Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

Komiszkenyér - Dilemmáink III.

(Humanizmus télen-nyáron)


Ha igaz a már évek óta fel-felröppenő hír, miszerint a posztmodern kornak vége, akkor mi most egy negyedik idődimenzióban, valahol a jövőn is túl leledzünk. A "modern" ugyanis eredeti latin formájában (modo) annyit tesz, hogy "éppen most", "jelenleg". Három dimenzióhoz szokott szervezetünk nehezen viseli ezt a múlton, jelenen és jövőn túli, poszt-posztmodern létet. Szédülünk, mert minden olyan szédítően gyorsan történt. Még föl sem tudtuk fogni, meg sem tudtuk határozni a magunk számára, hogy mi az a posztmodern, és már vége is.
Nem mintha a "modern" fogalmával intimebb viszonyban lennénk. Ha hinni lehet a szó jelentésének, akkor egy olyan korszakot jelöl, amikor az ember nem éri be azzal, hogy egyszerűen a jelenben él, hanem ezt a tényt fontosnak tartja egy külön fogalom bevezetésével hangsúlyozni. Mert látványosan és világosan el akar határolódni a jelen előtti kezdetleges, primitív léttől, a múlttól.
A modern projekt olyan, egyébként magukat jó kereszténynek valló gondolkodókkal indult, mint Galilei, Bacon, Descartes, Newton, Machiavelli, Hobbes vagy Locke, és valamikor a múlt században ért véget.
A vég itt egy évszázadokat átívelő vállalkozás, a múlttól való szabadulás nagyszabású kísérletének kudarcát jelenti. Ennek a kudarcnak a legtriviálisabb értelmezése szerint a vállalkozás egyszerűen nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Haladtunk, de nem eleget. A természettudomány és a liberális demokrácia áldásaiba sokan belekóstolhattak, de a többségnek csak annyi jutott ezekből, hogy épp tudatára ébredhessen a saját nyomorúságának.
Egy másik, ennél mélyebbre ható elemzés nem a haladás elégtelenségében, hanem magának a haladás fogalmának sekélyes, földhözragadt értelmezésében látja a modernség kudarcát. Már Szókratész is azzal bosszantotta honfitársait, hogy csak a testükkel, saját maguk és jószágaik hizlalásával, vagyonuk gyarapításával törődnek, miközben elhanyagolják a lelküket. Ezt a szókratészi hagyományt folytatja a modern kor első nagyhatású modern kritikusa, Rousseau, aki szerint az ember számára - az olyan alapító atyákat, mint Newton vagy Descartes leszámítva - egyedül fontos és kívánatos haladás az, ami az "egyszerű lelkek tudományában", az erényben megy végbe. Márpedig az erényre a tudományos, civilizációs és kulturális haladás pusztító hatással van. Minél nagyobb luxusban élünk, annál enerváltabbak, egészségtelenebbek és lustábbak vagyunk. Minél kifinomultabb, csiszoltabb és nyájasabb a modorunk, annál több rejtegetnivalónk van egymás előtt, és annál nehezebben ismerjük ki egymást.
A modern kornak tehát vagy azért kellett véget érnie, mert nem tudta beteljesíteni a földi paradicsom (a mindenki számára elérhető biztonságos és kényelmes túlélés) ígéretét, s így képtelen volt meghaladni a primitív múltat, vagy pedig azért, mert nem tudta meghaladni a haladás múlttól örökölt primitív, földhözragadt értelmezését.
Egy harmadik magyarázat szerint viszont ezzel a felvilágosodott modern korral az a baj, hogy valójában soha el sem kezdődött. Mert sohasem létezett önálló történelmi egységként. Ehelyett egyenes folytatása a kereszténységnek, melynek intézményeit, morális princípiumait, ideáljait készen örökölte, miközben mindent elkövetett azért, hogy ezt a tényt, a folytonosságot ezek leporolásával, kipofozásával, átfestésével, vagyis szekularizálásával elleplezze.
