Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Komiszkenyér - Tévelygéseink VI.

(Visszafogott önmérséklet)

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol az ember rendszeresen jobb belátása ellen cselekedhet, anélkül, hogy ezért dühösnek kellene lennie önmagára. Ahol tudatos esztelenségeiért úgy okolhat másokat, hogy közben egyáltalán nem kell lelkiismeret-furdalást éreznie. Azt gondolhatnánk, hogy ilyesmi csak az akaratgyenge ember fantáziájában élhet. De nem. A homéroszi hőskor éppen ilyen világ volt. Nyugati civilizációnk éppen egy ilyen morális adóparadicsomként indult.
A felelősséget Zeuszra, a Moirákra vagy Erinnüszre, a ködbebolyongóra áthárító Agamemnón és daliás hőstársai persze könnyen beszéltek. Nekik még nem volt lelkük, vagyis egy olyan belső terük (forum internum), ahol a nyilvánosság teljes kizárásával kellett volna szoronganiuk, vívódniuk vagy dühöngeniük. Ez a könnyebbség azonban azzal a nehézséggel járt, hogy a nyilvánosság előtt viszont szüntelenül daliásnak kellett mutatkozniuk. Itt dőlt el minden.
Az akaratgyengeségét a felvilágosult modern korban gyakorló ember platóni és keresztény öröksége részeként már rendelkezik egy belső térrel. Bánnivaló tetteiért itt kell elszámolnia önmagával. Elvileg nincs menekvés ez elől, hiszen egy felvilágosodott tudat számára ebben a helyzetben az istenekre vagy tudatlanságra hivatkozni egyformán passé lenne - enyhén szólva.
Gyakorlatilag azonban mégis megkerülhető ez a feladat. Az irracionális tettek felelőssége megosztható a belső tér megosztásával. A platóni felosztást (ész, szív, zsigerek) követve az ember tudatos őrültségei magyarázataként a szenvedélyeire vagy a felvilágosulatlan ösztöneire mutogathat ujjal. Egy ilyen belső vizsgálat és ítélet tökéletes kompromisszumnak tűnik: az ember fölmentheti az eszét anélkül, hogy saját méltóságába gázolva, külső erőknek való kiszolgáltatottságára kellene hivatkoznia.
Mint korábban említettem (Kollektív akrázia, Magyar Narancs, 2009. április 16.), nemcsak egy magánszemély, de egy egész közösség is cselekedhet jobb belátása ellenére, s állhat azután értetlenül önmaga irracionalitása előtt. Csakhogy egy belső vizsgálat egészen mást jelent egy közösség, mint egy magánszemély életében. Mai szemmel legalábbis úgy ítélnénk, hogy az egyik politikai, a másik viszont csupán pszichológiai ügy.
A klasszikus felfogás ellenben nem tesz lényegi különbséget a két szint között. Egy lélek és egy közösség önuralma (enkrateia) és harmóniája ugyanazon áll vagy bukik. Ez egyszerűen azért van, mert a lélek is közösség - alkotóelemeinek közössége. Az ilyen felfogás szerint legalább olyan természetes egy lélekben dúló polgárháborúról, mint egy ország lelki válságáról beszélni.
Egy ember tehát ugyanolyan okból tévelyeg, tér le a jó élethez vezető útról, mint egy város vagy egy ország. Az ok mindkét esetben az alkotóelemek együttműködésének hiánya, a különbség csak az, hogy míg az egyik szinten a szív és a zsigerek makacsolják meg magukat az ésszel szemben, a másikon a civil köznép és a közalkalmazottak (Platónnál a katonák) tagadják meg az engedelmességet, vagyis azt, hogy az eszük által vezetett polgártársaik vezessék őket.
