Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Komiszkenyér

Tévelygéseink I. (Akrázia)


Medea biztosan nem szeretett volna bele Jasonba, ha tudja, hogy mit tesz. Tettének (fellángolásának) következményei közé tartozott, hogy megölte a saját öccsét, majd - miután Jason elhagyta egy másik nőért - a saját gyerekeit is. Míg a véres részleteket nem láthatta előre, Ovidius elmeséléséből úgy tűnik, mégiscsak tudta, hogy ebből az egészből semmi jó nem sülhet ki. Mert, mint ő maga mondja, teljesebb, egészségesebb (sanior) vagyis igazi önmaga lehetne, ha sikerülne "melléből kiverni a lángot". De képtelen erre.
Rossz döntéseink nem mindig járnak ilyen vívódással. Megesik, hogy derűs lélekkel vetjük bele magunkat valamilyen ostobaságba, sőt szörnyűségbe, csakhogy ez a teljes gyanútlanság és tudatlanság derűje. Nincs is abban semmi irracionális, felfoghatatlan, ha valaki öntudatlanul, boldogan rohan a vesztébe; megfejthetetlen rejtélynek tűnik viszont, ha ugyanezt tudatosan, nyitott szemmel teszi. Video meliora proboque, deteriora sequor ("Látom, mi a jobb, jól látva helyeslem; és ami rossz, követem") - mondja Medea.
Bu–uel Az öldöklő angyaljában egy előkelő ház előkelő vendégei az est végén távozni készülnek, de nem sikerül nekik. Kudarcuknak semmi nyilvánvaló oka nincs: a szándék mindannyiukban megvan, az ajtó tárva-nyitva, és mégsem képesek átlépni a küszöböt. Valamilyen láthatatlan erő visszatartja őket.
Akrázia: a görögök így nevezték azt az állapotot, amikor az ember egy láthatatlan, lebírhatatlan erő foglyaként jobb belátása ellenére cselekszik. Persze a név - amely egyébként erőtlenséget, akaratgyengeséget jelent - önmagában még nem magyarázza meg, hogy miként kerül az ember ilyen állapotba.
A mitikus hőskorban az isteneket volt szokás okolni. Medea belátja, hogy az esze "nem tudja legyűrni őrjöngő vágyát", utóbbi elől viszont azért nem menekülhet, mert útjában "egy istenség áll". Hasonlóképpen passzolja tovább a felelősséget az Iliászban Agamemnón: "Zeusz tette, s a Moira, s Erinüsz, a ködbebolyongó", mondja egyik őrült tettét magyarázva.
A felvilágosult ember hajlamos mindebben egyszerű ködösítést, vagyis magyarázat helyett magyarázkodást látni. Felmerül a gyanú, miszerint az isteneket az ilyen antik magyarázkodók találták fel csak azért, hogy lehessen kit okolni a saját tévelygéseikért. Hogy mindig kéznél lehessen egy deus, aki szükség esetén elővehető ex machina.
De akárhogy is van, akaratgyengeségünkért egy külső, magasabb akaratot okolni inkább gyengeségünk újabb megnyilvánulásának, mint magyarázatának tűnik. Egy belső vizsgálat kétségtelenül fáradságosabb, ám így legalább a szabad akaratunkról és méltóságunkról való elképzeléseinket nem kell azonnal feladnunk.
A nyugati gondolkodástörténetben az akráziára vonatkozó első szisztematikus belső vizsgálatot Szókratész ötleteinek felhasználásával Arisztotelész végezte el. Abból indult ki, hogy amikor az ember két lehetőség között választ, akkor valamilyen korábbi mérlegelésén alapuló döntését célozza meg, a mérlegelés pedig nem más, mint egy következtetéssel záruló belső érvelés, szillogizmus.
Mérlegelésre persze nem mindig jut idő vagy kedv. Ostobaságot - akárcsak gyilkosságot - hirtelen felindulásból is el lehet követni, főként élv- és kéjvágyból vagy haragból. Nem használ magának például, aki epeműtét után disznótoros vacsorára veti magát, mert megcsapta az orrát az illata, vagy az, aki dühében öklével kőfalba vág. Az ilyen elkövetők mentségére éppen az szolgál, hogy nem gondolkodtak. Viselkedésük bizonyos fokig természetes és érthető, még akkor is, ha felindultságukban másnak és nem maguknak okoznak kárt. (Ha a vendéglátó szerepét élvezve más epéjét rongálják, vagy ha dühükben egy fal helyett valaki arcába csapnak.)
