Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


  Komiszkenyér - Te poros élet 

Az orrát az átlagosnál magasabban hordó szakértő filmrajongó ugyanolyan gyanakvással tekint a színes filmre, mint a borszakértő az édes vörösborokra. Az élet szürkével telítettebb és fanyarabb annál, mint amit a múlt század második harmada óta tömegesen elterjedt színes filmek próbálnak elhitetni velünk. A régi fekete-fehér filmek tárgyilagosabbnak, élethűbbnek, természetesebbnek hatnak. A színtelenség mellett a mai szemnek végtelenül szikár és csupasz díszletek, hátterek is hozzájárulnak ahhoz, hogy még a legolcsóbb melodrámák és legsziruposabb szerelmi történetek fölött is ott lebegjen valami akaratlan, tárgyias, már-már realizmusba hajló józanság.
Elhamarkodottság lenne azt gondolni, hogy a tudomány, a technika haladásával szemben érzett bizalmatlanság beszél a fekete-fehér filmek pártolóiból. Mert a színtelen ábrázolás hívei éppenséggel nagyon is tudományos alapokon állnak. A tudomány álláspontja szerint ugyanis a világ önmagában se nem zöld, se nem kék, se nem sárga - az atomok színtelenek. A filozófusok (például Descartes vagy Locke) pedig egyenesen arról beszélnek, hogy a színek, a hangokkal, a szagokkal együtt "másodlagos kvalitások", vagyis a dolgokban nem, csak a tudatunkban léteznek.
A színeket tehát ugyanúgy mi adjuk hozzá a világhoz, mint a tárgyakat. Ezért tűnnek eredetibbnek, tárgyilagosabbnak a fekete-fehér, tárgyszegény, csupasz díszletű filmek. Ezek persze nem attól hatnak hitelesebbnek, hogy a látszatok mögötti tudományos valóságot, a világ atomszerkezetét mutatják meg nekünk. Erre még a legrealistább olasz neorealista filmek sem alkalmasak. Arra viszont igen, hogy a nézőt olyan primitív terekbe vezessék, amelyek színtelen csupaszságukkal szabad szemmel is kivehetővé teszik az emberi viszonyrendszerek és karakterek elemi részecskéit.
A színes filmet már több mint száz éve, a tömegtermelés technikáját pedig már több mint kétszáz éve kitalálták, de a színek és a tárgyak a filmeket egyszerre a múlt század hatvanas éveiben özönlötték el. Az új filmek egyre zsúfoltabb hátterei persze csak híven tükrözték a tárgyak tömeges bevonulását a mindennapi lét nyilvános és privát helyszíneire.
A tárgyak tömeges bevonulását, vagyis a tömegtermelésen alapuló ipari forradalom végső győzelmét világháborúk és világgazdasági válságok késleltették, de amikor végre megindulhatott a menet, útját - képletesen szólva - az éljenzőknek ugyanolyan sorfala szegélyezte, mint az utolsó nagy háború végén a megszállt városokat felszabadító csapatokét.
A modern ember egyszerre vágyik színes (érdekes) és kényelmes (jól berendezett) életre. Ehhez persze tárgyak kellenek. Sok tárgy. Mert egy jól berendezett élet csak úgy lehet érdekes, változatos, ha folyamatosan változik a berendezés, ha a tárgyak jönnek-mennek. Meglehet, hogy az árutermelő tőke - profitéhségét csillapítandó - valóban kalkuláltan tiszavirág-életű tárgyakat dob piacra, erőltet ránk, csakhogy ez a tömegtermelés belső logikájából egyenesen következik.
A globális gazdasági erőszaknak való kiszolgáltatottságunkról panaszkodni csak akkor érdemes, ha azt is meg tudjuk mondani, hogy a tömegtermelést magát ki hozta a nyakunkra. De hát akkor arra az egyébként semmivel sem értelmesebb kérdésre is tudnunk kellene a választ, hogy ki erőltette ránk az ipari forradalmat.
