Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


  A nyelvromlás virágai (Modern Talking Back)
Nyelvromlás nincs, mondja a kor, amelyben történetesen élünk, és mondja a korral Nádasdy Ádám, aki történetesen sokat tud a nyelvről. A kor hatalma és a nyelvész tudása előtt meghajolva a dolgot ezzel elintézettnek is tekinthetné az ember, ha elhinné, hogy itt hatalmi és nyelvi kérdésről van szó, vagyis ha az idők szavára hallgatva elfogadná, hogy mint mindig, most is a hatalomé és a nyelvé az utolsó szó.
A modern kor jellegét alapvetően meghatározza, hogy hatalomátvétellel kezdődött. Isten helyét az ember vette át, bár egy jó ideig nem volt világos, hogy milyen minőségében gyakorolja megszerzett hatalmát. A legambiciózusabb ötlettel Hegel állt elő, aki az új istenséget a tetőtől talpig racionalitással, a bölcsességgel azonosította, de ezt az ötletet sokan túlságosan kirekesztőnek találták. Szélesebb legitimációs alapra volt szükség, olyanra, ami mindenkire kiterjeszthető. Így került szóba a XX. század elején, hogy az ember nyelvhasználói minőségében jogosult új szerepére, egyszerűen azzal, hogy beszél és ír. Ilyen előzmények után érthető, ha a modern kor gondolkodói Marxtól és Nietzschétől Wittgensteinig és Derridáig a hatalom és a nyelv megszállottjai voltak.Egy halaszthatatlan feladat
Az újkori hatalmi fordulat következményének tekinthető tehát a nyugati szellemtörténet meghatározó eseményeként számon tartott "nyelvi fordulat" (linguistic turn). A fordulat az osztrák-angol filozófus Ludwig Wittgenstein katonaköpenyéből, majd később cambridge-i tweedzakójából előbújt szellemi mozgalom kezdetét jelentette. A mozgalom valójában egy kísérletsorozat volt a hatalomra jutott ember pozíciójának felmérésére, vagyis ennek a pozíciónak a nyelv, a gondolat és a világ alkotta háromszögön belül való meghatározására.
A feladat halaszthatatlannak tűnt, és éppen a modernsége miatt. Itt ugyanis nem a régebbi korok "Hol a helyünk a világban?" kérdéséről volt szó. Erre a XX. század elején már nagyon régimódinak tűnő kérdésre valamikor még ráérősen, komótosan lehetett válaszolni, hiszen a kérdező abból indult ki, hogy a világ adott, a kérdés tehát csak az volt, hogy az istenek és az állatok vagy Isten teremtményei között pontosan hol is áll az ember.
A hatalomátvétel következményei közé tartozott a világ létezését szavatoló abszolút, isteni garancia elvesztése. Descartes óta a modern ember csak a saját egyéni létezésében lehet biztos, ennek egyedüli garanciája pedig az, hogy gondolkodik (reálisabban: valamit, bármit gondol). A nyelvi fordulat mozgalmának első jelentős dokumentumában, a Tractatus Logico-Philosophicusban a mérnöki és matematikusi képzettségű Wittgenstein azonnali, pontos és végleges választ kívánt adni arra a kérdésre, hogy van-e valami, bármi köze a világhoz annak, amit a világról gondolunk, illetve a nyelv segítségével kifejezünk.
A könyvben hét pontba szedett, megnyugtató és egyben nyomasztó válasz röviden összefoglalva az, hogy igen, a nyelven keresztül van közünk a világhoz, de nem tudjuk, hogy mi. Közünk azért lehet, mert a nyelv és a világ szerkezete izomorf, a kettőnek azonos a logikai formája; de hogy mi közünk van a világhoz, azt azért nem tudhatjuk, mert a nyelvben nem kifejezhető az, aminek a nyelvben és a világban közösnek kell lennie ahhoz, hogy az utóbbiról bármi értelmeset kifejezhessünk.
