Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyar Narancs 2011. 9. sz. (Egotrip)

 

 

Komiszkenyér - Édenkertjeink VI.

(Inkább nem)


Az élet, mint tudjuk, nem nagy vigalom. De ámulni lehet. Például azon, hogy összes nehézségével és szenvedésével együtt úgy becsüljük, mint valami önmagában jó dolgot. Legalábbis ezt látszik bizonyítani, hogy még azok is körmük szakadtáig ragaszkodnak hozzá (ehhez a léthez, ebben a világban), akik úgy tudják, van egy másik, jobb világ egy jobb, sőt tökéletes, szenvedésmentes élettel. Egy szebb világ valahol a jövőben, itt a földön vagy fenn a mennyekben.
Némelyek szerint az emberi életet azért kell önmagában jónak, mi több, szentnek és sérthetetlennek tekintenünk, mert valaki más tulajdonát képezi. Istenét. Tőle lízingeljük, és ez szigorú kötelezettségeket ró ránk. Valószínűbb azonban, hogy az élet szentségébe, inherens értékébe vetett hitet nem táplálja semmi más, mint az élők elfogultsága, a vak életakarat.
Hogy valóban olyan erős-e ez a hit, és vak ez az akarat, azt a legegyszerűbben gondolatkísérletekkel lehet tesztelni. Egy ilyen kísérlettel állt elő a kortárs angol filozófus, Derek Parfit 1986-os esszéjében (Overpopulation and the Quality of Life). Képzeljük el - mondja -, hogy két választásunk van: vagy a "szürke öröklét" (Drab Eternity), vagy egy "évszázad eksztázis" (Century of Ecstasy). Tehát vagy örökké élhetünk, de egy olyan világban, amelyből előzőleg - mint Haydn Búcsúszimfóniájában a zenészek - egyenként kivonult minden, amiért úgymond élni érdemes (például Mozart zenéje után Haydné is, és Velence városa után a francia pezsgő is), míg semmi nem maradt, ami meghaladja a muzak (pláza- vagy liftzene) és a csipsz értékszintjét. Vagy pedig csak száz év a miénk, ám egy nem pusztán esztétikai és érzéki élményekkel, hanem értelmes, alkotó tevékenységgel és intenzív emberi viszonyokkal is zsúfolt száz év.
Liftzene és csipsz from here to eternity. Ilyen feltételek mellett épeszű ember aligha választaná a halhatatlanságot. De ha ez így van, ez azt jelenti, hogy nem az életet, csupán bizonyos különleges minőségek, dolgok halmazát becsüljük önmagáért. Léteznek tehát olyan magasabb értékek, amelyek elvesztéséért semmilyen meny-nyiségű alacsonyabb érték sem kárpótolhat bennünket: végtelen sok csipsz éppoly kevéssé, mint egy végtelen élet.
Az élet, ha nem is szent vagy különleges minőség, mégis különleges helyet foglal el az alacsonyabb értékek között. Nélkülözhetetlen instrumentális funkciója van. Mert míg Mozart muzak és csipsz hiányában is élvezhető, élet nélkül (holtan) bajosan. Meglehet, hogy ez nyakatekert logikának tűnik, de éppen erre a logikai srófra jár a "szebb világ" vagy röviden "paradicsom" elnevezésű gondolatkísérlet. Itt egy olyan világot kéretik elképzelnünk, amely tartalmazza az összes önmagában szerethető, magasabb értéket, ugyanakkor nélkülöz minden alacsonyabb, vacak minőséget, kivéve egyetlenegyet: a vacak életet.
A paradicsomi létet persze nem egy évszázad, hanem egy öröklét eksztázisaként (Eternity of Ecstasy) képzeljük el. Az élet vacaksága azonban éppen abban áll, hogy csak olyan szegényes, romlandó, törékeny nyersanyaggal tud szolgálni, amelyből dolgozva a legélénkebb képzelet sem képes még egy élhető programmal sem, nemhogy eksztázissal kitölteni ezt az Eternityt. Lényegében ennek az elismerése azt állítani, hogy vannak olyan értékek, amelyek drágábbak nekünk az öröklétnél is. Hiszen az utóbbiról csak azért mondunk le egy esztétikai, érzéki, érzelmi és szellemi élményekkel zsúfolt száz év kedvéért, mert nincs olyan élmény, amivel szívesen töltenénk egy örökkévalóságot. A paradicsomot még végtelen számú Mozart és francia pezsgő szintű minőségével együtt is csak végtelenül unalmasnak tudjuk elképzelni.
