Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Komiszkenyér-Beavatási szertartásaink II.-(Émile a dzsungelben)


Az ember nem születik civilizáltnak, de ez csak annyira meglepő, mint hogy nem születik felnőttnek. Nagy különbség azonban, hogy az utóbbi hiányosságot a természet magától bepótolja. Idővel ivarérettek leszünk, képesek önmagunk újratermelésére. Ez persze nem nagy kunszt. Annál azért ambiciózusabbak vagyunk, hogysem beérjük az élet újratermelésének képességével, a biológiai értelemben vett felnőttség állapotával.
A civilizált nyugati világban oktatásnak nevezett procedúra kiindulópontja egy alapvető nézetkülönbség: mi, emberek és a természet mást értünk azon, hogy mi a felnőtt. Ezt úgy is mondhatnánk, hogy szerintünk a felnőtt - akárcsak a katedrális vagy a műanyag zacskó - egy csak mesterséges beavatkozással előállítható, természetben föl nem lelhető képződmény.
Mint ezt korábban (lásd: Közös ivászat a ligetben, Magyar Narancs, 2008. szeptember 4.) említettem, ez a beavatkozás Platón nevezetes oktatási reformjától egészen a modern kor kezdetéig elitképzést jelentett. Vagyis mindvégig az a platóni szemlélet uralkodott, hogy a felnőttségbe mesterségesen beavatott, abból doktorált maroknyi elit gyámsága alatt az emberek túlnyomó többsége nyugodtan meghagyható a biológiai felnőttségnek abban az állapotában, amelyet a természet mindenkinek garantál.
Platón halála után 2059 évvel született az a gondolkodó, aki úgy látta, hogy a felnőttség fogalmát illetően a természet helyett a nagy görög filozófussal kell vitába szállni. Jean-Jacques Rousseau 1762-ben kiadott Émile című pedagógiai regénye a civilizált Nyugat második oktatási reformjának alapdokumentuma. A könyvet a civil és az egyházi hatóságok - a párizsi parlament és Párizs érseke - rögtön a megjelenése után egyhangúlag elítélték; szerzője ellen elfogatási parancsot adtak ki.
Az ítélet szerint a szerző bűne az volt, hogy könyvében nyíltan tagadta az ember eredendő bűnösségének keresztény dogmáját. Ez ugyan igaz, de ez a könyv egyáltalán nem a kereszténység ellen intézett támadás. Ellenkezőleg: szerzője éppenséggel a keresztény demokratizmus mélyen átérzett szellemének védelmében kel ki a platóni arisztokratizmus ellen. Ennek a szellemnek ugyanolyan jól megfelel az a tétel, hogy eredendően mindannyian bűntelenek vagyunk, mint az, hogy mindannyian bűnösök.
Demokratikus szempontból az igazi eretnek az a pogány Platón, aki nem azt állítja, hogy minden ember eredendően bűnös, hanem egyszerűen azt, hogy a legtöbb ember eredendően ostoba. Rousseau eretneksége legfeljebb abban áll, hogy szerinte nem annyira Isten, mint a természet előtt vagyunk mindannyian egyenlők - egyenlően jók.
Eredeti, romlatlan, civilizálatlan állapotunkban mindannyian jók (ártatlanok) vagyunk, és egyetlen érzés vezérel bennünket: a túléléshez nélkülözhetetlen egészséges önszeretet (amour de soi). De hát miért is ne szeretnénk magunkat, ha ebben az állapotunkban egyszerűen (egyszerűségünkben) jók vagyunk? És miért akarnánk magunknak más tanítókat, mint a saját érzékeinket, amelyek mindig megmondják nekünk, hogy mi a jó és mi a rossz?
Tartós boldogság nincs tartós morális alap (a jóról való tudás) nélkül. Az önmaga jóságának tudatában lévő, társaitól független, természetes ember boldogságának alapja az érzékek moralitása.
