Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csillagok és küblik


A szakmáját értő, becsülő tudós látványa a jóérzésű kívülállóban elkerülhetetlenül szimpátiát ébreszt. Ez az érzés csak fokozódhat, ha az illető tudósról kiderül, szereti a virágokat, valamint az olyan vitát, amelyben - függetlenül attól, hogy ő és tudóstársai mekkora "hülyeséget" mondanak - "reklámozva van" a szakma. A jóérzésű kívülállók szimpátiájára magam is igényt tartok, s Kálmán Lászlóhoz hasonlóan a virágokat is szeretem, vitában azonban inkább az olyat, amelyben a felek oly mértékben ragadtatják magukat gondolkodásra, hogy közben egészen megfeledkeznek szakmájuk piaci pozíciójáról.

Átlátnak rajtam
Persze könnyen beszél az olyan - mondanák erre vitapartnereim -, akinek nincs szakmája, csak víziói. Egyetértek. A filozófia valóban nem szakma, bár szakosodni itt is lehet, hiszen ma már mindennek van filozófiája, még ha nem is mindegyiket tanítják az egyetemeken. Ami pedig a víziókat illeti, a filozófia a leíró tudománnyal szemben csakugyan fenntartja annak a lehetőségét, hogy a leírt tények összeköthetők valamilyen átfogó világszemléletté. A világot nemcsak nézni szabad, de látni is.
Az errefelé még most is legfrissebbnek számító filozófiai divat szerint a látás mindig átlátást jelent. A korszerűségre láthatóan sokat adó kritikusom, Bárány Tibor átlát rajtam, vagyis szavaim szitáján. Első leleplező kritikáját olvasva még úgy tűnt, tényleg csak - mint mondja - "figyelmetlenségből" értelmezte hibásan egyébként "jól követhető" gondolatmenetemet, de most már világos, hogy inkább arról van szó, aminek a lehetőségét szintén megengedi: "szánt szándékkal" tette. Az előző oldalon olvasható második filippikájában előre megfontolt szándékkal dekonstruálja a szövegemet, átlát rajta, rajtam, egészen a nem "teljesen korrekt" szívemig.
Mert, ha nem ezt tenné, ha látása fennakadna a szövegemen, akkor most, második nekifutásra már biztosan képes lenne reprodukálni a kultúrára vonatkozó és gondolatmenetem alapját képező tézisemet. Képes lenne, de ő inkább nem hajlandó. ' dekonstruál. Sebaj, én meg rekonstruálok. Tehát: a kultúráról azt állítottam (s állítom most már harmadszor, változatlan szavakkal), hogy egy nyelven túl létező rendnek a szintén nyelven túli gondolattal való megragadása és imitálása, nem pedig a "világ" vagy a "gondolkodástól független világ formális struktúrájának", de nem is a "nyelven túli rendet megragadó gondolat"-nak a gondolkodással való megragadása és utánzása. Kritikusom mindenképpen ezeket a változatokat akarja rám erőltetni, de hát, ha bármi közöm lenne hozzájuk, akkor bizony Kálmán megjegyzését magamra is vonatkoztathatnám, akkor én is "hülyeséget" mondanék. Mert ugyan mi értelme lehetne a kultúrát a világ vagy a gondolat imitálásával összefüggésbe hozni, és hogy az ördögbe lehetne egy gondolkodástól független világot vagy bármit gondolkodással megragadni?

