Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Komiszkenyér - Szenvedélyeink III. 

 (A mizantrópia pogány vircsaftja)


Egy öreg, beteg koldusnak van esélye az alamizsnára, de egy szegény filozófusnak aligha. Mert míg azt mindenki el tudja képzelni magáról, hogy idővel majd öreg lesz és beteg, azt szinte senki, hogy egyszer majd filozófiára adja a fejét. Általában nehéz együtt érezni olyan emberekkel, akiknek a helyébe nem tudjuk beleképzelni magunkat, és akiknek a baját egyfelől nem tartjuk komolynak, másfelől úgy ítéljük, hogy saját maguknak okozták.
Biasz - az ókori világ hét bölcsének egyike - szerint van az embereknek egy komoly bajuk, amelyért magukon kívül senkit sem okolhatnak, de ami legalábbis az olyan bölcsekből, mint ő, mégis együttérzést vált ki. "Az emberek többsége rossz", mondta, illetve a legenda szerint írta a delphoi Apolló-templom falára, ahová másik hat kollégája olyasmiket firkált, mint "Ismerd meg tenmagad!" (Khilón) vagy "Tarts mértéket!" (Szolón).
Az ókori filozófus az általa nem sokra tartott emberekkel való együttérzésének egyszer egy tengeri úton adott kifejezést. Hitetlen útitársai egy rettentő vihar kitörése után hitüket hirtelen meglelvén az életükért könyörögve nagy hangon fohászkodni kezdtek az istenekhez. "Csitt! - mondta nekik Biasz -, jobb, ha nem tudják meg, hogy itt vagytok!"
Az epheszoszi Hérakleitosz - akinek Hésziodosz, sőt Homérosz sem volt elég jó - igen nagyra becsülte Biaszt. Könnyen lehet, hogy éppen a miatt a graffiti miatt. Mert ő sem rajongott embertársaiért. Epheszosz felnőtt lakói jobban tennék, ha mind felkötnék magukat - mondta -, amiért száműzték a legderekabbat, Hermodóroszt, mondván: "közöttünk egy se legyen legderekabb".
Az emberiségtől való szenvedélyes idegenkedés persze nem a filozófusok monopóliuma, de azért mégis egyféle privilégium. Azoknak a kiváltsága, akik mindennapi anomáliáiknál nagyobb dolgok miatt is szenvedélyre tudnak lobbanni. Az embergyűlölethez nagy lélek kell. Hiszen itt nem a "mindenki ostobább, alávalóbb nálam" primitív indulatáról van szó - erre minden valamirevaló kispolgár képes.
A kispolgár egyébként már csak azért sem engedheti meg magának, hogy másokat komolyan megvessen, mert ő mindig a mások véleményéből rakja össze az önbecsülését. Szűkös lelki megélhetéséből neki csak arra futja, hogy olykor olcsó utánzatát adja a valódi mizantrópiának.
A valódi mizantrópia lényege nemcsak az, hogy önmegvetés nélkül tudjuk megvetni embertársainkat, hanem az is, hogy ezt árnyaltan, differenciáltan tegyük. Arisztotelész szerint például a nagylelkű ember (megalopszühosz) a nála kisebb lelkűekkel szembeni idegenkedését nyersen, kíméletlenül mutatja ki, ha azok rangban, gazdagságban fölötte vannak, míg visszafogottan megvető, vagyis udvarias az e tekintetben alatta állókkal. Úriember csak az erősebbet bántja, a gyengébbel elnéző. Az arisztokrata mindig udvariasan megkéri a cselédeit azoknak a szolgálatoknak az elvégzésére, amelyek megtagadása egyébként nem áll szabadságukban. Az őt utánzó kispolgár parvenü viszont parancsolgat nekik, mert létszükséglete, hogy a velük szembeni fölényére minden pillanatban emlékeztesse őket - és önmagát.
Ma már Biasz, Hérakleitosz vagy az arisztotelészi gentleman nem annyira bölcsnek vagy nagylelkűnek, mint egyszerűen arrogánsnak tűnik. Az emberek többsége hiperérzékeny az "az emberek többsége" kezdetű minősítésekre. A mizantrópiával szembeni ellenérzés azóta vált általánossá, amióta a kereszténység intézményesítette ezt a szenvedélyt, vagyis amióta (nagyjából Szent Ágoston óta) fenntartja magának az ember leminősítésének kizárólagos jogát.
