Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyar Narancs 2011. 24. sz (Egotrip)

 

Komiszkenyér - Keserveink III.

(Szeget szeggel)


A szabad mozgáshoz szokott állatok láthatóan nem örülnek, ha szűk ketrecbe zárják őket. Felváltva mutatják a levertség, az egykedvűség és a nyugtalanság jeleit. Ez aligha meglepő, hiszen olyasmire kényszerítik őket, ami a természetük ellen való, amire maguktól, állati kedvükben, vagyis ösztönösen sohasem vállalkoznának. Ahogyan mi, emberek sem. Nemcsak azért, mert mi is szeretjük szabadon használni a végtagjainkat, de mert társadalmi állatok lévén a magányt is nyomasztónak érezzük. Egy ketrecbe önként bevonuló, önmagát rabosító párducnál tehát, ha lehet, még furcsábbnak találnánk azt az embert, aki saját szabad elhatározásából egész életét egy szűk cella magányában tölti.
Márpedig éppen ilyen egyszemélyes cellák kezdtek feltünedezni a III. században az egyiptomi Szkétisz sivatagban. Lakóik, az ókeresztény anakhóréták ("visszahúzódók") valójában nem voltak társaságkerülők, csak szerették alaposan megválogatni a társaságukat. Annyira, hogy a rostán végül nem maradt fönn más, mint Isten és fia, Jézus Krisztus.
A monakhoi ("egyedül élők") névre is hallgató, önmagukat rabosító cellalakók radikális finnyássága képezte az alapját a későbbi, középkori monasztikus rendeknek. Az életfogytig tartó egyedüllét a kitartó koncentráció elengedhetetlen feltétele volt. Az életfogytig tartó koncentrálás tárgya pedig az ember számára egyetlen (monosz) fontos dolog: a megváltás.
Nem véletlen, hogy az anakhóréták a sivatagba húzódtak vissza. Úgy vélték ugyanis, hogy a megváltásuk szempontjából nemcsak mellékes, de kifejezetten veszedelmes, kontraproduktív minden, ami él és mozog, minden, ami szem-szájnak ingere, s ezért a garantáltan ingerszegény homoktenger közepén érezték magukat a legnagyobb biztonságban.
Ez a biztonság azonban csalókának bizonyult. Mert minimális mértékben azért ők is éltek és mozogtak, s közben szüntelenül az az érzés gyötörte őket, hogy a saját testük és lelkük ingerei elől már nincs hová visszahúzódni. Nem bizonyultak túl jó társaságnak Istennek, mert folyton azzal nyaggatták (bár ők ezt imának hívták), hogy segítsen nekik egy olyan belső biztonsági zóna megtalálásában, ahol megvethetnék a lábukat a kísértéseikkel szemben folytatott küzdelmükben.
Egy IV. századi sivatagi atya, Evagriosz Pontikosz állította össze először az emberi kísértéseknek vagy "gonosz gondolatoknak" azt a nyolcas listáját, amelyből kétszáz évvel később Nagy Gergely pápa a hét főbűnt desztillálta. A bujaság (luxuria), falánkság (gula), kapzsiság (avaritia), harag (ira), irigység (invidia), büszkeség (szuperbia) és lustaság (szocordia) halálos bűnei bocsánatosak, szinte ártatlanok ahhoz az egyhez képest, amelyet Gergely diplomatikusan a lustaságba olvasztott.
Az eredeti lajstromon még szereplő megbocsáthatatlan bűn nem egyéb, mint az érdeklődés, gondoskodás, törődés (kédia) patologikus hiánya, az akédia, egyszerűen és népiesen: az unalom. Evagriosz leírása szerint az akédia valóságos járványként pusztított a cellalakók között. A léleknek ez a krátere tipikusan délidőben nyílt bennük a legszélesebbre, amikor a Nap a legmagasabban állt a sivatag fölött, és a csend a legmélyebb volt. A magukat a Krisztusban haladók élcsapatához tartozónak tekintő szent férfiakon az ásító unalom lett úrrá az Úr és fia társaságában.
