Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy pragmatista faun délutánja (Richard Rorty, 1931-2007)


A korszellemmel legtöbben úgy vagyunk, hogy fel sem ismernénk, ha elmenne mellettünk az utcán, de ez csak azért van, mert a legtöbben nem vagyunk nagy gondolkodók. Velük ugyanis ilyesmi nem eshet meg. Persze nem feltétlenül szemtől szembe történik ez a találkozás. Van úgy, hogy a korszellem nem ismeri fel a nagy gondolkodót, s akkor később kell lihegve utánaszaladnia. Ez esett meg például Schopenhauerrel, akiről - már kész életművéről - a XIX. század első, boldogabb, naivabb, bizakodóbb fele tudni sem akart, s csak a sokadik, kudarcba fulladt forradalom után megneszült második fele ismerte fel a nagy pesszimistában a realistát.

Szűk iskolapad
Ennél lényegesen kevésbé drámai volt a napokban meghalt amerikai Richard Rorty találkozása a korszellemmel, mert, mondhatni, együtt nőtt fel vele. A negyvenes-ötvenes években az akkor Amerikában a legmodernebbnek és - német, valamint angol gyökereivel együtt - legamerikaibbnak számító analitikus filozófián nevelkedett, hogy aztán neveltetése ellen egy még modernebb, még mélyebben amerikai posztfilozófiai pragmatizmus nevében lázadjon fel.
Első könyvei, az 1979-ben kiadott Philosophy and the Mirror of Nature és az 1982-ben megjelent Consequences of Pragmatism vigaszt és biztatást jelentettek azok számára, akik úgy látták, hogy a filozófia tanszékeket országszerte uraló analitikus iskola túl szűk keretek közé szorítja a filozófiai dialógust, összetéveszti a technikát az elméleti tisztánlátással, és ráadásul hajlamos meghatódni a saját, egyébként gyakran poros skolaszticizmusba hajló retorikájától. A bajt csak tetézte, hogy ennek az iskolának még a legjelesebb képviselői is (W. V. O. Quine-t, Thomas Nagelt és talán Donald Davidsont leszámítva) feltűnően nehézkes angolsággal írták értekezéseiket. Ez a stílus elrettentette még azokat az olvasókat is, akik - ha el is fogadták, hogy az igazsághoz vezető út rögös - nem állhatták, hogy erre minden mondattal emlékeztessék őket.
Rorty stílusa ellenben könnyed volt, tágas és nagyvonalú, de anélkül, hogy felszínesnek tűnt volna, hiszen mélyreható és fontos kérdéseket érintett, legfőképpen azt, hogy mélyrehatóan fontos kérdések pedig nincsenek. Az olvasók ebből már sejthették, hogy az út, amelyen Rorty vezeti őket, talán csak azért nem rögös, mert nem az igazsághoz vezet.
Pontosabban, nem az Igazsághoz, mert erről, sok ezer éves önámítás után bátran kijelenthetjük, hogy nem létezik. Ebbe a pragmatista felfogásba persze belefér a kisbetűs "igazság", s ez Rorty szerint egyszerűen azt a tulajdonságot jelöli, ami az összes igaz kijelentésre jellemző. Ez az, ami közös az olyan megállapításokban, mint "enyhe telünk volt", "az Egy faun délutánját Debussy komponálta", vagy "2 x 2 = 4". A pragmatista nem érzi úgy, hogy az ezekben fellelhető közös vonás komolyabb diskurzust érdemelne, vagyis kétli, hogy bármi általánosat és hasznosat lehetne mondani arról, hogy mi teszi ezeket a kijelentéseket igazzá.
Tegyük fel, hogy kijelentéseinkkel mindent elértünk, amit valaha is el akartunk érni. Ebben az állapotban, mondja a pragmatista, lehetetlen, hogy a kijelentéseink még mindig hamisak legyenek, hamisak azért, mert nem egyeznek meg, nincsenek összhangban valamivel, valami nagybetűssel.

