Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Komiszkenyér

Mítoszaink III. (Az ébrenlét fenomenológiája)


Az ágyból kikelve, éber állapotban az emberek többségének túl sok tennivalója van ahhoz, hogy eltűnődjön, biztosan ébren van-e. Kicsit rosszmájúan úgy is mondhatnánk, nagyon pihenten kell ébrednie az olyannak, aki efféle kérdésekkel akar foglalkozni. Ilyen pihenten kelők a filozófusok, akik tipikusan éppen a leginkább maguktól értetődő dolgokon szeretnek értetlenkedni. Némelyikük például azt állítja, hogy ha valaki a saját legjobb tudomása szerint most éppen járkál, jön-megy, teszi a dolgát, az önmagában még nem bizonyíték arra, hogy ébren van. Mert ugyanilyen jó tudomása ugyanilyen élményekről álmában is lehet bárkinek.
Legjobb tudomásunk szerint mi, emberek nagyjából kétszáz éve vagyunk ébren, ennyi ideje annak, hogy felvilágosodtunk. Új rangunkra persze nem lehetünk méltók pusztán azzal, hogy megszabadultunk esztelen, irracionális álmainktól, hiedelmeinktől, babonáinktól. A felszabadult ész utólagos elszámolással tartozik mindenről, így fogságának történetéről, mondhatni büntetett előéletéről is.
A XIX. századi német filozófus, Ludwig Feuerbach nagy hatású elmélete szerint az emberi ész mindvégig önmagát büntette, önmaga fogságában sínylődött sok ezer éven át. A legvalószerűbb és egyben legnyomasztóbb álmot - egy magasságos Istenről szólót - mi magunk küldtük magunkra. Imáinkban, melyeket ehhez az Istenhez intéztünk, saját magunkhoz fohászkodtunk. A képzeletünkben végtelenre felnagyított, legjobb, legemberibb tulajdonságainkat ruháztuk rá: ez tette naggyá. Így aztán kezdettől fogva a saját végtelen szeretetünkre bíztuk magunkat, a saját végtelen akaratunk előtt hajoltunk meg, és a saját nagyságunkhoz képest éreztük magunkat semminek.
Nincs ebben semmi meglepő, mondhatnánk erre. Ez is csak azt mutatja, hogy a mítoszainkat mi teremtjük saját magunknak, és aztán magunk is leplezzük le őket. Álmodunk, majd felébredünk, aztán megint álmodunk és megint felébredünk. Feuerbach után Marx, Darwin és Nietzsche is sokat tett azért, hogy kiszállhassunk ebből az episztemológiai taposómalomból.
De egyik sem tett annyit, mint Hegel, az utolsó leleplezés és kijózanodás, a végső felébredés vitathatatlanul legeredetibb modern prófétája. Szegényesebb fantáziájú követőivel, például éppen Feuerbachhal és Marxszal szemben szerinte a nagy, utolsó kijózanodás nem úgy következik be, hogy az ember magához térve végre racionálisan látja a valóságot, hanem úgy, hogy végül a valóság maga válik racionálissá. Azt ugyan várhatnánk, hogy az ember (vagy pláne a világ proletariátusa) öntudatra ébredjen. Ehelyett a világ, vagyis a világszellem (Weltgeist) ébred öntudatára az emberben.
Hegel szemében a nagy felébredést, a történelem végét Napóleon (a világszellem lovon) jelentette, a filozófia (az értetlenkedés) végét pedig ő maga, a Szellem fenomenológiája szerzője. Elvileg akár igaza is lehetett. Hiszen a történelemnek - a szó zsidó-keresztény értelmében - egyszer, valamikor valóban véget kell érnie. Mert ebben az értelemben egyszerűen egy jó kezdet (teremtés) és egy jó vég (megváltás) közötti rosszat, vagyis két tiszta, zavartalan állapot (az ártatlanság és az üdvösség) közötti zavaros rémálmot jelent.
A nyugati kultúra emberének fogalomtárában a történelem mint üdvtörténet tehát egy morális kategória. Pedig az ebben a kultúrkörben használt szó maga, a régi görögöktől öröklött hisztoria minden morális tartalmat nélkülöz: csak annyit tesz, "tudakozódás útján megszerzett ismeretek". Az ilyen ismeretek tanulságosak lehetnek és szórakoztatók (lásd Hérodotoszt), vagy az ember természetére vonatkozó általános pszichológiai törvényszerűségek vonhatók le belőlük (lásd Thuküdidészt), de a leírt történetek maguk semmiféle olyan megatörténetté nem állnak össze, amelynek csattanója a megváltásunk vagy megvilágosodásunk lenne.
