Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

Komiszkenyér - Dilemmáink V.

(Mire valók az érzékszerveink?)


A kíváncsiság éppoly természetes tulajdonságunk, mint az öregedés. De az utóbbi nem feltétlenül következik az előbbiből, még ha a közmondás így is tartja. Ennél korszerűtlenebb közmondást egyébként elképzelni is nehéz. A középkori keresztény teológia dohos levegője árad belőle; egy hideg, csontos kéz fogja be szemünket: az embernek nem kell olyan sokat tudnia. Ha jót akar.
A Bibliára (János apostol első levelére) hivatkozó Szent Ágoston számára a "szemek kívánsága" a bűn, a léhaság egy formája, az élet kérkedésétől való elcsábulás, afféle köz- és önveszélyes kéjelgés. A hívő gyülekezet egységét és a saját megváltását veszélyezteti vele az ember, hiszen "ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete" (Ján. I,1,16).
A janzenista (ultrakatolikus) Pascal szerint a kíváncsiság nem annyira a léhaság, mint a hiúság egy formája. Célunk ilyenkor a tudás helyett inkább az azzal való hivalkodás. Egy tengeri útra például valójában nem a kaland, a felfedezés kedvéért vállalkozunk, hanem abban a reményben, hogy utána majd jó sokat fecseghetünk róla másoknak. A bűnünk tehát elsősorban abban áll, hogy a kérkedő élettel versengve mi magunk akarunk a kíváncsiság tárgyává válni.
Az antikvitásban a kíváncsiság bűn helyett direkt erénynek számított. Arisztotelész egyenesen az úgymond legemberibb (értsd: legmagasabb emberi) tevékenység, a filozófia kiindulópontjának nyilvánítja a Metafizika bevezető mondataiban. Az ember természetes élvezetet lel az érzékszervei, különösen a szemei gyakorlatoztatásában, mondja. Szereti használni őket, ha már a természet felruházta velük.
Az ilyen beszéd - a kora keresztény és janzenista dörgedelmekhez képest - szívet melengető a vizuális kultúrán nevelkedett, nyitottságra, újdonságra vágyó posztmodern józan eszünknek. Mi egy élményekben gazdag életre vágyunk, nem egyszerűen a meggazdagodásra. Vagyis burzsoá bohémek (Bobók = bourgeois bohemians) akarunk lenni, és nem szimplán burzsujok (kispolgárok). Márpedig az élményekben gazdag élethez az érzékszerveink intenzív, szabad és bűntudatmentes gyakorlatoztatása szükséges.
Kétséges azonban, hogy Arisztotelész a mi vizuális kultúránkban folytatott szemgyakorlatainkat a legemberibb tevékenységnek tekintené-e. Szerinte ugyanis az összes érzékszervünk közül azért a szemünk a legértékesebb, mert leghatékonyabban ennek révén juthatunk tudáshoz, a dolgok közötti "tiszta distinkciókhoz" (déloi diaforász). Ezzel a sztenderddel mérve viszont a mi látványalapú tömegkultúránk javarészt a szemek intenzív, bűntudatmentes szabadlegeltetésében, vagyis a disztingválatlan dolgok, illetve a dolgok disztingválatlan, tömeges bámulásában látszik kimerülni.
Az emberi nyáj, a tömeg mérhetetlen vulgaritása abból tetszik ki legvilágosabban, hogy egy tehén életmódját preferálja, mondja Arisztotelész Nikhomákoszi etikájában, talán kevésbé szívet melengetően. Pedig ez csak egy gyengéd figyelmeztetés, emlékeztető, hogy az ember nem legelni született - napkeltétől napestéig. Nem arra, hogy rendíthetetlen kitartással a bendőjét tömje, vagy éppen a szemeit.