Nagybetűs garanciák
A hagyományos felfogás szerint az Igazság azért lehet nagybetűs, mert valamilyen nagybetűs garanciája van: a Kozmikus Rend, vagy Isten, vagy a karteziánus Elme. Az első kettővel Rortynak nincs mit kezdenie, ezek diszkreditálása a felvilágosodással már nagyjából befejeződött, annál több mondanivalója van a modern tudományosságot, a megbízható tudást megalapozó karteziánus Mind-ról mint glassy essence-ről (tükröző esszenciáról).
Első könyvében főként ehhez a glassy essence-hez fűződő karteziánus mítosz darabokra szedésével van elfoglalva. E szerint a komplex episztemológiai mítosz szerint az Elme a valóságot tükröző entitás; a tudás megbízhatósága, objektivitása e tükrözés pontosságának függvénye, míg e tudás megszerzésének stratégiai feladata - vagyis e tükör inspekciója, javítgatása és csiszolgatása - a filozófiára hárul, amit az büszkén el is vállal.
Ezt az Elmét azonban ugyanúgy nem látta még senki, mint a Kozmikus Rendet, vagy Istent. Márpedig, ha ez a végső, abszolút valóságot leképező mágikus tükör nincs, ha merő metafizikai illúzió az egész, akkor a filozófia semmivel sem tud többet mondani a tudásról és az igazságról, mint a józan ész, vagyis a megbízható, objektív tudás egyszerűen a környezetünkben kialakult, bevett igazolási-indoklási gyakorlat, episztemológiai rigolyák kérdése.
Meglehet, hogy mindez nem teljesen új; hogy Rorty előtt már Nietzsche, Heidegger és Wittgenstein is sokat lazított a kisbetűs elménket fogva tartó metafizikai béklyókon, és az is meglehet, hogy Nietzsche például mindenkinél szebb és huszárosabb csapásokat mért ezekre, de ennek az emancipációs aktusnak a gyakorlati, pragmatikus következményeit Rortynál közérthetőbben és részletesebben még senki sem vonta le.
Ha már egyszer kiderült, hogy nincs rajtunk kívül, felettünk álló, legmagasabb instancia, akkor nincs olyan legmagasabb Igazság sem, melynek nevében egymást sakkban tarthatnánk, egzecíroztathatnánk vagy terrorizálhatnánk. Akkor nemcsak a konfrontáció helyettesíthető a konverzációval, az előírás a leírással, az axiómák a bevett szokásokkal, de a filozófia is a demokráciával, vagy általánosabban, az objektivitás is a szolidaritással.

Etnocentrikus nárcizmus
Rorty szerint az "igaz" kifejezésnek minden kultúrában ugyanaz a jelentése (valamilyen jóváhagyást, helyeslést fejez ki), de nem feltétlenül ugyanaz a referenciája (más és más kultúrák, népcsoportok másra és másra utalnak, amikor helyeselnek vagy jóváhagynak). Vagyis, amikor egy adott népcsoport, kultúrkör tagjaiként valamire azt mondjuk, "igaz", akkor mintegy pukedlizve bókolunk egy meggyőződésünknek, véleményünknek, amit annyira igazoltnak gondolunk, hogy pillanatnyilag nem érezzük szükségét további igazolásnak.
Nem világos azonban, hogy ebben az új, laza, gáláns, pragmatikus világrendben miért akarnánk idegen kultúrák, népcsoportok meggyőződései, véleményei előtt ugyanígy pukedlizni. Mert úgy tűnik, ehhez pontosan az a minden kultúrán, népcsoporton átívelő horizont, s a horizonton megjelenő objektív, univerzális (az emberi jogokra, méltóságra, szabadságra stb. vonatkozó) abszolút igazság szükséges, amit Rorty pragmatikus szankciója eltörölt. A baj az, hogy a metafizikai illúzióként leselejtezett Elme nemcsak az objektív tudományos, de az objektív morális igazságokat tükröző esszencia is volt egyben.
Felvilágosodottnak egykor az számított, aki egy törzs, népcsoport, kultúrkör tagjaként a meggyőződésein, véleményein, hiedelmein, babonáin és mítoszain túl tételezett univerzális igazság, racionalitás elkötelezettje volt. Ha azonban kiderül, hogy ez az univerzális racionalitás csak egyike egy népcsoport (az európai, felvilágosult, fehér törzs) mítoszainak, akkor valóban nincs más választásunk, mint hogy adott törzsünk, népcsoportunk kebelében maradva elkötelezzük magunkat meggyőződéseinek, véleményeinek, hiedelmeinek és babonáinak. Akkor valóban nem tehetünk jobbat, mint hogy Rorty tanácsát követve, az ő szóhasználatával élve etnocentrikusok legyünk.
Annak idején a szabadságát, méltóságát és jogait megtalált ember - az európai, felvilágosodott törzs tagja - az egész emberiség nevében ünnepelte a nagybetűs Ember természetének végső kiteljesedését. A törzsvezérek (a philosophe-ok) majdnem annyira meg voltak hatva önmaguk és vívmányuk nagyszerűségétől, mint később az analitikus filozófusok a saját technikás retorikájuktól. De az Embernek mint nagybetűs illúziónak lelepleződése után azért még mindig van elég ok arra, amit egy kései philosophe, Lyotard "másodlagos nárcizmus"-nak hívott. Ha már az emberiség nevében nem ünnepelhetjük magunkat, akkor etnocentrikus nárcistákként legalább kritikátlanul szerethetjük törzsi meggyőződéseinket, miközben kritikátlanul tudomásul vesszük más törzsek episztemológiai rigolyáit.
Az objektivitást szolidaritással helyettesítő új világrendben ugyanolyan megmosolyogtatóan képtelen ötlet komoly kritikával illetni önmagunk törzsi szokásait, mint másokét. Milyen alapon tennénk? Az objektív standard hiánya persze nem akadálya annak, hogy udvariasan, de határozottan elhatároljuk magunkat egy olyan közösségtől, melynek szokásai bántják a különbejáratú jó ízlésünket. Például egy újabb holokauszt lehetőségének kapcsán a liberális közösség azt mondhatná a neonáci közösségnek, hogy "ilyet mi nem teszünk". "Mi viszont igen", mondaná erre a neonáci közösség. Pukedli, anyone?