Tágra nyílt szemek
Csak emlékeztetőül: ez a vita abból kerekedett, hogy nem hiszek Nádasdy Ádámnak. Ami csupán azért érdekes - sőt, kritikusaim szerint felháborító -, mert ő a szakmájában elismert nyelvész, én pedig éppen a nyelvről, pontosabban a nyelvhasználatról tett kijelentéseinek hihetőségét vonom kétségbe. A bonyodalmak abból származnak, hogy én ebben a kérdésben egyáltalán nem az ő szakmai, hanem magának a szakmának a kompetenciáját vitatom. Hát igen, mondja erre ő, "a filozófusok gyakran szemellenzősnek tekintik a szaktudományokat".
A filozófusoknak ennél azért súlyosabb kifogásaik vannak nem egyszerűen a szaktudományokkal, de általában a tudománnyal szemben. Alapvetően kétfajta ellenvetést fogalmaznak meg. Az egyik, manapság népszerű, a posztmodern szemlélet részévé ízesült ellenzéki nézet szerint a tudomány messze nem olyan ártatlan, céljai távolról sem olyan tiszták, mint azt első ránézésre hinnénk. Az egyszerű megfigyelő, leíró tudós nem azt írja le, amit lát, hanem amit látni szeretne; megfigyelési posztját nem a gyermeki naivság tágra nyílt szemével foglalja el, hanem az elméletektől összeszűkült, elhomályosult tekintettel; nem felfedezi a világot, hanem konstruálja.
Nádasdy számára a nyelv a természet részeként, mint természeti jelenség képezi az objektív leíró tudomány tárgyát. Neki nyelvtudósként nincs és nem is lehet más feladata - mondja -, mint tanulmányozni a nyelv (langue) szerkezetéből adódó törvényszerűségeket, valamint a gyermeki naivság egyszerű, elméletmentes kíváncsiságával, jegyzetfüzettel a kézben szaladni a nyelvhasználók mellett. Ha a tudománnyal szemben támasztott posztmodern kifogás jogos, akkor ez a feladat teljesíthetetlen. A naiv megfigyelő alakja merő fikció: mindenki mindig valamilyen előzetes elképzeléssel, valamilyen értékeknek elkötelezetten, valamilyen elmélettel felfegyverkezve érkezik az "értékmentes" megfigyelés helyszínére, ahol azután nem tetten éri, hanem magán-, csoport- vagy osztályérdeke szerint konstruálja az igazságot: minden elmélet ideológia.
Az elméletmentes tudós megfigyelő valóban fikciónak tűnik, de én nem találok ebben semmi kivetnivalót, mert nem gondolom, hogy minden elmélet ideológia lenne. Nádasdyval mint nyelvtudóssal tehát nem az a bajom, hogy elméletekkel terhelve érkezik megfigyelési posztjára, hanem csak az, hogy ezek viszont valóban ideológiák. Közülük a két legszembetűnőbb és legerősebben vitatható az, hogy a nyelv természeti jelenség, s hogy a nyelvhasználat egyetlen értelmezhető funkciója a kommunikáció.
Az ideológia sajátossága, hogy tulajdonosának csupán oka van a hangoztatására, indoka azonban nincs. Amikor okom van egy elmélet elfogadására, akkor valami mechanikus erőnek engedelmeskedem, amikor indokom, akkor viszont magának a rációnak. Az első esetben kalkulálok, a másodikban megértek. (A halálfélelem oka lehet annak, hogy Isten létét bizonyosságként elfogadjam, de nem indoka.)
A nyelvet természeti jelenségként, kizárólagos funkcióját pedig kommunikációként tételező két elmélet adaptálásának közös célja és közös oka van: a cél a nyelvhasználattal szembeni lehető legteljesebb tolerancia fenntartása, az ok pedig a rossz történelmi tapasztalatokon alapuló félelem az erőszaktól, bármiféle hatalmi alapú beavatkozástól. A leíró nyelvtudós, úgy is, mint a progresszív intellektuális elit képviselője, a tolerancia címerpajzsát mutatja fel annak a közösségnek, melynek véleményét tudományos ismeretterjesztő tevékenységével formálja.
A baj csak az, hogy a rossz történelmi tapasztalatokra adott mechanikus reakció, az erőszaktól való félelem éppoly kevéssé lehet indoka a feltétlen tolerancia elvéhez való ragaszkodásnak, mint a halálfélelem Isten bizonyos létezésének. Az agresszív ösztön - mint Freud mondja - nem vész el, csak átalakul. A progresszív intellektuális elit a toleranciaelv tüskön-bokron át való, folyamatos érvényesítése közben kényszerűen visszafojtott agresszivitását önmaga, saját természetének lényege ellen fordítja: a fizikai erőszaktól való félelmében a saját intellektusán tesz erőszakot. Így születik meg a társadalom-lélektan vagy kultúrszociológia négyszögesített köre, sétáló paradoxonja: az antiintellektuális, antielitista intellektuális elit.