Szigorúbb elbírálás alá esik az olyan elkövető, aki gondolkodás, alapos megfontolás után cselekszik destruktívan. De belső logikája, következetessége miatt még egy megfontolt gyilkos viselkedése is természetes és érthető - bár morálisan elborzasztó. Semmi sem annyira logikailag elborzasztó és lélektanilag hajmeresztő azonban, mint az olyan ember látványa, aki előre megfontolt szándéka ellenére dönt és cselekszik.
Egy disznótoros vacsora fölött indulatmentesen mérlegelő epebajos belső érvelése két egymásba fonódó szillogizmusban rekonstruálható: I. Fő premissza: "A zsíros étel minden epebajos számára életveszélyes." Alpremissza: "Én epebajos vagyok." Következtetés: "A zsíros étel számomra életveszélyes." II. F: "A zsíros étel számomra életveszélyes." A: "A disznótoros zsíros étel." K: "Tehát ez a disznótoros számomra életveszélyes" - mondja magában, majd nekilát a disznótorosnak.
A filozófusokat kétezer-ötszáz éve vegzálja az a kérdés, hogy az ilyen, mérlegelő akratikus ember valóban tudja-e, hogy mit, illetve minek ellenére cselekszik. Arisztotelész szerint igen, de csak abban az értelemben, ahogy a részeg, alvó vagy őrült ember tudja, hogy mit tesz, illetve mit kellene tennie. Ha ezekhez még azt az állapotot is hozzávesszük, amikor valamilyen szenvedély (kéjvágy, harag, szerelem stb.) tart bennünket hatalmában, akkor általában azt mondhatjuk, hogy ilyenkor birtokában vagyunk a helyes cselekvéshez szükséges tudásnak, csak éppen nem tudjuk mozgósítani, hasznát venni.
Az akaratgyengeség mondhatni a szunnyadó racionalitás állapota, melyben képesek vagyunk hosszú verssorokat, geometriai tételeket vagy tökéletesen érvényes szillogizmusokat citálni anélkül, hogy ezek értelmét felfognánk. Az ember álmában, részegen és szerelmesen is képes érvelni, következtetni és józan tanácsokat adni magának, csak arra nem, hogy hallgasson is önmagára.
A modern kor emberének ez még mindig túl ködös magyarázat. A szabadságunkról és emberi méltóságunkról alkotott elképzeléseinkkel éppoly összeegyeztethetetlennek tekintjük azt a lehetőséget, hogy akaratunkat egy külső, magasabb akarat formálhatja, gyengítheti, mint azt, hogy döntéseinkben gyakran valamiféle belső, irracionális hatalomnak (mámornak, indulatnak, szenvedélynek) lennénk kiszolgáltatva.
A kiszolgáltatottságot semmilyen formájában nem szenvedhetjük. Így aztán modern értelmezésében az akrázia inkább egy olyan állapot, amely minden esetben két egyenlő erő, a szenvedély és a racionalitás, illetve az érzelem és az értelem fair párharcának, szabad versenyének eredményeként jön létre. Egy felvilágosult, megrögzött dohányos számára tehát legalább olyan öncsalás lenne rossz szokásáért a szenvedélyét, mint az isteneket okolni.
Medeával és Arisztotelésszel ellentétben mi felvilágosult, értékpluralista modernek fenntartjuk magunknak a jogot arra, hogy cselekvő- és ítélőképességünk teljes birtokában, éber és józan állapotban, tudatosan ne hallgassunk önmagunkra. Szenvedélyeink és racionalitásunk összecsapásából olykor az utóbbi kerül ki vesztesen. C'est la vie.(Folyt. köv.)

Salamon János

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.