Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Komiszkenyér - Szenvedélyeink VI. (A lelketlenség eufóriája)

Szenvedélyeink tárgya mindig valami olyasmi, aminek a hiánya kisebb-nagyobb szenvedést okoz. Minél jobban szenvedünk a hiánytól, annál szenvedélyesebben törekszünk a pótlására. Ösztönösségével, természetességével az ilyen elszánt igyekezet ösztönös együttérzésünket, de legalábbis elismerésünket váltja ki. A szenvedélyes emberben olyan embert látunk, aki nem törődik bele a szenvedésbe.
Ezen az alapon akár meg is hatódhatnánk a saját felvilágosodott, romantikus korunktól, mely egyfelől azt hirdeti, hogy semmi sem olyan valódi, mint a szenvedés, másfelől azt, hogy ez a legvalódibb emberi jelenség egyáltalán nem szükségszerű, és egyáltalán nem kell beletörődnünk, mert a történelemben most először minden eszközünk megvan a végső felszámolására.
Ezen az alapon visszautasíthatjuk Kierkegaard vádját, miszerint mi, modernek egy különlegesen flegmatikus, szenvedélytelen korban élünk. Hiszen ennél elszántabban, vehemensebben, tehát szenvedélyesebben az ember még sohasem igyekezett pótolni a jólét, a kényelem, az egészség, a higiénia, az egyenlőség vagy a szabadság hiányát. És azt sem lehet mondani, hogy ez az igyekezet hiábavaló lenne. Végtére is nem véletlen, hogy az utóbbi száz évben megnégyszereződött a föld lakossága.
Az ember szereti jól érezni magát (még a mazochista és az aszkéta is, bár ők a szenvedés ínyenceiként sajátos kerülővel jutnak el a jó közérzetükig). A manapság világszerte elterjedt új, angolszász-amerikai felfogás szerint jól érezni magunkat annyit tesz, mint jól tölteni az időt (to have a good time). És valóban, mi lehet számunkra ennél fontosabb, ha már az időnket valahogy el kell töltenünk? Attól persze még messze vagyunk, hogy mindenki számára hozzáférhetővé tegyük az új józanság, a pragmatizmus nevében meghatározott jó időtöltés feltételeit, de a jelek szerint helyes úton járunk. Fajunk sikere kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy ma jobb buli embernek lenni, mint valaha.
A régi józanság szempontjából azonban korántsem nyilvánvaló, hogy az ember számára semmi sem lehet fontosabb a jó közérzeténél. Ennél fontosabb például, hogy ő maga jó-e. Az olyan régiek, mint Szókratész vagy Arisztotelész szerint az időt csak az töltheti jól, aki maga is jó, vagyis aki az üdvösségét nem a szenvedélyeire, hanem sajátosan emberi tulajdonságára, a racionalitására támaszkodva keresi.
Az üdvösség vagy boldogság ógörög megfelelője, az eudaimonia az olyan kiteljesedett, kivirult ember jellemzésére volt használatos, aki magának a racionális természetnek (a kozmosznak) a védelmét élvezte úgy, hogy egy jó (eu) szellem/istenség/démon (daimon) irányította a lépteit. Ez tehát nem állapot, nem valami hangulat. Itt nem az a legfontosabb, hogy hogyan érzi magát az ember, hanem hogy miként viselkedik, cselekszik, miként fest ő maga és egész élete mások, de legfőképpen az istenek előtt.
A buliban szerezhető jó hangulat, az euphoria szó szerint a "jól viselés" képességét jelenti: eu ("jól") + pherein ("viselni", "tűrni"). Az euforikus állapotot az ember maga idézi elő önmagának, hogy jobban tűrje, könnyebben tudja elviselni azt a szenvedést, amely elől természeti vagy démoni támogatás nélkül még a legjobb buliban sem menekülhet.
Mi, felvilágosodottak nem kérünk a természet és démonai támogatásából, és a természetből magából sem kérünk, hanem elveszünk - annyit, amennyit társadalmi céljaink megvalósításához, értsd a nagy buli üzemeltetéséhez szükségesnek látunk. Eufóriánkat úgy idézzük elő, ahogy tudjuk. Nonstop intravénás zenével, játékkal vagy éppen nonstop munkával, szerzéssel, rendezkedéssel, utazással vagy bármilyen l'art pour l'art jövés-menéssel, tevékenységgel - mindegy, csak ne legyen vége. Ne legyen fennakadás, csend, szünet.