A történelem morális, eszkatalogikus felfogása a fogolytáborokban vagy börtönökben megfigyelhető pszichológiai törvényszerűségek érvényesülésével jár: a foglyokban egyedül a szabadulás reménye tartja a lelket, és olykor a közeli szabadulásról szóló álhírek röppennek fel köztük.
Hegel után a szellemtörténet baloldali hegeliánusokként tartja számon azokat, akik a mesterük által a történelem végéről szóló hírt álhírnek tekintették, és jobboldali hegeliánusokként azokat, akik a hírt komolyan vették. Az utóbbiak szerint Napóleon óta lényegében ugyanúgy nem történt semmi az utcákon, mint a Szellem fenomenológiája óta a filozófiában. Mert egyfelől a császár már készen örökölte a francia forradalomtól a manapság "liberális demokrácia"-ként működtetett univerzális, homogén társadalom alapszerkezetét, másfelől a filozófia a tizenkilencedik század első fele óta módszeres, univerzális önfelszámolással van elfoglalva, vagyis azzal, hogy önmagát szociológiával (Comte), politikával (Feuerbach és Marx), pszichológiával (Mill), biológiával (Spencer), fizikával (Mach) vagy éppen demokráciával (Rorty) próbálja helyettesíteni.
A baloldali hegeliánusok (például Feuerbach vagy Marx) mai szellemi örököse, a baloldali liberális elit egyöntetű felhördüléssel fogadta a kortárs jobbhegeliánus konzervatív elitet képviselő Francis Fukuyama 1992-es könyvét: The End of History and the Last Man. Pedig a kortárs balhegeliánusok is úgy gondolják, hogy a történelem mint szenvedés- és üdvtörténet a liberális demokráciával ér véget. Csakhogy szerintük még nem ütött a végső ébredés, a megváltás órája, a világ még nem elég liberális és nem elég demokratikus - nincs benne elég szabadság, egyenlőség, díszburkolat és sétálóutca.
A történelem morális, eszkatologikus felfogásától elválaszthatatlan az a további pszichológiai törvényszerűség is, hogy az evangélium (eu + angelia = jó + hír) tehát a jó hír mindig álhírnek, mindig túl korán érkezettnek tűnik éppen azok számára, akik a legjobban, a legtürelmetlenebbül várják. Így voltak ezzel a zsidók a saját Messiásukkal, Jézussal, és így vannak ma a balhegeliánusok a liberális demokráciával.
A különbség csak az, hogy Fukuyama nem az új evangéliumot hirdető új Pál apostol. Ellenkezőleg: ő - alapvetően tocqueville-iánus és nietzscheánus lelke mélyén - mélységes tragédiának tekintené, ha a történelem valóban a kereszténység, a "rabszolgamoralitás", vagyis annak a szubhumán képződménynek a diadalával érne véget, amit Nietzsche utolsó embernek (der letzte Mensch) nevezett. Vérbeli konzervatív módjára, ő inkább tovább szeretne álmodni, mintsem egy rémálomra ébredni. De ha tényleg ez a végső felébredés, ez a földi paradicsom, ha tényleg ez a legjobb, amit a történelem feltálalhat nekünk, akkor jó étvágyat, illetve, ahogy az amerikai éttermekben mondják, enjoy! (élvezd!).
Mi, filozófián kívüliek, sohasem kelünk elég pihenten ahhoz, hogy azon tűnődjünk, biztosan ébren vagyunk-e. Az igazság az, hogy inkább álmatlanságban szenvedünk. Mítoszainktól megtisztított felvilágosultságunkban túlteng bennünk az ébrenlét állapota. Ilyen állapotban mindig tenni kell valamit: járkálni, jönni-menni, átszervezni, építeni, átépíteni, felújítani, modernizálni, egyszóval fejleszteni. Mert ha tényleg ez a szép új világ a földi paradicsom, akkor méltó formát kell neki adni: be kell vonni az egészet valami széppel. Díszburkolattal.

Salamon János

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.