Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

Komiszkenyér - Dilemmáink VI.

 Hold volt, hold nem volt


Mint ismeretes, az édenkerti incidens után az Isten-ember viszony látványosan megromlott. Ebben az új, feszültségteli viszonyban az ember sehogy sem tud rátalálni a megfelelő, helyes viselkedésre. De mintha Isten is elveszítené a fonalat: teremtményeinek özönvízzel való elpusztításakor pont egy stréberrel tesz kivételt, akinek (a majdani Ábrahámmal ellentétben) a saját dicsőségében sütkérezve eszébe sem jut embertársai életéért könyörögni. Később viszont a Bábel-torony építőit a teremtő éppen a saját dicsőségükre való munkálkodásuk miatt bünteti, pedig azok talán csak egy újabb özönvíz elől akartak ilyen magasra menekülni. Ki érti ezt?
Meglehet persze, hogy az adott helyzetben még mindig a stréber Noé volt a kíméletre legméltóbb, s így jobb híján esett rá Isten választása. Valakit választania kellett, mert nem állt szándékában teljesen és véglegesen elpusztítani az embert. Ahogy később nem állt szándékában teljesen és véglegesen összezavarni a toronyépítőket. Csak annyira, hogy oda kelljen hagyniuk az építkezést. Nyelvek özönét zúdította rájuk, és ezzel egymás számára átláthatatlanná tette a beszédüket, mondataikat megfosztotta a jelentéstől, értelemtől. De meghagyta nekik a propozíciókat.
Mert a mondat és a propozíció nem ugyanaz. A "már megint esik az eső" és az "it's raining again" két különböző mondat, de ugyanaz a propozíció vagy gondolat. Ha két, egymás nyelvét nem beszélő, egymás mondatait nem értő, egyetlen közös szóval sem rendelkező ember mégis megérti egymást, az csak azért lehetséges, mert van egy közös, kifejezhető gondolat, egy propozíció, amely felé mindketten igyekeznek - ha kell, kézzel-lábbal.
Isten tehát nem az ember gondolatait, csak a nyelvét zavarta össze: ha a nagy zűrzavarban a nyomatékosság kedvéért még egy hatalmas esőt is küldött volna az emberek nyakába, akkor az égre nézve nyilván egyikük sem gondolta volna - akármilyen nyelvet beszélt is -, hogy milyen szépen süt a nap.
A bábeli zűrzavaron úrrá lenni pusztán technika kérdése. Csak megfelelő tolmácsot, fordítót kell találni. A segítségével elvégzett egyeztetés sikerét egyszerűen az garantálja, hogy az egyeztetésnek van határozott tárgya, hiszen az illető felek nagyjából ugyanazt gondolják, annak ellenére, hogy ezt egymás számára érthetetlen módon fejezik ki.
Az emberi gondolatnak a különböző, esetleges kifejezésmódoktól legfüggetlenebb, legelvontabb és ilyen értelemben legmagasabb szintű tárgyai az absztrakt fogalmak. Ilyen fogalmak például a valóság, a lélek, a tudás vagy a természet, ellentétben a közvetlen érzéki tapasztalatból származó empirikus fogalmakkal (pl.: szék, asztal, ház, szekér).
Filozófiai vagy eszmetörténeti szempontból a bábeli zűrzavar ellentéte nem az egynyelvűség, hanem a kultúra. A kultúrát az előbbi szóhasználattal élve egy olyan embercsoport hozza létre, melynek tagjai az absztrakt fogalmak egy bizonyos, kitüntetett halmazáról nagyjából ugyanazt gondolják, még ha ezt egymástól nagyon különböző módon, más és más nyelven fejezik is ki.
Ennek az úgynevezett nyugati kultúrának további sajátossága, hogy kitüntetett fogalmait párokba rendezi. Tehát például a valóságot a látszattal, a lelket a testtel, a tudást a véleménnyel, a természetet pedig a konvencióval ellentétben határozza meg. Ez az ellentét - csakúgy, mint a zűrzavar és a kultúra közötti ellentét - nem logikai, hanem filozófiai, metafizikai. Vagyis pontosan kifejezi, leképezi a kultúraalkotóknak a világ berendezkedéséről való általános felfogását. Azt, hogy ez a berendezkedés visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul hierarchikus.