Minden tréfát (gondolatkísérletet) félretéve a valóságban persze nem annyira a véges eksztázis és a végtelen unalom közötti választás, mint inkább vacak létünk fenntartásának nehézségei foglalkoztatnak bennünket. Közben ámulni, tűnődni azért lehet. Például azon, hogy végtére is mihez képest nem nagy vigalom az élet. Milyen magasabb finnyásság nevében fanyalgunk?
Lehet, hogy ennek a világfinnyásságnak, Weltschmerznek valóban csak a rossz emésztésünk az oka, ahogy Nietzsche mondja. De meggyőzőbbnek tűnik az a magyarázat, miszerint itt arról a permanens és radikális elégedetlenségről van szó, amelyet az emberi szellem a mindenkori fizikai valósággal szemben érez. A szellem, mondhatni, nem tudja megemészteni a világot.
Az ilyen értelemben vett emésztési zavar legpontosabban megrajzolt, emblematikus alakja Bartleby, Melville Bartleby the Scrivener című novellájának főhőse, egy Wall Street-i ügyvédi iroda írnoka. A munkába állása utáni első hetekben az írnok példás munkát végez: szép, tiszta másolatokat produkál mindhárom kollégájánál gyorsabban. Egy idő után azonban azzal lepi meg főnökét, hogy a hivatali munkával járó más, legegyszerűbb feladatok teljesítését sorra megtagadja. "Inkább nem, nem szeretném" (I would prefer not to) válaszolja minden esetben csendes megadással, udvariasan, rendíthetetlenül.
Először csak egy fontos irat közös átolvasásában nem szeretne részt venni, aztán inkább nem szeretne átmenni a levelekért a szemközti postára, majd pedig inkább nem másolna többé semmilyen iratot. A meglehetős türelmet és egyfajta kíváncsisággal vegyes együttérzést tanúsító ügyvédnek arra a kérésére, hogy legyen egy kicsit belátó, Bartleby konokul csak annyit mond, "Jelen pillanatban inkább nem szeretnék egy kicsit belátó lenni" (At present I would prefer not be a little reasonable).
Bartleby minden tevékenysége, teljes léte végül a szótlan mozdulatlanságra korlátozódik. Áll a falnál, akár egy irodabútor. Az ügyvédet nem viszi rá a lélek arra, hogy elszállíttassa, ezért inkább ő maga költözik el. Az új, kevésbé szívbajos tulajdonos nem habozik kitenni a néhai írnokot, aki ezután a lépcsőkarfán rendezkedik be. Miközben körülötte, a Wall Streeten a teremtő Istent utánozva mindenki a földi paradicsom megteremtésének ügyében lót-fut, addig ő a mozdulatlanság jógapózában (ászana) egy őshindu jógi reinkarnációjaként ül a karfán.
Az őshindu felfogás szerint a lótás-futás, általános izgés-mozgás és tolongás mind az úgynevezett fizikai valósággal vagy látható kozmoszszal vállalt feltétlen közösségvállalás kifejeződése. És ez a meggondolatlan szolidaritás a végső forrása minden szenvedésünknek, szorongásunknak - a létünk vacakságának.
Bartleby nem szeszélyből, dacos akaratból, de alapos megfontolás, tűnődés után tagadja meg a világgal való szolidaritást. Nem egyszerűen nem akar a postára menni, hanem inkább nem megy. You will not? - kérdezi az ügyvéd, I prefer not - válaszolja az írnok, léte, szellemisége és persze az egész történet kulcsszavával tisztázva az őt mindenki mástól elválasztó sorsdöntő különbséget. Alapos mérlegelés után arra az elhatározásra jutott, hogy ő nem szeretne ugyanúgy, ugyanolyan ritmikátlanul lélegezni, lihegni, zihálni, mint mindenki más.
A szellem számára a fizikai valóság, a világ az összes magasabb és alacsonyabb minőségével együtt megemészthetetlen, kontrollálhatatlan. De a paradicsomi eksztázishoz nem a világ, hanem a lélegzetünk kontrollálása szükséges. Ez pedig csak mozdulatlanul ülve megy. A Nyugaton elterjedt felfogással ellentétben tehát kiderül, hogy az ülő szellemi foglalkozásnál nincs egészségesebb. Ha valaki jószándékúan életmódváltásra biztatna bennünket, válaszoljunk neki csendes megadással, udvariasan, és rendíthetetlenül: inkább nem.

Salamon János

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.