Ezen az alapon tehát amit mi szép új világunk eleddig ismeretlen nyitottságaként, pörgős ritmusaként, vérpezsdítő dinamikájaként ünnepelünk, az talán nem egyéb az érzékszerveink évezredeken át bevált extenzív legeltetéséről ezek intenzív legeltetésére való meggondolatlan áttérésünk elkerülhetetlen, ám sajnálatos következményénél. Napkeltétől napestig tömjük az érzékszerveinket, különösen a szemünket. Információval. Válogatás, vagyis tiszta distinkciók nélkül.
Így van. De hát mi rossz lehet ebben? Ha a kíváncsiság erény, a szabadjára engedett kíváncsiság talán bűn? Egyébként is, milyen szempont alapján kellene válogatnunk? A pontosság, netán az igazság alapján? Csakhogy mi az életünket olyan hajóutak sorozatának képzeljük, amelyekről nem tudományos ismeretekkel, bizonyítékokkal, hanem egyszerűen csak élményekkel megrakodva térhetünk vissza. Olykor talán valóban csupán azért vágunk neki egy útnak, hogy utána jó sokat fecseghessünk róla másoknak, de ez ugyanúgy hozzátartozik az élvezethez, mint az, hogy a kíváncsiságunkat, az érzékszerveinket szabadjára engedve adjuk át magunkat az élményeinknek.
Ezzel együtt megvan a magunkhoz való józan eszünk, és tudjuk, hogy a tudomány is csak ennek a bohém józan észnek a meghosszabbítása. Végtére is a tudós sem a semmiből teremti az igazságot. ' is ugyanazokon az érzékszerveken keresztül regisztrálja a világot, mint mi. És ő is élményekre vadászik, még akkor is, ha szereti ezeket kissé fellengzősen tapasztalatoknak nevezni. Igazság szerint - ha már az igazságról van szó - a különbség köztünk és a tudós között pusztán annyi, hogy míg mi frissen fogyasztjuk az élményeinket, addig ő a sajátját savanyítva, szárítva, porítva vagy párlatként. Szegény pára.
Filozófiai szempontból ez a különbség valóban elenyésző, de egyszersmind mellékes is. Az igazi dilemma itt nem az, hogy élményeinket frissen-nyersen vagy preparált formában jobb-e fogyasztani, hanem az, hogy tényleg az ilyen-olyan fogyasztásukban és feldolgozásukban (a róluk való amatőr vagy tudományos fecsegésben) merül-e ki a legemberibb tevékenységünk. Ha igen, akkor a világ éppen annyit ér, amennyi az ember számára látszik belőle, az ember pedig éppen annyit, mint amennyit ebből a látszatból elfogyaszt (Du bist was du isst).
Manapság ez utóbbi, az empirizmus szótári definíciójának is beillő nézet hódít. Ezt hordják. Azóta, hogy az angolszász empirizmus az utolsó akadályt (a német idealizmust, vagy általánosabban szólva a filozófiát) is elsöpörve elárasztotta a látható világot. It is only shallow people who do not judge by appearances ("Csakis a sekélyes emberek nem ítélnek a látszatok szerint"), fogalmazta meg röviden az új divat lényegét Oscar Wilde.
Hát igen. A nyugati filozófiatörténet akár úgy is felfogható, mint néhány nagy, sekélyes koponya erőfeszítésének összessége: mint a látszatok szerint való ítélkezés kéjének, mondhatni, a kérkedő látszatoknak való ellenállás története. Ezt az ellenállási mozgalmat elejétől végéig (tehát Platóntól és Arisztotelésztől Kanton és Hegelen át a "kései" Heideggerig) az a meggyőződés fűzte össze, hogy a világ többet ér, mint amennyi az ember számára látszik belőle, az ember pedig végső soron annyit ér, amennyit ebből a többletből fel tud fogni.
Más szóval a filozófiai kíváncsiság célja nem a megismerés, hanem a megértés. Csakis a kíváncsi emberek nem vágynak élményekben gazdag életre - üzeni tehát Oscar Wilde-nak Arisztotelész. A sekélyes koponyák nevében.

Salamon János

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.