Egy mosoly és egy vállvonás
A mélyrehatóan fontos kérdéseket a filozófusok egymás között metafizikai kérdéseknek hívják. Kant szerint alapvetően három ilyen létezik: Isten, szabadság és halhatatlanság. Rorty arra kér bennünket, hogy lazítsunk; egy mosollyal és egy vállvonással ejtsük ezeket a kérdéseket, beszéljünk másról. Ez körülbelül olyan, mintha arra kérne bennünket, hogy ne gondoljunk mondjuk egy zöld elefántra. Próbáljuk meg. Nem fog menni. Az állat annál jobban befészkeli magát a gondolatainkba, minél erősebben gondolunk arra, hogy ne gondoljunk rá.
Van persze egy lényeges különbség a metafizika és a zöld elefánt között. Bár felszólításra egyiket sem lehet ejteni, az utóbbi magától kizuhan a gondolatainkból, ha egy ideig senki nem kéri, hogy lökjük ki onnan. Mert a zöld elefánt gondolata legfeljebb érdekes, de nem fontos. A metafizikai kérdések viszont vagy érdekesek, vagy nem, mindenesetre fontosak.
A filozófia éppen azért nem ejthető, azért nem helyettesíthető a demokráciával, mert az elménkben nincs demokrácia: a gondolataink nem rendelkeznek egyforma szavazati joggal, nem egyformán fontosak, mélyek. Vannak elit gondolataink, amelyek egyébként nem önmagukban mélyek, csak attól válnak azzá, hogy temérdek kevésbé fontos, sürgős gondolatot halmozunk föléjük.
A korszellemmel sorsszerűen találkozó nagy gondolkodó arról ismerszik meg, hogy számára a legfontosabb gondolatok, kérdések a legsürgősebbek. Az Isten (és nagybetűs társai) halála nyomán keletkezett nihillel Nietzsche óta minden valamirevaló gondolkodónak sürgős tennivalója van. Ezt Rorty sokkal világosabban felfogta, mint ifjúságának neoskolasztikus tanítómesterei. Az akadémia borostyán borította falait messze túllépő népszerűségét nem egyszerűen könnyed stílusának köszönhette, hanem elsősorban annak, hogy egy alapvetően filozófiamentes korban könnyű és gyors megoldást ajánlott egy alapvetően filozófiai kérdésre. Egy kérdésre, ami csak annak nem nyomja a lelke mélyét, akinek ilyen nincs.
A jelek arra mutatnak, hogy Rorty halálával le fog zárulni a nihil trivializálásának pragmatikus programja. De ez a program nem vele kezdődött. Nietzsche egyik történetében a piactéren összeverődött emberek azt kérdezik nevetgélve az Istent ordítva keresgélő őrülttől: hol van hát?, elveszett, mint egy gyerek?, vagy elbújt?, fél tőlünk?, netán elutazott?, emigrált? Számukra ezek a legsürgősebb kérdések. Az őrült számára viszont ez: ki adta a kezünkbe a spongyát, amivel eltöröltük a horizontot?

Salamon János

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.