A válasz azért volt megnyugtató, mert eloszlatta a világ létezését illető modern kételyeinket. Ha, mint Wittgenstein állítja, az elemi kijelentéseink pontosan leképezik a világ elemi tényeit, akkor mégsem őrültünk meg, akkor nem csupán magunkban beszélünk. A nyomasztó a dologban viszont az, hogy bár értelmes, pontos, tudományos kijelentéseinkkel tényről tényre leírhatjuk az egész világot, soha nem tudhatjuk meg, hogy ennek az egésznek mi értelme van. Nem magunkban beszélünk ugyan, de nem tudjuk, hogy mi végre tesszük.
A baj az, hogy míg a világhoz csak egyszerű, elemi tényeken keresztül van közünk, a kérdésre, hogy mi végre van közünk hozzá, nincs olyan válasz, ami lebontható lenne egy elemi tényt leképező elemi kijelentésre. Ilyen, a világ etikai, metafizikai természetére vonatkozó kérdéseket csak azért tehetünk fel, mert a szavak általánosabbak (lazábbak), mint a dolgok, amelyekre utalnak. A mondatainknak, mondja Wittgenstein ifjúkori tanítómesterét, Bertrand Russellt követve, megvan az a tulajdonságuk, hogy elleplezzék valódi logikai formájukat. Ilyen körülmények között a filozófus egyetlen feladata, hogy a nyelv logikai elemzésével véget vessen a szavak használata körüli lazaságnak, vagyis a filozófiának.A világ nem akadály
A Tractatus persze maga is laza szavak gyűjteménye, az egyszerű, elemi tények létezésébe vetett megingathatatlan empirikus hitre alapuló metafizikai trakta. Ezt egy idő után Wittgenstein maga is felismerte. "Az ember azt gondolná", mondja az új tanokat összefoglaló Filozófiai vizsgálódásokban, "hogy egy dolog körvonalait tapintja ki, miközben egyszerűen azt a keretet tapogatja körbe, amin keresztül a dolgot nézi". Ezt a keretet Wittgenstein és követői szerint most már nem egy speciális, elemi kijelentésekből építkező logikus-tudományos, a világ létezését igazoló nyelv szolgáltatja, hanem valami olyasmi, ami mentes minden elméleti, metafizikai előfeltevéstől, s így nem kényszerül az embert évezredek óta nyomasztó metafizikai, filozófiai elméletekkel s így a világgal való konfrontációra. Ez a valami pedig a mindennap, mindenhol használatos köznyelv (ordinary language).
A Tractatussal szárba szökkent nyelvi fordulat mozgalma Wittgenstein önrevizionista nézetei nyomán, J. L. Austin, Gilbert Ryle és Peter Strawson irányításával mint köznyelvi filozófia (ordinary language philosophy) virágzott ki Oxfordban a negyvenes években. Úgy tűnt, most már valóban azonnali és végleges válasz adható arra a kérdésre, hogy a nyelv, a gondolat és a világ háromszögén belül hol áll az ember: a nyelvben.
Wittgenstein és a köznyelvet oxfordi akcentussal beszélő követői megértették, hogy a hatalomátvétel modern projektje mindaddig befejezetlen marad, amíg az ember nem élvezhet ugyanolyan szabadságot, mint egykor Isten. De egy teremtő Isten szabadságát csak egy teremtő - illetve ennek szekularizált, ma divatos változatával szólva kreatív - ember élvezheti. Addig vagyunk szabadok, amíg kreatívak vagyunk, amíg az olyan külső korlátok, eleve adott dolgok, mint a világ nem állnak utunkban.
