Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyar Narancs 2011. 15. sz. (Egotrip)

 

 

Komiszkenyér - Keserveink I.

(A háború tiszta forrása)


A jó pap, mondják, holtig tanul. Meglehet. Mi világiak, laikusok azonban másként vagyunk ezzel: szeretünk holtig felejteni. Mert meggyőződésünk szerint modern, felvilágosodott tudatunkat, szellemi frissességünket, belső szabadságunkat a feledékenységünknek köszönhetjük. Annak, hogy lassan sikerül kitörölni az emlékezetünkből mindazt, amit évezredeken át papoltak nekünk a filozófusok természetes korlátainkról, az úgynevezett emberi természetről.
Azt mondták nekünk, hogy örökre kijelölt helyünk van a kozmosz hierarchikus rendjében, és helyesen tesszük, ha ehhez tartjuk magunkat. Már ha jót akarunk magunknak. Mert hogy mi jó nekünk, azt a fix pozíciónkból következő természetünk szabja meg, s hogy mi a legfőbb jó (summum bonum), azt a természetünk lényege: a racionalitásra való sajátos képességünk. Közülünk a legjobban tehát az jár, ember voltából a legtöbbet az hozza ki, aki képes ésszerűen, vagyis a szenvedélyeinek belső korlátokat állítva, mértékletesen élni.
A mi határozott elképzelésünk viszont az, hogy a helyünket nem valami örökkévaló rendszerben, nem egy önmagában létező, abszolút térben, hanem egyszerűen csak egymás között kell elfoglalnunk. Ebben a magunk alkotta, interszubjektív térben nem léteznek fix pozíciók, s így a természetünket, annak lényegével együtt, mi magunk találjuk ki. Az a lényegünk, hogy nincs lényegünk; s minthogy nincs, nem is szabhat meg számunkra semmilyen legfőbb jót. Ebből egyszerre következik a belső korlátok nélküli szabadságunk, és az, hogy nekünk, moderneknek már emlékünk, fogalmunk sincs a summum bonumról, a természetünk szerint való legjobb életről.
Ettől azonban még nem válik céltalanná, kaotikussá a létezésünk. Mert igaz ugyan, hogy nem ismerünk olyan közjót, amelyre mindany-nyian törekednénk, de szerencsére ismerünk olyan közrosszat, legfőbb rosszat, amely elől teljes együttértésben menekülünk. Ez a summum malum a modern tudat XVII. századi nagy teoretikusa, Thomas Hobbes szerint az erőszakos halál, illetve ennek legtisztább forrása, a háború.
A háborút felvilágosult tudatunk a lét keserves dolgai közül a legkeservesebbnek tartja. Egy olyan hosszan elhúzódó, szervezett felfordulásnak, amelynek egyetlen valódi célja és egyetlen értékelhető következménye egész régiók és közösségek elpusztítása.
A felvilágosult tudatunkat formáló teoretikusok ezzel szemben, meglepő módon a háború közösségépítő, civilizáló hatásáról beszélnek. Arról, hogy nem olyan nagy baj, ha nincs semmi, amit mindannyian szeretünk, mert szerencsére van valami, amitől mindannyian rettegünk. Erre ugyanis már lehet építeni. Egy együttműködő közösséget, társadalmi rendet.
Az embereknek semmi örömet, inkább csak temérdek bajt és fájdalmat okoz az együttélés egy olyan közösségben, amely fölött nem őrködik egy mindenki által rettegett hatalom - mondja Hobbes. Belső korlátok, racionalitás hiányában egy külső erőnek kell engedelmeskednünk ész nélkül. Az egymással szembeni állandó harci készültség állapotában csak úgy alkothatunk egy viszonylag stabil közösséget, ha van valami, amitől jobban félünk, mint egymástól. Ez a békés együtt rettegés a legjobb, amit embervoltunkból kihozhatunk.
Egy másik teoretikus, a Hobbesnál derűlátóbb vagy csak idealistább Kant szerint nem számít, hogy természetünknél fogva nem vagyunk racionálisak, mert a természet maga az. Valamit tervez velünk, de ezt nem köti az orrunkra. Racionális, civilizált embert akar faragni belőlünk, és ezt az akaratát a megkérdezésünk, tudtunk és beleegyezésünk nélkül keresztül is viszi. A szüntelen versengés, viszálykodás, ellenségeskedés szellemét plántálva belénk nem engedi, hogy holmi árkádiai pásztorok módjára békésen tunyuljunk, vagy birkák módjára szelíden bégessük végig az életünket.
