Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Komiszkenyér

Beavatási szertartásaink VI. - (A trivialitás romantikája)


Az oktatást eredetileg szabad embereknek találták ki. Eredetileg - a homéroszi hőskorban - azonban kevés szabad ember létezett, így aztán az oktatás szükségszerűen elitoktatás volt. Egy végzős diáknak a világ uralkodó elitjét, a mitológia halhatatlan isteneit kellett mintáznia, vagyis olyan istenien kellett kinéznie és viselkednie (főként a csatatéren), amennyire ez egy halandó embertől kitelhet.
Ennek a mitopoétikus hőskornak néhány preszókratikus ióniai gondolkodó vetett véget azzal az ötlettel, hogy a világot nem ember formájú szuperlények, hanem személytelen erők, a természet őselemei uralják. Hogy melyik a legősibb elem, arról sajnos homlokegyenest ellenkező elképzeléseik voltak. Az egyik (Thalész) például a vízre esküdött, míg egy másik (Hérakleitosz) a tűzre.
Így aztán a hőskort egy olyan "görög felvilágosodásként" emlegetett kor követte, amely ugyanolyan szkeptikus tartózkodással viseltetett az olümposzi istenek, mint az ióniaiak által felfedezett tudományos valósággal szemben. A személyes és személytelen formájukban is reménytelenül kiismerhetetlennek bizonyult ember fölötti erőkön való tűnődés helyett sokkal kifizetődőbbnek látszott az emberek között ható erők tanulmányozása. Persze csak annak volt igazán kifizetődő az ilyen vizsgálódás, akinek sikerült ezeket a közöttes erőket a saját hámjába fogva hasznosítania.
Pontosan ezt a hasznos PR-technikát árulták jó pénzért az új kor profi tanárai, a szofisták. Fő tantárgyként a rábeszélés, az elhitetés művészetét, a retorikát kínálták, mert ez az az eszköz, melynek segítségével az emberek között áramló energiafolyamot bárki a saját malmára hajthatja. Bárki. Itt tehát már nem csak egy feudális hierarchia csúcsán álló szabad ember lehetett tanítvány. Mindenki iskolaképesnek számított, aki tandíjképes volt.
A történelem első intézményesített, demokratikus oktatási rendszere rövid életűnek bizonyult. A filozófiával szövetkező arisztokrata reakció támadásának, vagyis Szókratész aknamunkájának és Platón felforgató írásainak esett áldozatul.
Az arisztokrata Platónnak minden oka megvolt arra, hogy a személye, a saját osztálya ellen intézett merényletként fogja föl filozófus mestere kivégzését, hiszen számára az tette filozófussá a plebejus Szókratészt, hogy csúf külsejébe burkolva, magában, a lelkében hordta a hőskor arisztokratikus erényeit (az erőt, a szépséget és a bátorságot).
Platón azonban nem osztályellenségnek, hanem egyszerűen sarlatánoknak tekintette a szofistákat, akik szerinte iskoláikban az erény és a tudás látszatát árulták valódi pénzért.
De hát mi baj lehet az ilyen látszatok árusításával, ha egyszer élénk kereslet mutatkozik irántuk? Mi kifogásunk lehet egy olyan beavatási szertartás (oktatás) ellen, melynek végeztével a beavatott a tisztesség és a tanultság általános benyomását kelti? Lehetséges, hogy valaki ilyen benyomást kelt egész életében mindenkiben, és valójában mégis tisztességtelen és tudatlan?
Platón szerint lehetséges. Szerinte például egy hosszú és kellemes élet is lehet rossz élet. Mert hogy mi számít erénynek, tudásnak vagy éppen jó életnek, az nem benyomás, közvélekedés vagy konszenzus kérdése - általánosabban szólva az ilyesmi nem az emberiség magánügye.
A görög és a mai, modern felvilágosodás sok közös vonásának egyike az a kizárólag az emberek között ható erőkkel számoló humanizmus, mely magától értetődőnek tekinti, hogy a moralitás és az igazság (vagy éppen a jó élet) kérdése magunk közt elintézendő és el is intézhető. A humanista szülők gyermeküknek arra a kérdésére, hogy miért legyen tisztességes és miért tanuljon, tipikusan azt válaszolják, hogy azért, mert ezzel jó benyomást tesz embertársaira, könnyebben boldogul, és a karrierjének is használ majd vele.