Egy ősrégi ellenvetés
"Mire jó ez?" - kérdezi Nádasdy (A leíró tudomány védelmében, Magyar Narancs, szeptember 27.) a toleráns leíró tudomány nevében, a nyelvhasználatba való erőszakos beavatkozási kísérletekről szólva. Ugyanezt kérdezi Szókratész az ifjúkorában lelkesen tanulmányozott, ám végül csalódást okozó leíró természettudományokra utalva (Phaidón 96a-99d), hangot adva ezzel a tudománnyal szembeni másik, klasszikus, premodern ellenzéki nézetnek. Mire jó például a fiziológia leíró tudománya, ha segítségével csak azt tudhatja meg, hogy többek között csontok és inak építik fel a testét, de azt már nem, hogy mi végre? Arra használja-e ezeket, hogy Athénban maradjon és engedelmeskedjen a törvénynek, vagy arra, hogy elszaladjon előle Megarába vagy Beóciába? A fiziológia által leírt csontok és inak szükséges feltételei a maradásnak és a menekülésnek is, de nem elégséges feltételei az etikai döntésnek: maradni vagy menni? És mire jó a csillagászat, kérdi a csalódott Szókratész, ha ez a tudomány csak azt tudja leírni, milyen viszonyrendszerben állnak egymással a csillagok, de hogy miért jobb, hogy ilyen rendszerbe szerveződtek és nem másba, arról mélyen hallgat.
Szókratésznek csalódnia kellett, mert azt remélte, hogy miután a leíró tudomány "minden egyes dolognak külön és mindnek együtt megmondja az okát", megmondja az indokát is, vagy az ő szavaival "hozzáfűzi a levezetését is, mi a legjobb mindegyiknek külön-külön, és mi a jó mindnek együttÉ" (Phaidón 98a). Az értékmentes strukturalista leíró nyelvtudomány hasonló csalódást tartogat nekünk, nyelvhasználóknak. Megmutatja az általunk használt nyelv struktúráját, mechanikai szerkezetét, a benne fellelhető oksági kapcsolatokkal együtt, és megmondja nekünk a nyelvhasználatnak magának az okát is: a kommunikáció igénye, melynek oka viszont egyszerűen a túlélés igénye. A nyelvhasználat, a kommunikáció és a túlélés indokáról, vagyis arról, hogy "mi a jó mindnek együtt", azonban egy szót sem szól.
Nádasdy előző cikkemben (Pofátlan víziók, Magyar Narancs, november 8.) bírált naturalizmusának része az a feltételezés, hogy az ember pusztán természeti lény (ezért van az, hogy az általa használt nyelv pusztán természeti jelenség). De hát, ha az ember tudatában van annak, reflexió tárgyává teszi azt, hogy természeti lény, akkor már nem lehet pusztán és egyszerűen az. És éppen azért, mert nem pusztán és egyszerűen az, nem fogadhatja el, hogy a nyelvhasználat oka, vagyis egyetlen valódi funkciója, értéke a kommunikáció. Mint ahogy azt sem fogadhatja el, hogy az élet egyetlen valódi funkciója és értéke a túlélés - mert az ilyen túlélésbe bele lehet halni.
A tudatos, reflektáló ember a saját, pusztán természeti létezését azzal haladja meg, hogy egy a reflektálás során felfedezett, nem maga által kreált rend nevében ebbe a spontán létezésbe erőszakosan beleavatkozik. Ennek a beavatkozásnak az eredményét hívták a szó szemantikai inflációját megelőző időkben "kultúrá"-nak, s e beavatkozás legszervezettebb formájának legmagasabb fórumát - a szó hasonló inflációja előtt - "egyetem"-nek. A modern liberális demokráciák a szabadság, egyenlőség és tolerancia eszményeit szem előtt tartva olyan, ösztönös tehetséggel, kreativitással megáldott szabad, természeti lényekként tekintenek kisdiákokra és végzős egyetemistákra egyaránt, akik csak veszíthetnek természetes lendületükből, a spontán önkifejezés vágyából, ha a helyes nyelvhasználat vagy érvelés merev standardjaival, netán rég halott emberek által írt könyvekkel, az ezekben porosodó eszmékkel, adatokkal terheljük őket.
"Akárhová megyek - mondta egyszer Flannery O'Connor, a kitűnő amerikai írónő -, mindenhol azt kérdezik tőlem, hogy az egyetem nem fojtja-e el az írókat. Véleményem szerint nem fojt el eleget belőlük. Nagyon sok olyan bestseller könyv van, amelynek létrejöttét egy jó tanár megakadályozhatta volna.