Ez a harmadik magyarázat is meglehetősen triviális. A karon ülő gyermekek kivételével manapság már mindenki tudja, hogy a felvilágosodás haladáseszméje, a francia forradalom egyenlőségideája vagy Marx osztály nélküli társadalma mind a keresztény megváltástanból ered. A progresszió és a társadalmi igazságosság tehát pusztán hit és nem ráció kérdése (népiesebben: a kommunizmus is csak egy vallás).
Ezek szerint a modern korral az a baj, hogy a szó eredeti görög értelmében véve nem autentikus, vagyis nem rendelkezik saját (autósz) fegyverekkel (entea). A legfőbb kifogás itt nem az, hogy az emberiség végső harcát nem lehet kölcsönzött fegyverekkel megvívni, hanem az, hogy a "végső harc" maga is egy kölcsönzött, vallásos fogalom, és ebben a minőségében épp oly kevéssé igazolható, legitimálható racionálisan, mint a progresszió vagy az egyenlőség, a demokrácia eszméje.
A felvilágosodás múlt századi progresszív, liberális örökösei persze nem hagyhatták ennyiben a dolgot. Egyik jeles képviselőjük Hans Blumenberg volt, aki egy szenvedélyes védőbeszédnek is beillő könyvében (Die Legitimität der Neuzeit, 1966) hosszan és német alapossággal érvelt amellett, hogy a modern kor igenis legitim, mert a kereszténység álruhában való folytatása helyett éppenséggel egy olyan racionális projekt, amelynek megvalósítására az előbbi képtelennek bizonyult.
Blumenberg szerint a modern kor a gnoszticizmusra adott második, ezúttal sikeres válasz ("Die zweite Überwindung der Gnosis"). A kereszténység egykori legveszélyesebb riválisai, a gnosztikusok szerint a világban fellelhető mérhetetlen rossz és a teremtő isten állítólagos végtelen jósága közötti ellentmondás csak annak belátásával oldható fel, hogy ez a teremtő valójában egy született gonosztevő, egy kapitális gazember.
Erre sem a nagyszerű Szent Ágoston, sem az őt követő egyházatyák és teológusok nem találtak kielégítő választ. Mi, modernek viszont igen. Ahelyett, hogy a teremtőnek vagy a gnosztikusok által emlegetett igaz istennek a gondviselésére bíztuk volna magunkat, a saját kezünkbe vettük a sorsunkat. Az egyházatyák helyett inkább a modern alapító atyákra hallgattunk. Baconra, aki azt állítja, hogy a tudás hatalom, és Descartes-ra, aki azt, hogy ez a hatalom a természet uraivá és birtokosaivá tesz bennünket.
A modern kor tehát igenis autentikus, hiszen benne a saját fegyvereinkkel ragadjuk el a természettől mindazt, amit a természet vagy az isteni gondviselés évezredeken át megtagadott tőlünk. A kor végét nem ennek a projektnek a sikeres befejezése vagy kudarcba fulladása jelzi, hanem az, amikor a természettel szemben Übermenschet játszó, progresszív emberről való beszéd már azoknak is zsenáns, akik sohasem hallottak Szókratészről vagy Rousseau-ról.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne akarnánk többé magunkat és jószágainkat hizlalni, vagyonunkat gyarapítani a természet és egymás kárára. Mindezt azonban azzal a felvilágosult hamis tudattal tesszük, amelyet egykor röviden csak cinizmusnak hívtak. Tudjuk, hogy a magunk szerény módján hozzájárulunk a világban fellelhető rossz mennyiségének növeléséhez, de úgy vagyunk ezzel, mint a demokráciával: álljon elő, aki tud valami jobbat.
A posztmodern alapító atyjának számító Nietzsche szerint jelenlegi állapotában az ember egy hidat képez a majom és az Übermensch között. Csakhogy az ő meghatározásában ez a felsőbbrendű ember a saját maga fölött aratott győzelem terméke lesz a jövőben. Mi poszt-posztmodernek már túl vagyunk ezen a jövőn. De eltökélt szándékunk megmaradni ebben a negyedik dimenzióban is humanistáknak, vagyis pusztán embereknek.

Salamon János

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.