Ebben az állapotban a monakhosz már semmi szükségét nem látja egy olyan belső biztonsági zónának, ahol megvethetné a lábát a kísértésekkel szemben folytatott küzdelmében. Mert számára most nemhogy a saját teste, de az egész teremtett világ sem jelent semmiféle kísértést. Ám ez nem az "Isten elleni rugódozás" állapota, amelyből szemlélve "e világi üzlet" nem több, mint "gyomos kert... dudva és üszög kövér tanyája". Nem, itt csak arról van szó, hogy az unalom mint taedium cordis (szívszárazság) vagy idült nemtörődömség az életet puszta létezésnek mutatja, a létezést pedig nem keservesnek, hanem egyszerűen fölöslegesnek.
Az idült nemtörődömség állapotában azok leledzenek, akiknek krónikusan nincs mivel törődniük. Vagy azért, mert semmijük sincs, s alig élnek és mozognak, vagy ellenkezőleg azért, mert mindenük megvan és örökké élnek. A halhatatlan olümposzi istenek - akik, mondhatni, majd kicsattannak az örökkévalóságtól -, hogy gondtalanságukban halálra ne unják magukat, folyamatosan konspirálnak, intrikálnak és destruálnak, vagy egyszerűen csak csalnak, lopnak és hazudnak. Más szóval, éppen azokkal a bűnökkel múlatják a végtelen időt, amelyeknek a keresztény teológusok szerint a főbűn, az akédia a természetes melegágya.
Mi, modernek a magunk részéről nem csinálunk morális kérdést az unalomból. Van úgy, hogy az embernek semmihez sincs kedve, nem érez magában semmiféle lelkesedést. Ha sokáig és nagyon nincs kedve semmihez, akkor persze bajban van. Az ilyen ember előtt értetlenül állunk, mert nem látjuk a cellát, ami ennyi egykedvűségre, mozdulatlanságra kényszerítené. Az a benyomásunk, hogy levertségének, depressziójának ő maga az oka, hogy saját magát veri le, saját magát presszionálja. De a mi felfogásunkban a depresszió természetesen egyfajta betegség és nem bűn.
Csakhogy a teológusok Szent Ágoston óta úgy gondolták, morális kötelességünk lelkesedni. Az akédiát, nemtörődömséget közvetlenül Istentől, az ő barátságától való elfordulásnak, s mint ilyet, nem egyszerűen közönséges, hanem teológiai bűnnek tekintették. Az unalom kedvtelenségével egy nálunk kiválóbb lénnyel kötött barátságban formált legfőbb belső értékünket, isteni lényegünket tagadjuk meg. És ezt büszkeségből tesszük, mert a szuperbia Aquinói Szent Tamás meghatározása szerint annak a tagadása, hogy Isten kiválóbb nálunk.
De hát bennünket éppen ez a szuperbia tesz modernné. Nekünk is az üdvösségünk a legfontosabb, de tagadjuk, hogy az ezért folytatott küzdelemben szükségünk lenne egy olyan láthatatlan szövetségesre, akinek a jelenlétét és kiválóságát csak akkor érzékeljük igazán, ha egy sivatagi cellába zárjuk magunkat. Ebben a küzdelmünkben tehát mi egyáltalán nem a sivatagi remete, sokkal inkább a görög istenek életmódjában találunk inspirációt.
Az ingerszegény homoktenger helyett mi a kísértések, bűnök és gonosz gondolatok garantáltan ingergazdag világában érezzük magunkat biztonságban. Mindent elkövetünk - háborúzunk, politizálunk, konspirálunk, intrikálunk, destruálunk, csalunk, lopunk és hazudunk -, csak hogy halálra ne kelljen unni magunkat.
A legnagyobb keserűségtől, az unalomtól való megváltásunk szempontjából kifejezetten kontraproduktív a végtagjaink szabad használatának önkéntes feladása. Merő illúzió, hogy bennünk vagy a dolgokban isteni vagy bármilyen lényeg, esszencia lakozna. Lényeg híján viszont nincs mire összpontosítani. Jól tesszük tehát, ha az önsanyargató koncentráció helyett az életfogytig tartó dekoncentráció technikáját és technológiáját alkalmazzuk és tökéletesítjük. Vagyis ha a létezés fölöslegességét fölösleges tevékenységekkel és dolgokkal fedjük be hézagmentesen. Szeget szeggel.

Salamon János

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.