Ennek megfelelően a fogalompárok, dichotómiák közötti viszony is hierarchikus, hangsúlyozottan egyenlőtlen. A valóság magasabb rendű, fontosabb, értékesebb a látszatnál, a lélek a testnél, a tudás a véleménynél és a természet a konvenciónál. Ez egyben a céljainkat is hierarchikus rendbe szervezi. Ha jót akarunk magunknak, akkor az életünket a világ berendezkedésével harmóniában berendezve elfogultak, részrehajlóak vagyunk a dichotómiák első tagjaival szemben.
Kultúrember egy olyan hierarchikus rendszer részének akarja tekinteni magát, egy olyan rendszert tekint természetesnek, ahol ugyan mindenki parancsol is és engedelmeskedik is, de senki sem engedelmeskedik annak, akinek parancsol. Ebben a rendszerben tehát képletesen szólva a valóság éppoly kevéssé engedelmeskedik a látszatnak, mint a lélek a testnek, a tudás a véleménynek vagy a természet a közmegegyezésnek.
Ez azt jelenti, hogy kultúrember egy olyan világban akar élni, ahol a valóban tisztességes ember parancsol a csak látszólag tisztességesnek, a lélek (a szellem, értelem) a testnek, a tudással rendelkezők a véleményüknek hangot adóknak és a természeti törvény a törvényalkotó embernek.
A célok hierarchikus rendszeréből persze még nem következnek az ember életvezetésére, cselekedeteire vonatkozó egyértelmű szabályok. Olykor egy alacsonyabb rendű cél bizonyul sürgősebbnek, és ilyenkor ezt kell előnyben részesíteni. (Olykor célszerű engedni mondjuk a testnek vagy a véleményeknek.) Egy kultúrember azonban sohasem fogadná el azt a populista szabályt, hogy egy cél sürgőssége mindig előbbre való, mint a rendszerben elfoglalt rangja. Mert őt kulturáltsága arra kötelezi, hogy lehetőség szerint mindig a legmagasabb rangú célt tekintse a legsürgősebbnek.
Mint szintén ismeretes, a kultúremberek ideje a nyugati kultúra szavatossági idejével együtt lejárt. A nagyjából az angolszász empirizmussal (Hume, Locke) kezdődő és a baloldali nietzscheanizmussal, vagyis maoizmussal és dekonstrukcióval (Foucault, Derrida) kiteljesedő kulturális forradalom elvégezte azt, amire az Ótestamentum haragvó, bosszúálló Istenét nem vitte rá a lélek.
A forradalmi mozgalom empirista szárnya a "kézzelfoghatatlan" absztrakt fogalmak felszámolásával nemcsak a magukat különböző módokon, más-más nyelven kifejező, de az egy nyelvet beszélő feleket is megfosztotta az egyeztetés tárgyától, a közös propozícióktól. A dekonstruktív szárny azután megmutatta a propozícióitól megfosztott embernek, hogy mondatai nem valamiféle gondolatokra és ezeken keresztül valamiféle világra, hanem mindig csak más mondatokra utalnak. Ezenkívül a fejük tetejéről a talpukra állítva a dichotómiákat megmutatta azt is, hogy a teremtés óta lenézett, elnyomott második tagok a magasabb rendűek, értékesebbek, mert ezek a teremtés óta dicsőített tagok autentikus eredői, ősforrásai.
A valóság tehát a látszatból származik, vagyis kizárólag abból, ami a mondatait mondatokba fűző ember számára látszik; a lélek (ész, értelem) a testi, kivált az altesti funkciókból; a tudás a véleményből, különösen a közvéleményből, a természet pedig értelemszerűen a társadalmi közmegegyezésből. Például a Hold is ilyen, csak a mondatainkban megjelenő társadalmi konstrukció.
Ja, és sajtból van.

Salamon János

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.