Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


  Komiszkenyér - Beavatási szertartásaink IV.  - (Frontális találkozások)
Egy beavatási szertartás akkor igazi, akkor hatásos, ha fájdalmas. A primitív népek mindig fontosnak tartották, hogy testi-lelki szenvedéseket okozzanak a felnőttségbe beavatandó gyereknek. Tudni akarták, hogy készen áll-e már a természettel való frontális találkozásra. Ezért aztán szokás volt például kiverni az egyik fogát, tüzes hamuban meghempergetni, felhasogatni a testét, vagy napokig magára hagyni a sötét erdőben. Mi, civilizáltak viszont arra kötelezzük, hogy gyermekléte jó részét társaival együtt, zárt helyiségekben, zárt alakzatban, mozdulatlanul ülve töltse. Milyen frontális találkozásra akarjuk felkészíteni ily módon?
Ha Rousseau-n múlna, akkor oktatás-végrehajtási intézményeink falai már rég leomlottak volna. Szerinte ugyanis szükségtelenül szenvedünk el minden olyan fájdalmat, rossz sorsot, amelyet nem a természet maga mér ránk. Az oktatásnak nevezett, hosszadalmas, civilizált rítus egyetlen célja csak a természet színe előtti egyforma ártatlanságunk és jóságunk, eredeti boldog állapotunk védelmezése lehet. (Lásd: Az ártatlanság eksztázisa, Magyar Narancs, 2008. október 16.)
Rein bleiben und reif werden. Ez volt a rousseau-i tanokra építő német Wandervogel ifjúsági mozgalom jelszava. Tisztának maradni és éretté válni. És tényleg, mi mást, mi jobbat akarhat bármely beavatási rítus vagy oktatási program egy gyerektől? És mi több kell ehhez, mint végtagjainak és eredendően jó ösztöneinek szabad használata?
Hogy az iskolák komor falai ma is állnak mindenhol, az elsősorban olyan felvilágosult gondolkodóknak köszönhető, mit John Locke és Immanuel Kant. Ők ugyanis nagyhatású írásaikban a tisztaságnak és az érettségnek lényegesen kevésbé romantikus felfogását népszerűsítették.
A felvilágosodott ember számára az ész és nem az ösztönök vagy az érzelmek tisztasága fontos, és ennek megfelelően nem annyira boldog akar lenni, mint inkább szabad. Éppen ezért szükségesek a felvilágosult oktatásban a falak és a gyakran börtönre emlékeztető iskolaépületek. Szimbolikus jelentőségük van. Látványuk erőt ad azoknak a belső falaknak a felhúzásához, amelyek megvédenek bennünket a saját természetes ösztöneinktől, hajlamainktól, vágyainktól, egyszóval mindattól, ami a belső szabadságunk útjában állhat.
Az ember nem önként, racionális megfontolás útján jut a saját természetéhez, ezért éppúgy ki van szolgáltatva neki, mint a fizika törvényeinek. Sem az egyiken, sem a másikon nem változtathat; sem a belső természetének (az ösztöneinek), sem a külső természetnek (a fizikai valóságnak) nem írhat elő törvényeket. De racionális önmagának igen.
A saját szeszélyeinek kiszolgáltatott, heteronóm ("más törvényű") gyerekből csak az válhat érett, autonóm ("öntörvényű"), tiszta eszű, racionális felnőtté, aki a gravitációt és egyéb fizikai törvényt leszámítva csak olyan törvényeknek engedelmeskedik, amelyeket ő maga ír elő saját magának.
Rousseau szerint a természetes ember, a gyerek azért jó eredendően, mert a természet maga is az. Ezt megingathatatlan érzelmi bizonyíték (preuve de sentiment) alapján állítja, hozzátéve, hogy a tiszta észnek, a tudománynak ebbe a kérdésbe nincs beleszólása. Meglehet. Locke és Kant szerint viszont az ész csak úgy maradhat tiszta, ha nem támaszkodik ilyen szentimentális bizonyítékokra.
A felvilágosult beavatási szertartás előírt koreográfiája szerint a beavatandó gyerekek zárt ajtók mögött, zárt alakzatban vonulnak fel a saját természetük ellen. Ennek azért kell így történnie, mert a felnőttség alapvetően természetellenes állapot, olyasmi tehát, ami csak a természet módszeres tagadásával közelíthető meg. A sikerhez itt puritán erényekre van szükség: nemcsak önmegtagadásra, önfegyelemre, szorgalomra és kemény munkára, de az ezekkel való érzelmi azonosulásra is - a lemondás szeretetére.
A felnőttséget a romantikus felfogás is természetellenes állapotnak tekinti, de épp ezért lehetőség szerint kerülendőnek, nem pedig kívánatosnak. Hiszen a primer ösztönökről, impulzusokról, vágyakról, hajlamokról való lemondás szeretete nem más, mint az élet eredeti, természetes jó ízének szeretetéről való lemondás. Nem véletlenül mondta H. L. Mencken (az amerikai Nietzschébe oltott amerikai Karinthy), hogy a puritanizmus lényegében valami mardosó, általános félelemérzet amiatt, hogy valahol, valaki esetleg boldog lehet.
Rousseau a falak nélküli iskolájában olyan embereket akar nevelni, akiknek nem kell a boldogságra törekedniük, mert az egyenesen következik a szabadságukból. A szabadságuk pedig abban áll, hogy mindig azt tehetik, amire vágynak, mert csak arra vágynak, amit megtehetnek. Ez nem kíván valódi lemondást, hiszen a természet úgyis csak olyan dolgok utáni vágyat olt beléjük, amelyek megszerzésére egyszersmind képessé is teszi őket.
A felvilágosodott ember ezzel szemben tudja - mondja John Locke -, hogy a természettől nem várhat semmit: sem a biztonságos és kényelmes létéhez elengedhetetlen dolgokat, sem az ezek megszerzéséhez szükséges képességeket. Ezeket mind neki magának kell megszereznie, fájdalmas munkával.
A Rousseau-féle romantikus iskola sikerdiákja a vadember integritását megőrző felnőtt, egyfajta Crocodile Dundee, akinek egészséges ösztöneiről és józan eszéről lepereg a városi lét züllöttsége és ostobasága.
Locke oktatási programjának ideális végterméke viszont a gentleman állampolgár, akinek a legnagyobb boldogság nem az élet eredeti, természetes jó ízének élvezete, hanem az ehhez szükségesnek ítélt mesterséges eszközök birtoklásának tudata. Kemény munkával, önfegyelemmel szerzett képességei sokkal inkább alkalmassá teszik a modern szentháromság (élet, szabadság és tulajdon) védelmére, mint élvezetére.
Végül pedig Kant iskolájában csak az a morálisan tökéletes gentleman, vagyis rein und reif felnőtt kaphat diplomát, aki tipikusan nem azt kérdezi magától, "mit tegyek, hogy boldog legyek?", hanem azt, "mit tegyek, hogy megérdemeljem a boldogságot?".
A civilizált Nyugat - görög kezdetei óta napjainkig - sokféle fájdalmas beavatási szertartással állt már elő. A fájdalom forrása minden esetben a természettel, illetve a saját természetünkkel való frontális találkozás.
A Rousseau tanai által inspirált, ám azoktól mégis idegen "gyermekközpontú oktatás" terjedésével egyre divatosabb megkérdezni a beavatandó gyereket, hogy milyen szertartásnak örülne a leginkább. Jó kérdés. Hát valami fájdalommentesnek.(Folyt. köv.)

Salamon János

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.