A platóni válasz ugyanerre a kérdésre az, hogy csak. Indoklás nem szükséges, mert az erény és a tudás önmagukban jó dolgok, önmagukban vonzók, tehát akkor is azok maradnának, ha senkit sem vonzanának. Nemcsak függetlenek a "benyomásoktól", de egyenesen eszközei a közvélekedéstől, a konszenzustól, vagyis ettől az egész humanista provincializmustól való megszabadulásnak.
A klasszikus (platóni antiszofista, arisztotelészi) örökségre építő középkori egyetem nem a humán, hanem a szabad művészetekbe (artes liberales), értsd, a szabad emberhez méltó dolgokba avatta be a diákjait.
Persze ennek a tanmenetnek is a diákok ember voltából kellett kiindulnia: az alapozást a halandók közötti kommunikációt elemző trivia (retorika, nyelvtan és logika) adta. A szabadságba való bevezetést azonban az örökkévalóság szerkezetét, vagyis a halhatatlan számokat önmagukban (számtan), térben (mértan), időben (összhangzattan), valamint térben és időben (csillagászat) vizsgáló quadrivia jelentette.
Neoszofista korunk kommunikációs forradalma, a politika és a kultúra píárosítása, a modern filozófia nyelvi fordulata a trivialitás diadalútjának állomásai. A felvilágosult Nyugat kétszáz éve húzódó oktatási reformjának célja ezen az úton haladva végleg kiiktatni a tanmenetből mindent, ami nem pusztán emberi, ami nem hasznos, nem kellemes, nem demokratikus, nem tesz jó benyomást, nem elég triviális, illetve nem vet elég jó fényt a saját trivialitásunkra, középszerűségünkre.
A humanista reformerek abból indulnak ki, hogy minden, ami nem pusztán emberi, az puszta idea, illúzió, metafizika, a mitopoétikus képzelet terméke, s hogy felvilágosultnak, szabadnak csak az mondható, aki képes leszámolni a legszebb, legpoétikusabb illúzióival is. A felvilágosult tanmenetű iskola végzős diákjának tehát már nem kell a hőskori mitológia halhatatlan isteneit mintázva, egy halandó képességeihez mérten a lehető legistenibben kinéznie és cselekednie. De legfőképpen nem kell a hősi, akhilleuszi erényeket belsővé téve vagy az örökkévalóság szerkezetén tűnődve filozófussá válnia.
Nem világos azonban, hogy ehelyett pontosan milyennek is kellene lennie. Mint korábban említettem (lásd: Frontális találkozások, Magyar Narancs, 2008. november 6.), a reformmozgalom Kant inspirálta, puritán szárnyának elképzelése szerint szabad felnőttek csak azok lehetnek, akik a saját maguk által előírt törvényeknek engedelmeskednek. Ennek a szabadságnak egy olyan racionalitás a záloga, amely egyedül az ember eredeti természetének (esetleges ösztöneinek, vágyainak, hajlamainak) letöréséből, elfojtásából születhet.
A mozgalom manapság lényegesen aktívabb és befolyásosabb, vulgárrousseau-ista, romantikus szárnya viszont éppen ennek a természetnek a védelmében lép fel: az eredendően jó ösztönökkel és természettel rendelkező emberfaj veszélyeztetett példányát látja minden gyerekben. A veszélyt a társadalom, illetve annak olyan fojtogató "hatalmi struktúrái" jelentik, mint például a tanár vagy az iskola. Addig is, amíg ez a veszély végleg el nem hárul, sikerdiáknak az tekinthető, aki a legtöbbet ment meg nyers ösztöneinek és elméjének eredeti érintetlenségéből.
A veszély tehát még nem múlt el; az iskolák komor falai még állnak. De odabent az erények és a tudás látszatának fenntartása mellett egyre inkább elég mindenkinek önmagát adnia - eredeti, tiszta, nyers önmagát.

Salamon János

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.