Az adott világtól azonnal és véglegesen csak úgy szabadulhatunk meg, hogy mi magunk adjuk, mi kreáljuk. Nem fizikai erőfeszítéssel (munkával), ahogy Marx képzelte, mert azzal csak átalakíthatjuk; nem szellemi erőfeszítéssel, ahogy Hegel gondolta, mert azzal csak megérthetjük, hanem a nyelvvel, egyszerűen azzal, hogy beszélünk és írunk (reálisabban: sms-ezünk). Ebben az új, nyelv által kreált világban a nyelvromlás természetesen elképzelhetetlen ("maga a fogalom is tudománytalan badarság" mondja Nádasdy, immár századszor, tavasszal írt jubileumi cikkében: Megmondtam százszor, Modern Talking, Magyar Narancs, 2007. március 8.). Teremté tehát az ember a világot, és látá, hogy jó.Logikai formák és életformák
Ebben az új, nyelv által kreált világban Wittgenstein kifejezésével élve "nyelvjátékok"-at játszunk. Minthogy a köznyelv mint olyan rendben van (ordinary language is all right), minden köznyelvet beszélő csoport nyelvjátéka is rendben van, vagyis egyikről sem állítható, hogy inkább vagy kevésbé lenne alkalmas valamilyen kitüntetett, magasabb rendű feladat ellátására. Mert nincs ilyen feladat. A nyelvi fordulat kezdetén a Frege, Russell és Wittgenstein által propagált babonával ellentétben nincs olyan speciális (tudományos) nyelvjáték, melynek logikai formája megegyezne a világéval, s ezért alkalmas lenne a világ (a valóság, az igazság) tükrözésére. A nyelv, ne felejtsük, teremti a világot, nem tükrözi.
"Minden, ami kimondható, világosan kimondható", mondja Wittgenstein, és "amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell" teszi hozzá. A Tractatus tanúsága szerint a világ logikai formájáról vagy költőibben: természetes rendjéről kellett hallgatni, mert ez a ráció, az értelmes emberi beszéd számára nem hozzáférhető. A Filozófiai vizsgálódásokban ez a természetes rend már az emberi beszéd terméke: a nyelv és a világ egymással megegyező, adott logikai formáját a nyelvjátékosok által választott, teremtett különféle életformák cserélték fel.
A logikai formák helyett ma az életformákról kell hallgatni. Mert minden racionális értékelés számára hozzáférhetetlenek. Az életformák rendben vannak. (De akkor a neonyilas jelmezbe öltözött életformák is.) Az életformaromlás puszta fogalma "tudománytalan badarság".
A racionális értékelés alapját, standardjait egykor a nyelvjátékoktól függetlenül létező világ racionális természeti rendje szolgáltatta. Kant szerint akkor sincs minden veszve, ha egy ilyen rend létezésében, a világ logikai formájának megismerhetőségében megrendült a bizalmunk. Ha valóban szabadok akarunk lenni, mondja, ezt a rendet most már magunknak kell megteremtenünk. De mi, modernek úgy döntöttünk, hogy a legszabadabbak akkor leszünk, ha Kantnak fityiszt mutatva azoknak a törvényeknek sem engedelmeskedünk, amelyeket mi magunk állítottunk fel saját magunknak.
Nem világos, hogy Nádasdy milyen tudomány nevében emel szót, de hogy nem egyszerűen a nyelvtudomány nevében, az biztos. Mert nem egyszerűen nyelvi rondaságokról vagy nyelvromlásról, ezek lehetetlenségéről beszél, hanem a rondaságról és romlásról általában. Esztétikai és etikai kijelentéseket tesz: "Éhiszen nincs tudományos kritériuma annak, hogy mi ronda", és: "A romlást a tudományban csak egy módon lehet bizonyítani: azzal, ha a kérdéses dolog kevésbé alkalmassá válik feladatának ellátására." (A romlás virágai, Magyar Narancs, 2004. augusztus 19.) De ha ez az utóbbi így van, akkor nemcsak a közlekedésről állapítható meg a romlás ténye, ha már nem lehet olyan gyorsan célba érni, mint azelőtt, hanem a korosodó sorozatgyilkosról is, ha már nem gyilkol olyan biztos kézzel, mint hajdanán, s így kevésbé alkalmas feladatának ellátására.
