Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

Komiszkenyér - Édenkertjeink IV.

(Vihar a könyvtárban)


Mondok egy viccet. A mennyország kapuja előtt lefékező buszból egy csoport német turista száll ki. A gyöngyökkel kivert kapun két feliratot találnak. Az egyik jobbra mutat és ez áll rajta: MENNYORSZÁG, a másik, balra mutatón pedig ez: EL'ADÁS A MENNYORSZÁGR"L. A csoport egy emberként megindul balra.
Ha az ember valóban lebírhatatlan tudásszomjának köszönheti a paradicsomból való kiűzetését, akkor nyilván ugyanez az akadálya annak, hogy oda egyszer visszatérhessen. A kapu nyitva van, de előbb azért tudni szeretnénk, hogy mi vár ránk odaát. Még ha nem is feltétlenül németes alapossággal, de a magunk módján mindannyian informálódni akarunk a megváltásunk körülményeiről. Ne érjen bennünket készületlenül.
Egy régi, ókori felfogás szerint a filozófus az, aki az egész életét ezzel a készülődéssel tölti. Folytonosan valamilyen távoli szempontból, egy elképzelt odaátról tekint önmagára, és átnéz mindenen, ami onnan nézve mellékesnek tűnik számára. A józan többség viszont tisztes távolságból és kellő fenntartással tekint a filozófusra, illetve minden olyan magasságos szempontra, ahonnan nézve akár az egész emberi lét is mellékesnek tűnhet.
Az élet túl sok gyötrelemmel jár ahhoz, hogy csak úgy mellékes, értelmetlen lehessen. Ennyi nyugtalanságnak, erőfeszítésnek, szenvedésnek kell, hogy legyen valami megnyugtató végkifejlete, eredménye, célja, igazolása.
Van is, és ez nem más, mint maga a szenvedés - üzeni a józan többségnek Schopenhauer, az ember kilátásait német alapossággal felmérő XIX. századi filozófus. Vagy ha nem - teszi hozzá -, ha az erőfeszítéseink egyetlen, közvetlen igazolása és értelme nem a szenvedés, akkor az élet egy tökéletesen céltalan vállalkozás. Ez azonban valószínűtlen, nyugodjunk meg. Mert bár külön-külön mindenki hajlamos kivételes balszerencsének tekinteni a saját gyötrődéseit, a szenvedés túlságosan általános és rendszeres ahhoz, hogy jelenléte a világban a véletlen műve lehessen.
Leginkább a tudásunk, pontosabban a múlt- és jövőtudatunk miatt szenvedünk. Fajtánk, a Homo sapiens alkati tulajdonsága, hogy ugyanúgy képes a már megtörtént dolgok fölötti merengésre, bánkódásra, mint a megtörténendő, bekövetkezhető dolgok miatti szorongásra, félelemre.
Más állatfajták mindez alól, vagyis a múlt és a jövő terhe alól fel vannak mentve, és így súlytalanul lebegnek a jelenben. Ha valamilyen vágyuk teljesült, akkor az ezzel járó boldogságot ott helyben maradéktalanul elfogyasztják. Hasonlóképpen a szenvedéseiket sem raktározzák el, s így ezek nem sűrűsödhetnek össze egyetlen végső kétségbeeséssé, amit majd csak egyetlen végső üdvözülés oldhat fel. Azt mondhatnánk tehát, hogy míg mi, emberek a paradicsom nyitott kapujában tipródunk, addig az állatok angyali nyugalommal járkálnak ki-be ugyanezen a kapun.
Az utánzásukra, a négykézlábra való visszaereszkedésre tett modern kísérleteink szükségszerűen kudarcot vallanak. Hiába igyekszünk a múltat végképp eltörölni, mert ettől csak annál súlyosabban nehezedik ránk a jövő. Az Édenkertbe csak ugyanazon az úton térhetünk vissza, amelyiken kijöttünk. A tudás útján. A vállalkozás reménytelennek tűnik, de eltörölhetetlen múltunkban mindig akad egy-egy inspiráló történet.
Itt van például Shakespeare Viharjának Prosperója, Milánó hercege, aki egyfajta reneszánsz Ádámként szintén a tudásszomja miatt űzetik ki édenkertjéből, igazságosan irányított, békében prosperáló hercegi birodalmából. Túlságosan sok időt tölt a könyvtárában tudós könyveit bújva, mígnem józanabb felfogással és ambíciókkal bíró öccse, Antonio, Nápoly királyával, Alonsóval szövetkezve ki nem penderíti a hatalomból.