Talán egyszerűbb lenne elismerni: mi akarjuk, mi hagyjuk, hogy így legyen. Nem bánjuk, ha eldobható, efemer, bármikor reprodukálható, helyettesíthető tárgyak, épületek sokasága vesz körül bennünket, mert másként nem is éreznénk magunkat modernnek, korszerűnek, otthonosnak a saját korunkban. Nem szeretnénk, ha a fizikai környezetünk ennél nagyobb morális súllyal nehezedne ránk, ha a tárgyak a hátunk mögött az örökkévalósággal összebeszélve a puszta jelenlétükkel lelkiismeret-furdalást okoznának nekünk azért, mert mi nem egyszer s mindenkorra berendezkedni, hanem folyamatosan rendezkedni akarunk.
A kor elégedetlenjei (a társadalomkritikusok) már régóta figyelmeztetnek bennünket, hogy a tárgyak, ha nem is az örökkévalósággal, de egymással mégiscsak összebeszélnek a hátunk mögött. Mert a tömegtermelés és globális kapitalista piacgazdaság korában több közük van egymáshoz - mondják -, mint hozzánk, akikhez sosem látott idegenek által előállított árucikként jutnak el.
A tárgy árucikkek ismeretségének, komaságának alapja az, amit az egyik ilyen elégedetlen, Karl Marx "csereérték"-nek nevezett, közös nyelvük pedig a pénz. Ezen a nyelven olyan beszélgetéseket folytatnak egymással, olyan megállapodásokat kötnek egymás értékéről, amelyekbe nekünk nincs beleszólásunk. Mintha ők hoztak volna bennünket a világra, s mi még túl kicsik lennénk ahhoz, hogy értsük a beszédüket. Gondoskodnak a kényelmünkről, a szórakoztatásunkról, de a fontosabb dolgokban nem kérik ki a véleményünket.
A tárgyaknak való kiszolgáltatottságunk oka persze nyilván az, hogy kiszolgáltattuk magunkat nekik. Azért képesek ránk nézve fontos döntéseket hozni nélkülünk, mert magunkból rájuk testálunk valami ránk nézve fontosat. Valamit a vitalitásunkból, a sajátos vonásainkból, viszonyrendszerünkből, karakterünkből. Mondhatni, átruházzuk rájuk az auránkat.
A tömegtermelés belső logikájához tartozik a munka végtelen elaprózódása, a munkamegosztás szédítő eszkalációja is. A termelés így hatékonyabb, és így lesz minden bérből-fizetésből élőből specialista, aki értetlenül és idegenül tekint a keze alól kikerülő tárgyra (fizikai, szellemi termékre), mert nem ismeri fel rajta azt az aurát (szó szerint "levegő"-t), amit belélehelt.
A modern társadalomkritika egyik kulcsszava már az eredeti tárgyfelhalmozás kezdete óta, vagyis legalább százötven éve az "elidegenedés". Az emberek elidegenedettek a munkájuktól, annak termékeitől, de legfőképpen egymástól. A tárgyaknak ugyan több közük van egymáshoz, mint nekünk hozzájuk, de a jelek szerint elsősorban mégiscsak tőlük, és nem egymástól várjuk a választ a legkomolyabb kérdéseinkre. A bevásárlóközpontok parkolói például nem véletlenül vannak mindig tele: a vásárlók odabent az aurájukat keresik minden tárgyban, vagy ahogy Marx mondaná, az elidegenített munkájukat próbálják visszavásárolni.
Marx szerint egyébként az ember elidegenedettségének, a tárgyakkal szembeni kiszolgáltatottságának megszüntetéséhez nem kevesebb szükséges, mint a munkamegosztás, a magántulajdon és a piacgazdaság végső felszámolása. Egyik kortársa, Henry David Thoreau ennél jóval egyszerűbb, józanabb és egyben radikálisabb megoldást ajánl: "Az íróasztalomon három darab mészkövet tartogattam, de rémülten láttam, hogy naponta leporolásra szorulnak, miközben elmém bútorzata még mindig porolatlan - és utálkozva kihajítottam őket az ablakon."
Történelmünk során még soha nem éltünk ilyen színes, változatos, mozgalmas, kényelmes és poros életet. A mindennapi létünk még soha nem volt ilyen szorosan hozzákötve ennyi tárgyhoz, eszközhöz, ennyi auranyelő, könyörtelen elnyomóhoz, kizsákmányolóhoz - megannyi porfogóhoz. Hajítsuk hát ki őket! Gondoljátok meg, proletárok, akkor bónuszként a porszívót is utánuk hajíthatjátok.

Salamon János

 

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.