A nyelvjáték alapú etikával ellentétben a természeti rend alapú etika a feladatokat egy természetes hierarchiában látja. Vannak nemes és nemtelen, nagyszerű és kisszerű feladatok. A sorozatgyilkos feladata nem mondható nagyszerűnek, a nyelvé viszont igen. De a nyelv nagyszerű feladatát nem egyszerűen azzal teljesíti, hogy segítségével célba érhetünk valahová, lehetőleg minél gyorsabban. A nyelv, lényegét tekintve, nem tömegközlekedési eszköz.
A filozófiai kérdések évezredek óta híresek arról, hogy "lepattintják" magukról az azonnali, pontos és végleges válaszokat keresőket. Wittgenstein után Rorty népszerűsítette azt a nézetet, miszerint az ilyen kérdések megválaszolhatatlanok, mert a világon semmihez sincs közük, pedig sokkal valószínőbb, hogy csak igen nehezen válaszolhatók meg, mert a világon mindenhez közük van.
Nádasdynak abban igaza van, hogy nyelvromlásról csupán a nyelv feladatának tisztázása után lehet értelmesen diskurálni. Csakhogy a nyelv nagyszerű, kitüntetett feladata nem nyelvi vagy nyelvészeti, hanem filozófiai kérdés. Mert a nyelvnek mindenhez köze van - mindenhez, ami kultúra, ami kitüntetetten emberi.A Holdon innen és túl
Az úgynevezett "leíró", tehát nem "előíró" nyelvészek alaptézise, központi dogmája, hogy a nyelv lényege szerint csakis mint ösztönös, természeti jelenség értelmezhető, és ekként kezelendő. Ezt a tézist Nádasdy is magáénak vallja. Ismeretterjesztő cikkeiben mindig kéznél van egy evolúciótanból, fiziológiából vagy állattanból vett hasonlat. "Szögezzük le, hogy a nyelvben semmit sem lehet helyeselni (ez olyan volna, mintha az állattanban mondjuk a hörcsögöt helyeselnénk)". (Rovarirtóval a szavak erdejében, Népszabadság, 1997. június 21.)
Szögezzük le, hogy az ilyen hasonlatok nem bizonyítanak semmit. Viszont néhány perc csendes tűnődés elég kell legyen ahhoz, hogy komoly kétségeink támadjanak a tézissel szemben. Ha a nyelv csak úgy van, magában tenyészik, növöget, mint mondjuk a köröm az ujjunkon, s emiatt, mint Nádasdy mondja, tévedés azt gondolni, hogy "a nyelvben bizonyos dolgokra szükség van", akkor miért van mégis szükség szótárakra és helyesírási tanácsadókra, nyelvtanórákra és olvasószerkesztőkre? Ha ez mind szükségtelen beavatkozás a természetbe, akkor nyilván a körömvágás is az.
A nyelvbe mint indázó természetbe való durva beavatkozás nevezetes dokumentuma Samuel Johnson 1775-ben kiadott, fogalmakat meghatározó és a szavak helyesírását rögzítő angol szótára. Az irodalomórákon és nyelvművelési vitákban is gyakran idézett bevezetőben a szerző elismeri, hogy a nyelvi entrópia elleni küzdelem közel reménytelen (aligha kecsegtet azonnali és végső győzelemmel); tudatában van annak, mondja, hogy sokan kinevetik majd, amiért azt hiszi, hogy szótárával bebalzsamozhat egy nyelvet, s így megvédheti a romlástól, az enyészettől, amiért azt képzeli, hatalmában áll megváltoztatni a Holdon inneni (sublunary) létezés természetét, vagyis egyszer s mindenkorra megtisztítani ezt a világot a nyelv legfőbb ellenségeitől: az ostobaságtól, a hiúságtól, a színleléstől, a modorosságtól és az affektálástól.
Mindebből egyrészt talán megállapítható, hogy dr. Johnson reálisan mérte fel az esélyeit, másrészt talán sejthető, hogy a köznyelvi filozófia leíró nyelvészeivel ellentétben nem az entrópia előtti kapituláció mellett döntött. És valóban nem. "A nyelv, miként a kormányzatok is - mondja zárszóként - természetes tendenciát mutatnak a hanyatlásra, az elkorcsosulásra; sokáig megőriztük az alkotmányunkat, küzdjünk egy kicsit a nyelvünkért is."
