlan, irracionális, esetleges és iránytalan, márpedig az antikok szemében a jó élet, a boldogság (eudaimónia) ezek egyikével sem összeegyeztethető.
A "végtelen boldogság" tehát egy fogalmi ellentmondás (contradictio in terminis), de a végtelen vágyai által uralt ember éppen erre a képtelenségre törekszik. A vágyait korlátlanul, féktelenül beteljesítő embernek azonban két fajtája ismeretes: az egyik valamiféle kételyek vagy jobb belátás teljes hiányában, míg a másik ezek ellenére féktelenkedik. Az előbbi egyszerűen csak züllött, az utóbbi azonban akaratgyenge.
A züllöttség azért egyszerű eset, mert nem jár semmiféle vívódással, belső drámával. Az akrázia rejtélye fel sem merülne, ha mindannyian ebben az állapotban leledzenénk. Ahogy a krimi műfaja sem létezne, ha mindenki belső rezzenés nélkül szemlélne és követne el gyilkosságokat, vagyis ha mindannyian pszichopaták lennénk. Hiszen akkor a gyilkosság sem számítana többnek, mint egy vágy korlátlan kiélésének, ebben pedig nincs semmi kinyomozni való rejtély.
Az akrázia mint morális rejtvény és filozófiai bökkenő részben annak köszönheti több ezer éves létét, hogy nem vagyunk mindannyian züllöttek. Szép számmal akadnak köztünk olyanok, akik nem ösztönösen, lendületből, hanem önmagukkal viaskodva, alapos megfontolás után követnek el őrültséget, esztelenséget.
Az akaratgyenge ember belső drámájának tragikus sorsú hőse mindig a lélek jobbik fele, az ész. A tragédia itt nem egyszerűen a hős megsemmisülésében áll, hanem abban, hogy előtte olyan messzire jut a menekülés útján; már majdnem sikerül leráznia üldözőit (féktelen, irracionális vágyait), ám végül mégsem szabadulhat. Az ész vereségében a remény megsemmisülése a tragikus - a reményé, mely mindvégig oly reálisnak, ésszerűnek tűnt.
A lélek racionális kontrolljára épülő klasszikus modell az idők során sokat veszített a vonzerejéből. A felvilágosult ember egyáltalán nem bánja, ha végtelen vágyai uralják a lelkét, amennyiben ezek valamiféle rendszerben, fegyelmezett sorban állva várnak teljesülésükre. A rendfenntartó hatóságként, menedzserként működő ész nem a lélek jobbik fele többé, mert itt már nem az ember és egy magasabb kozmikus vagy isteni rend, hanem egyszerűen csak a vágyak között közvetít.
A mindennapi kényelmének eszközeit, vagyonát gyarapító ember énjének jobbik fele a gazdagság utáni vágy; az ész dolga itt a többi vágyat ez alá rendelve ápolni a jól felfogott önérdeket. Akaratgyengeségnek, az ész vereségének most nem az minősül, ha az ember nem képes lerázni a vágyait, hanem csak az, ha rossz sorrendben hódol be nekik.
A régiek oligarchiának, vagyis a kevesek (oligoi) uralmának (arché) nevezték az olyan politikai berendezkedést, amely a gazdagságot, és demokráciának az olyant, amely a szabadságot tekinti vezérlő princípiumának. Az instrumentális racionalitás, a menedzserész elleni antiaufklérista, romantikus lázadás politikai értelemben az oligarchikus lélekben türelmesen sort álló vágyak sorbontó demokratikus forradalma.
A civilizált lét persze megköveteli a sorállást. Csakhogy az ilyen szűkölő józanságot a romantikus lélek nem szenvedheti: az ő legfőbb vágya nem a gazdagság, hanem az, hogy soron kívül, egy spontán logika szerint elégíthesse ki a vágyait. Hogy a saját rendfenntartó hatósága (racionalitása, magasabb énje, szuperegója) háta mögött összejátszhasson civilizálatlan ösztöneivel, az őrülettel, a mámorral, az álmaival, vagyis mindazzal, ami Arisztotelész szerint jobb belátása ellen való cselekedetekre kárhoztatja az embert.
A tévelygés fizikai értelemben egyszerűen csak a legrövidebb, morális értelemben viszont a jó élethez vezető legrövidebb útról való letérést jelent. A tudatos - vagyis az ész jelenlétében előforduló - morális eltévelyedés megfejthetetlen rejtélynek tűnik, ha feltételezzük, hogy itt a legrövidebb utat mindig az ész jelöli ki. Ezt a klasszikus feltételezést söpri félre a vágyak demokratikus, az ész trónfosztásával végződő forradalma.
A vágyak persze nem alkalmasak semmilyen út kijelölésére. De az ész elnyomatása alól felszabadult ember amúgy is gyanakvással tekint minden hosszú menetelésre, akármilyen jó élet legyen az úticél. A posztfelvilágosodott, posztmodern, romantikus lélek már nem jó vagy boldog, hanem autentikus életre vágyik. Számára az akaratgyengeséget nem a vágyak fölötti racionális kontroll, de a velük való spontán, közvetlen, baráti viszony elvesztése jelenti.
Az inautentikus tetteket tipikusan alapos megfontolás előzi meg. Az új moralitás ezeket a tetteket a spontaneitás ellen elkövetett olyan bűntetteknek tekinti, amelyek helyszínén az ész túl sok nyomot hagyott ahhoz, hogy az alibijét egyáltalán firtatni kellene. Az autentikus ember akaratgyengeségből elkövetett inautentikus cselekedete magyarázataként, mentegetőzésképpen csak annyit mondhat, "tettem elkövetésekor máshol, észnél voltam".

(Folyt. köv.)

Salamon János

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.