Egy tartósabb euforikus (érzéstelenített) állapot kedvéért készek vagyunk meghatódni a saját modern, demokratikus korunktól. Attól, hogy mennyire sokfélék vagyunk, és ahhoz képest, hogy gyakorlatilag semmi közünk egymáshoz, milyen jól tűrjük, toleráljuk egymást, és milyen kikezdhetetlenül szolidárisak tudunk lenni az átlag felettivel, a kivételessel, a nagyszerűvel, az emelkedettel, a fenségessel, a bonyolulttal, a szubtilissal, egyszóval mindazzal szemben, amihez elvileg nincs és nem is lehet semmi közünk.
Oscar Wilde szerint a régi görögökre az jellemző, hogy a ruhájuktól, a középkoriakra, hogy a testüktől, a modernekre pedig, hogy a lelküktől szabadultak meg. Az kétségtelen, hogy a görögök hajlamosak voltak a viruló, jól hangolt, edzett emberi testre a láthatóvá vált kozmikus racionalitásként tekinteni; az ógörög gümnasz - ami egyszerre jelent "edzett"-et és "meztelen"-t - pedig híven őrzi az akkori gümnaszionokban folytatott keresztényietlen testgyakorlás emlékét.
A klasszikus szókratészi-platóni felfogás szerint persze nemcsak a ruha, de a test is elfedheti azt, hogy egy ember valójában mit ér. Egy ember valójában annyit ér, amennyit a meztelen lelke. Ezt az elképzelést fejlesztette tovább a keresztény középkor, ahol a gümnasztiké helyét az aszkézisz vette át. Az aszkézisz is "edzés"-t, "gyakorlatozás"-t (az aszkétosz "atlétá"-t) jelent, de az edzés célja itt már kifejezetten a testnek a lélekre való lecsupaszítása.
A modern, felvilágosodott társadalmi lét attól jó buli, hogy itt nem kell erényesnek, erkölcsösnek, tisztességesnek, vagyis "jónak" lenni ahhoz, hogy jól tölthessük el az időnket. A régiek ezt a jóságot egy mai felnőtt ember számára értelmezhetetlen természeti vagy kozmikus racionalitáshoz, logoszhoz való igazodással azonosították, az igazodás vagy harmonizálás szervét pedig a "lélekkel".
Új, tudományos józanságunk nem ismer ilyen mindent átfogó racionalitást (s így lelket sem). A mi jó közérzetünk szempontjából mellékes, hogy létezik-e ilyesmi. Egyszerűen nincs szükségünk rá, ahogy - mint kiderült - a fény terjedéséhez sem szükséges az éter, a "semmi, mely mindent összeköt".
Persze akadtak a régiek között is tisztán látó elmék. Epikurosz például azon a nézeten volt, hogy mint minden más, mi emberek is atomi részecskékből állunk, ezeket a részecskéket a tökéletes semmi választja el egymástól, és ugyanez választ el bennünket az istenektől, akik valahol máshol laknak, és fütyülnek ránk.
Nagyjából mi is ezt gondoljuk, cserébe viszont fütyülünk az istenekre, illetve arra, hogy léteznek-e. Kozmikus maffiózókat sejtünk bennük, akik a ránk erőltetett gondoskodásukért moralitás, racionális önmérséklet, önuralom, vagyis logoszharmonizáció formájában kívánják behajtani a védelmi pénzt.
Ha atomokból állunk, természetes, hogy atomi érdekeink mozgatnak bennünket. Nincs lelkünk, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek szenvedélyeink. De mi csak testi hiányokat ismerünk, ezek pótlására törekszünk elszánt igyekezettel. Moralitásra azért nincs szükségünk, mert a történelemben elsőként rájöttünk, hogy önuralom helyett sokkal jobban járunk a természet fölötti uralommal. Így ugyanis reális esélyünk van arra, hogy egyszer majd tényleg minden hiányt pótolhatunk.
Szenvedélyesek vagyunk, mert nem törődünk bele a szenvedésbe. A homályos, külső erőknek kiszolgáltatott eudaimonia helyett ragaszkodunk a magunk indukálta eufóriához, a gümnasztiké helyett pedig kedvenc sportágunk a fordított vagy negatív aszkézis, más néven hedonizmus: a léleknek a testre való lecsupaszítása. We are having a good time.

Salamon János

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.