Nem véletlen, hogy az agrártudományi egyetemen nem tanítanak leíró kertészetet. A kertész, még az egyszerű konyhakertész életformája is mindenféle előírások betartására és rendszeresen elkövetett erőszakos cselekedetekre, beavatkozásokra épül. Mint Henry David Thoreau-é is, aki a szülőfaluja köznyelvhasználói és nyelvjátékosai elől menekülve a Walden-tó partján kunyhót épített magának, és ott, az ablaka alatt arra kényszerítette a földet, hogy gaz helyett babot mondjon.Egy heroikus közhely
A nyelvkultúra azért nem élhet meg leírásokból, mert az általában vett kultúra nem a dolgok, hanem az értékek összessége. Az értékek átörökítésének módja pedig nem a leírás, hanem az előírás (Thoreau nem le-, hanem előírta a babot a földnek). Persze ahhoz, hogy bármilyen értéket előírhassunk, előbb valamilyen elfogadható módon meg kell határoznunk azt. Értékeket viszont meggyőzően csak úgy határozhatunk meg, ha tényekhez kötjük őket.
Wittgenstein nemzedékeket megbabonázó heroikus közhelye, miszerint ami kimondható, világosan kimondható, és ami nem, arról hallgatni kell, nemzedékekkel hitette el, hogy miután az értékek (etikai, esztétikai kategóriák) nem köthetők kézzelfogható, elemi tényekhez, egyrészt racionális emberi beszéddel nem is köthetők semmihez (tehát csendben kell maradnunk), másrészt bármilyen nyelvjáték vagy életforma által kreálhatók - a semmiből (csendben, vagyis racionális beszéd, magyarázat nélkül).
Az etikai és esztétikai értékek meghatározásához nélkülözhetetlen racionális emberi beszéd az a beszéd, ami az emberi ész fényénél képes felvillantani a dolgok, a világ logikai formáját vagy formális struktúráját. Ehhez azonban az kell, hogy az ember képes legyen egyértelmű különbséget tenni saját beszédének struktúrája és a dolgok struktúrája között, ami persze nem fog menni, ha az utóbbi az emberi beszéd terméke.
Szép, új, posztstrukturalista (posztmodern) korunkban nem kell többé amiatt aggódnunk, hogy helytelenül beszélünk, hogy amit mondunk, nem felel meg valami olyan törvénynek, ami viszont valamiképpen megfelel a világ formális struktúrájának. Szabadok vagyunk, kreatívak, sokféle, de egyformán helyes, elfogadható nyelvjáték játékosai. Bár a szavainknak nincs más fedezetük, mint a saját szavaink, ez nem jelenthet gondot, mert a köznyelv rendben van. Rendben vagyunk.
Ha az ember vonakodik mindezt elhinni, ha az a gondolata támad, hogy a köznyelv nincs rendben, hogy létezik nyelvromlás (még akkor is, ha Nádasdy már százszor biztosított mindenkit az ellenkezőjéről), az csak azért van, mert az ember esetleg vonakodik megfizetni azt az árat, amit új, korlátlannak tetsző szabadságáért fizetnie kell. Ez a hirtelen nyert szabadság végső fokon abból ered, hogy a szavainknak, nyelvjátékainknak nem kell többé konfrontálódniuk, szembesülniük a világgal. Ez jó hírnek tűnik. A rossz hír persze az, hogy az egymással konfrontálódó nyelvjátékoknak így nincs hová fellebbezniük. Ez különösen rossz hír egy olyan történelmi pillanatban, amikor világosan látható és világosan ki is mondható, hogy a kevéssé játékos kedvű nyelvjátékosok is egyre hangosabban követelik a részüket a nyelvi fordulat gazdag emancipációs örökségéből.
A szerző filozófus.

Salamon János

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.