A trónfosztott herceg lányával, Mirandával egy bárkában sodródva végül egy kies, ám egy Caliban nevű bennszülöttet leszámítva lakatlan szigetre vetődik. Itt aztán megmutathatja, mit ér a tudása. Feladata nem kevesebb, mint puszta ésszel visszaszerezni, újrateremteni az elveszett paradicsomot.
A modern (kanti) értelemben vett tiszta ész ide nem elegendő, mert az csupán az érzéki intuíciónak, a látható világ felfogásának formális feltételeit szolgáltathatja: a tér és az idő tiszta (nem empirikus) fogalmait. Prosperónak valami olyasmire van szüksége, amit Kant intellektuális intuíciónak nevez. Ennek segítségével az elme nem a tárgyak érzékelésének formai feltételeit, hanem magukat a tárgyakat szolgáltatja; maga kreálja azt a téren és időn túli világot, amelyet észlel.
Prospero teremtő intuíciója a szereposztásban "légi szellemként" feltüntetett Ariel. ' kavarja a vihart, amely a történet többi szereplőjét hajótöröttként a sziget partjára veti. A csalárd Antonión és Alonsón kívül az utóbbi fiát és fivérét (Ferdinandot és Sebastiant), Gonzalót, a herceg "jóravaló öreg tanácsosát", Trinculót, az udvari bolondot, és Stephanót, a részeges komornyikot.
Ez a szép kis kompánia az emberiség maga. Mert nagyjából minden alaptípus jelen van, és persze mindegyiknek megvan a maga elképzelése a paradicsomba való visszatérésről, a jó életről.
Caliban, a Mirandán korábban erőszakot megkísérelt "vad és formátlan rabszolga" alig várja, hogy szolgálhasson. Nem Prosperónak, aki megtanította beszélni, s akinek uralma alatt nem engedheti szabadjára sötét ösztöneit. Inkább a részeges komornyiknak, akit finom úrnak néz, s akivel közösen szabadíthatják fel az öntudatukat, a herceg élete és lánya erénye elleni fondorlatos terv kiagyalása közben.
Stephanóhoz hasonlóan Sebastian is a bármi áron megszerzett gazdagsággal és hatalommal azonosítja a dolce vitát. A trónfosztásban már járatos Antonio pillanatok alatt meggyőzi, hogy végső üdvösségéhez királyi testvére meggyilkolásán át vezet a legrövidebb út.
Úgy tűnik - a bolondot leszámítva -, itt mindenki vagy gyáván szolgálni akar, vagy erőszakosan uralkodni. Mármint minden életerős, érett férfi. Az ebből a kategóriából kilógó öreg tanácsosnak (Gonzalónak) és a két tinédzsernek (Mirandának és Ferdinandnak) légiesebb elképzeléseik vannak az üdvözülésről.
Talán túl légiesek is. Híres monológjában Gonzalo egy kereskedelem, politika, háború, törvény, tulajdon és országhatárok nélküli társadalmat vizionál, egy valóságos hippiparadicsomot. Miranda viszont angyali, állati ártatlanságában a jövő vizionálása helyett a jelenben lebeg. ' - akinek eddigi életében apja és Caliban jelentette az emberiséget - tényleg szépnek találja ezt a szép kis kompániát. "Boldog emberiség! Szép új világ, ilyen emberek lakják!" - tör ki értékplurálisan és multikulturálisan. "Neked új" - jegyzi meg apja szárazon.
Prospero, aki minden tudását latba vetve, Ariel segítségével bizonyos mértékig maga korbácsolt fel itt minden gyilkos és szerelmes szenvedélyt, a végén megbocsát az ellene ármánykodóknak, és áldását adja a két lelkes tinédzser egybekelésére. Ezt is szárazon teszi. Angyali nyugalommal ő vetette a szelet, és ő is aratja a vihart.
Mire ment hát a tudásával? Arra, hogy mégiscsak a könyvtárszobájában maradhatott. És vele együtt maradhatunk mi is téren és időn kívüli turisták, akik a világ helyett a világról szóló előadást választják. Egy színielőadást.

Salamon János

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.