"Kulturált hallgatás
A csillagokról Szókratésznek éppúgy, mint Kantnak a morális rend jutott eszébe. Ennek a rendnek - ami egyben esztétikai is - az a lényege, hogy körülöttünk nem minden emlékeztet rá. A suksükölés vagy az azt gondolomozás például nem, míg Martin Luther King "I have a dream" beszéde például igen; a Nemzeti Színház épülete vagy a Gellért Szálló előtti perforált, felfordított márványkübli nem, de a Magyar Tudományos Akadémia épülete már inkább és Palladio villái határozottan; a Magyar Gárda trappolása nem, a magyar népzene ritmusai viszont igen.
A modern vagy posztmodern, tudományos vagy tudománytalan megfigyelőt egyformán arról lehet felismerni, hogy körülötte semmi nem emlékezteti egy rajta vagy a megfigyelt környezetén (a természeten vagy a saját nyelvhasználatán) kívüli rendre. A csillagokról neki egyszerűen a csillagok vagy a "csillag" szó jut eszébe.
Vitapartnereim feltűnően hallgatnak a kultúráról, egyikük sem merészkedett odáig, hogy az én meghatározásommal szembeállítsa a sajátját. Indokaikat csak találgatni tudom. A neofelvilágosodott, progresszív intellektuális elit tagjaiként a kultúrát, így, egyes számban jó esetben egyfajta okkult, lejárt, lejáratott fogalomnak, de inkább a mindenkori finomkodó, urizáló osztály ideológiájának tekintik. Vitát azért nem kívánnak nyitni róla, mert úgy érzik, az erről kialakított konszenzusuk garantálja a felvilágosodottságukat, és egyben a progresszivitásukat is, hiszen számukra a progresszió nem más, mint éppen e jelen konszenzus felé való haladás. Úgy látják tehát, hogy aki ebben a kérdésben ellenszegül nézeteiknek, az egyenesen a felvilágosodottságukat és haladó szellemüket vonja kétségbe.
A kultúra nyilván azért ment ki a divatból, azért járatta le magát, mert a legitimációs alapját képező rend csak gondolattal ragadható meg, ez pedig nem mindenkinek sikerül. Nem feltétlenül a szükséges szellemi képességek hiányáról van szó, hanem a frissen (kétszáz éve) emancipált ember parvenü tempójáról: a modern liberális demokrácia állampolgára nem tűr maga fölött olyan rendet, melynek megalkotásába nincs beleszólása.
Egy ilyen rend hiányában viszont el kell tűrnünk a köztereinken felállított márványkübliket éppúgy, mint az új, maguk alkotta rend valkűrlovagjainak trappolását. Mert ki merné azt állítani, hogy ez helytelen köztérhasználatnak minősül? Ellenvéleményünk persze lehet, de ki merne esztétikai vagy morális ítéletet alkotni? Milyen alapon tenné? Nem, nem, ez így helyes. Egymásnak diktáljuk a tempót.

Salamon János

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.