Keresztény értelmezésben a filozofikus, arisztokratikus embergyűlölet közönséges eretnekség. Egyedül Isten ítélkezhet. Az új időszámításban ő az egyetlen gentleman. Az új nagylelkűség a pogány megalopszühosszal ellentétben nem arról ismerszik meg, hogy megveti azokat, akik megvetésre méltók, hanem éppen arról, hogy szereti azokat, akik a szeretetére méltatlanok. A teremtő úri jókedvében könyörületes velünk, annak ellenére, hogy ellenszegültünk az akaratának, hogy valamennyien esendők, gyarlók, bűnösök vagyunk.
Az egyenlőség keresztényi elvétől ma sem illik eltérni, de ma már nem kell ilyen súlyos szavakat használnunk. Elég úgy beszélni, hogy "mindannyian megérjük a pénzünket", de mondhatjuk Rousseau-val akár azt is, hogy "eredendően mindannyian jók vagyunk". Végül is mindegy, hogy neki vagy Ágostonnak van igaza. A lényeg az, hogy morális értelemben senkit se hagyjunk leszakadni vagy kilógni a sorból: senki se legyen a legbűnösebb, és egy se legyen közöttünk a legderekabb.
Magánvállalkozásként a mizantrópia tehát már régóta pogány vircsaftnak számít. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne akadnának olykor mégis ilyen magánvállalkozók. Szent Ágoston után ezer évvel például Montaigne számára csak annak eldöntése okozott gondot, hogy sírni vagy nevetni való-e az emberi színjáték. Egyik esszéjében azon tűnődik, hogy az antikvitásban "síró filozófus"-ként is ismert Hérakleitosz vagy "nevető filozófus"-ként emlegetett Démokritosz embergyűlölete volt-e adekvátabb.
Montaigne végül is Démokritosz attitűdjét találja elfogadhatóbbnak. Nem azért, mert nevetni kellemesebb, mint sírni - mondja -, hanem mert nevetéssel mélységesebb megvetés fejezhető ki, és még így sem olyan mélységes, mint amilyet megérdemelnénk. Nem annyira szerencsétlenek és gonoszak vagyunk - teszi hozzá -, mint inkább hiúk, ostobák, közönségesek és hitványak. (A többes szám első személy használata itt ne tévesszen meg senkit. A szerzőből az udvarias gentleman beszél így, és nem az intézményesített, kereszténydemokratikus mizantrópia.)
Jó kétszáz évvel később egy másik magánvállalkozó, Goethe már kevésbé visszafogottan fogalmaz: "Semmi sem olyan visszataszító, mint a többség, mely nem áll másból, mint néhány életerős vezérből, vagyis gazfickóból, akik minden helyzetet a maguk hasznára tudnak fordítani, a gyengékből, akik alkalmazkodnak hozzájuk, és a tömegből, amely utánuk totyog, miközben a leghalványabb sejtelme sincs arról, hogy mit is akar."
Hogy az emberek többsége valóban rossz-e, az persze empirikus kérdés, melynek eldöntésébe a többségnek nincs beleszólása - ha másért nem, hát mert nem ér rá. De amióta a politikába intézményesen beleszólhat, azóta vannak intézményesített szószólói, védelmezői is. 'k a nép barátai, akik úgy tudják, hogy az emberek többsége jó. A nép jó, csupán gonosz és hitvány tanácsadói, az általa megválasztott vezetői rontják meg, vezetik félre olyan mértékben, hogy nem tud jobb vezetőket választani.
Van olyan nép, amelyik nem pirul bele ebbe a logikába? A mizantrópia klasszikusai ennél azért többet feltételeznek az emberről. Talán túl sokat is. Azt mondhatnánk, hogy az emberszeretet beszél belőlük. Különben Biasz nem intette volna hallgatásra útitársait. Valamint Hérakleitosz sem vágott volna állandóan olyan mogorva, és Démokritosz sem olyan vigyorgó képet. Mindketten kínjukban tették.(Folyt. köv.)

Salamon János

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.