A háború mintegy vasököllel csap minden ábrándos idill közepébe, és szerteszét szalasztja az embereket, akik már kezdik azt képzelni, hogy fix pozíciókban rendezkedhetnek be ezen a földön. Az általános felfordulás egymástól távoli régiók közösségeinek tapasztalatait elegyítve frissíti kollektív elménket, amely a túlélés újabb és újabb módszereinek kifundálása közben folyamatosan csiszolódik és élesedik. Az erőszakos halál rendszeres látványának, az egész mocskos káosznak, ennek a masszív, véres entrópiának az elemi gyűlölete végül olyan lebírhatatlan vágyat ébreszt bennünk a mértékletesség, a nyugalom, a béke után, hogy többé már nem érhetjük be semmi kevesebbel, mint a félelem nélküli, tiszta ráción alapuló törvényes renddel.
Mindehhez hosszú idő, sok-sok generáció felhalmozódott émelygése, vágyakozása és tudása szükséges, hiszen a természet ráér; nem rövid távra tervez, nem egyedben, hanem fajban gondolkodik. Szándéka szó szerint nagyvonalú, és közelről, egy generációból nézve épp ezért gyakorlatilag kivehetetlen. Így aztán a legfelvilágosultabb közfelfogás sincs tisztában azzal, hogy milyen sokat köszönhetünk a háborúnak, hogy ez az egyetlen, ami bennünket egyszer, végre észre téríthet.
Nem szolgálja tehát a haladás ügyét az a költő, aki kijelenti, hogy nem tud mást, mint szeretni, és nem érez rá az ügy rejtett logikájára, amikor így sóhajt, "minek is kell fegyvert veretni / belőled arany öntudat!". Mert ha célhoz akarunk érni, akkor még sok ellenségeskedésre van szükségünk, és a cél eléréséhez nagyon is elengedhetetlen a fegyver, a háború, hiszen - mint láttuk - egyedül ebből verethető az arany öntudatunk, a racionalitásunk.
A cél persze az örök béke (der ewige Friede). Ez aligha képzelhető el egy olyan közösségben, ahol jobban félünk egy fölénk tornyosuló hatalomtól, mint egymástól. Ugyanakkor arra sincs szükség, hogy mindannyian, kollektíve ne tudjunk mást, mint szeretni. Elég, ha eredeti, természeti állapotunkban birtokolt elemi ösztöneinknél, gyilkos szenvedélyeinknél jobban szeretjük a rációt. Annyira, hogy az utóbbinak szabad kezet adunk az előbbiek fölött. Engedjük fölénk tornyosulni.
Nem elég azonban szórványosan észre térnünk. A béke csak akkor lehet örök, ha globális. Ha nemcsak minden közösség minden tagja, de minden nagy politikai közösség, nemzetállam is átlép a természetes állapotból a törvényesbe. Mesébe illő elképzelés. Különösen, ha hozzávesszük Kant kikötését, miszerint a vállalkozás sikeréhez elengedhetetlen, hogy a tagnemzetek mind köztársaságok (tehát nem zsarnokságok és nem is demokráciák) legyenek.
A nagy német gondolkodó azért sokkal csiszoltabb és élesebb elme volt annál, hogysem mindezt teljesen komolyan gondolja. A nemzetek szövetségén alapuló ewige Friedet az ész csupán regulatív, és nem konstitutív ideáljának tekintette. Az örök béke örökké megközelíthetetlen ideáljának. Ám ezzel együtt meggyőzőbbnek, mondhatni, kevésbé feledékenynek tűnik honfitársa, Hegel, aki szerint az egyetlen valódi, nemzetek fölötti legfelsőbb bíróság a háború, és az egyetlen legfelsőbb bíró a történelem.
Mi, feledékenységünkre büszkék viszont hajlamosak vagyunk ezt az ideált komolyabban venni, és derűlátóbban nézni a jövőbe, mint maga Kant. Mert nekünk már sikerült teljesen kitörölni az emlékezetünkből a régi filozófusok tanítását, miszerint a racionalitás képességével nem mindenki tud élni. Legtöbben nem is vágynak erre. Más ideáljaik vannak.
Könnyen elképzelhető, hogy keserves történelmi tapasztalataink hiába halmozódnak, s hogy a természetnek nincsenek nagyvonalú pedagógia tervei velünk. És így az is könnyen lehet, hogy Flaubert-nek volt igaza, amikor a francia-porosz háború előestéjén azt mondta, "akármi is lesz ebből, ostobák maradunk".

Salamon János

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.