Ha ez így van, akkor a megtestesült természetes ember, a gyermek oktatása nem irányulhat másra, mint állagmegőrzésre, az eredeti érzékek, érzések és ösztönök karbantartására. A be nem avatkozásnak ezt a stratégiáját hívja Rousseau "negatív oktatásnak". A gyermeket életének első, meghatározó tizenkét évében lényegében magára, eredendően jó ösztöneinek és érzéseinek gyámságára kell hagyni. Felnőtt gondozóinak mindent meg kell tenniük azért, hogy úgy élhessen, mint Robinson Crusoe a lakatlan szigeten vagy Tarzan a dzsungelben.
A természet és a gyermek viszonyát nem kell menedzselni. Nincs szükség rendszeres közvetítésre, tehát könyvekre sem. Tarzan azért érezte olyan jól magát a dzsungelben, mert nem egy kis növényhatározóval a kezében kellett eligazodnia benne.
Egy gyerek számára az aranykor nem a természethez vagy a dolgokhoz, hanem csakis a mások akaratához való alkalmazkodás kényszerével ér véget. Mert tudja, hogy az első két esetben magával a szükségszerűséggel áll szemben, ez ellen lázadni pedig teljesen hasztalan. Annál hasznosabbnak, eredményesebbnek tűnik viszont a felnőttek akaratával való szembeszegülés.
Miért hajoljon meg a másik akarata előtt, ha tapasztalatból tudja, hogy az hajlítható, ráadásul ugyanaz a természetes önszeretet lapul mögötte, mint a saját akarata mögött? Ez a felfedezés vezet oda, hogy bömbölése, sírása, panaszkiáltásai már nem annyira kielégítetlen valódi szükségleteinek, mint egy új, kielégítetlen szenvedélynek lesznek a hangjai. Az új szenvedély pedig céljaként nem ismer semmi mást, mint a felnőtt akarata fölötti hatalmat.
A rábeszélés, hízelgés, fenyegetés eszközeit felvonultató beavatkozás stratégiája ("pozitív oktatás") csupán arra jó, hogy a gyereket kíméletlen hatalmi harcokon keresztül avassa be a felnőtt lét szentségébe. Ezekből a hatalmi harcokból azután egy gyerek vagy öntelt zsarnokként vagy duzzogó rabszolgaként kerül ki - attól függően, hogy kinek az akarata érvényesül, az övé vagy a felnőtté.
Az önmagában tiszta önszeretet egy másik önszeretetbe ütközve óhatatlanul elveszíti a tisztaságát. Eredeti, természetes állapotában az ember kizárólag a saját szempontjából lelkesedik önmagáért. Ebben áll önszeretetének tisztasága. Egy másikkal való ütközés során azonban egy idő után elkerülhetetlenül a másik szempontjaihoz igyekszik igazítani az önszeretetét, de csak azért, hogy igazolja annak jogosságát a másik előtt is.
Ez a tisztátalan, viszonylagos, mások véleményéhez kötött önszeretet (amour-propre) hatja át a Rousseau óta napjainkig egyfolytában üldözött modern embertípust, a kispolgárt. Ez a típus maga a megtestesült amour-propre, és mint ilyen, elsősorban arról ismerszik meg, hogy a másokkal való közlekedésében mindig csak magára gondol, míg a saját magával való közlekedésében, a belső életében mindig csak másra, a mások véleményére.
Ha már olyan rátartiak vagyunk, hogy nem érhetjük be azzal a felnőttséggel, amelyet a természet ingyen ad mindenkinek, akkor nyilván egy olyan mesterséges beavatkozással sem lehetünk maradéktalanul elégedettek, melynek eredményeként semmi jobbat sem tudunk felmutatni, mint duzzogó rabszolgákat, öntelt zsarnokokat és véleményfüggő kispolgárokat.
Rousseau nem volt híve a közvetlen beavatkozás semmilyen formájának. Ezt könnyű úgy értelmezni, hogy akkor viszont a "gyermekközpontú oktatás" mellett érvelt. Pontosan ezt teszik az általa inspirált, napjainkban (az elmúlt ötven évben) különös intenzitással dúló oktatási reform teoretikusai. Persze ehhez a fatális következményekkel járó értelmezéshez az kell, hogy az Émile tanulságát magába sűrítő képzeletbeli összetett mondatnak csak az első felét olvassák el, amely így szól: Hadd csináljon a gyermek, amit akar, de...(folyt. köv.)

Salamon János

 

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.