Ez a politikapszichológiai modell két fő premisszán nyugszik. Először: bár az emberfajt a racionalitása különbözteti meg minden más állattól, a természet a fajtánk egyedeit ezzel a megkülönböztető vonással nem egyforma mértékben ruházza fel, és a túlnyomó többséggel szemben kifejezetten szűkmarkú. Másodszor: az a közösség jár jól, az lesz a legfelismerhetőbben emberi, amelyikben a vak ösztönök vagy a szenvedély helyett a ráció irányít - ahol az az elenyésző kisebbség osztja az észt, amelynek a természet az átlagosnál többet osztott ki ebből.
Ha mindez szintén passénak és tetejébe még politikailag inkorrektnek is tűnik, az főként azért van, mert emberfajtánk éppen azóta tekinti magát felvilágosodottnak, hogy látványosan megtagadta az engedelmességet mindenféle külső erőnek, ideértve minden magasabb racionalitást és annak önjelölt földi képviselőit. Ilyen külső, mindenki által elfogadott, kozmikus vagy isteni garancia hiányában viszont semmi biztosíték arra, hogy a vezetésünkre ajánlkozókat valóban az eszük, a jó felfogásuk, és nem a jól felfogott érdekeik vezetik.
De hát egy modern, demokratikus közösségnek metafizikai autonómiája fejében vállalnia kell ezt a kockázatot, hiszen valamennyi felnőtt korú polgárát ugyanúgy megilleti a racionalitás, mint az ártatlanság vélelme. Egy demokráciában - Napóleon közkatonáihoz hasonlóan - minden állampolgár a zsebében hordja a marsallbotot. Aki méltó a választási jog gyakorlására, vagyis a közösség vezetésére alkalmas embertársai kiválasztására, az elvileg maga is alkalmas a vezetésre.
A modern emancipációs mozgalmaknak sikerült Hegellel együtt Platónt is a feje tetejéről a talpára állítaniuk. Az új értelmezés szerint az alapos megfontolás után közösen elkövetett bánni való tettek, a kollektív akrázia oka nem az ösztönös, szenvedélyes többségnek a racionális elittel szembeni engedetlensége, hanem ennek épp a fordítottja. A kollektív akaratgyengeségért az a népakarattal szemben engedetlen elit a felelős, melynek tagjai egyébként már semmivel sem racionálisabbak, mint a nép, amelyből vétettek. Velük tehát már nem is az a baj, hogy ésszerűtlenek, hogy az eszük az általánosan vett szenvedélyek szolgálatában áll, hiszen a David Hume híres diktuma (Reason is, and ought only to be the slave of passions) által inspirált új, romantikus politikapszichológia szerint ennek így is kell lennie. Nem, a tömegdemokráciák választott vezetői ellen emelt általános kifogás egyszerűen csak az, hogy az eszüket rendszeresen a saját és nem a nép szenvedélyeinek szolgálatában alkalmazzák.
A ráció romantikus leértékelésének egyenes következményeként a választópolgár megválasztott vezetőitől azt várja, hogy az ész, a jó élethez vezető útról való tudás helyett inkább a jó élet kézzelfogható feltételeit, eszközeit osszák. ', a választó majd tudni fogja, hogy mit kezdjen ezekkel az eszközökkel. Ehhez neki is megvan a magához, vagyis a szenvedélyeihez való esze.
A klasszikus politikapszichológia alaptézise, hogy a jó élethez az ész által kordában tartott szenvedélyeken, tehát az önmérsékleten keresztül vezet az út. Ennek a tézisnek a talpra állított változatán alapuló modern, emancipált közösségek tagjaiként mi az eszünk helyett inkább ösztönös érzéseinkkel, autentikus szenvedélyeinkkel azonosítjuk magukat. Az önmérsékletről azért mégsem mondunk le egészen. Jobb belátásunk elleni cselekedeteink, kollektív tévelygéseink miatt nem szeretnénk túlságosan fölindulni. Szeretnénk úgy tekinteni rájuk, hogy közben ne kelljen se lelkiismeret-furdalást éreznünk, se dühösnek lenni önmagunkra. És azt se bánjuk, ha emiatt arról is le kell mondanunk, hogy daliásnak mutatkozhassunk.

Salamon János

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.