Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Komiszkenyér - Édenkertjeink II.

(Mi számít a máglyán?)


Vigasztalásra a vesztesek, a veszteséget szenvedők szorulnak. Vagyis kisebb-nagyobb mértékben mindannyian. Mert kisebb-nagyobb vereséget, veszteséget időnként mindenkinek el kell viselnie. A dolgok csak elvétve alakulnak úgy, ahogy szeretnénk: mint a veszteségek nagy analitikusa, Marcel Proust mondja, "vágyaink anynyit kereszteződnek, s az élet oly zűrzavaros, hogy a boldogság ritkán száll arra a vágyra, amely hívta". A vágyak, mondhatni, ugyanúgy hívják a boldogságot, mint frusztrációjuk a vigasztalást, és persze a vigasz is ritkán száll arra a frusztrációra, amely hívta. Ez külön frusztráló.
Vannak a sorsnak olyan kegyeltjei, akik számára a dolgok rendre úgy alakulnak, ahogy szeretnék. Ilyen volt például az ókori Lüdia utolsó királya, a mesés gazdagságáról híres Krőzus. Gazdagsága alapját főként az ellenállhatatlan rábeszélőképessége (hadserege) előtt meghódoló ióniai városokból befolyt adók képezték. Mindene megvolt, de - mint minden valamirevaló despota - arra vágyott, hogy nagyságát azok is csodálják, tiszteljék, akiket ő maga is tisztel, ne csak azok, akiket megvet.
A nagy király által tisztelt kevesek közé tartozott a világlátott, bölcs államférfi hírében álló athéni Szolón, akit egyszer vendégül is látott fényes udvarában. A palota, a kincstár és egyéb fényességek bemutatása után a házigazda tudni akarta, hogy sok híresség és uralkodó társaságában megfordult vendége szerint ki a legboldogabb az emberek között. Válaszul az athéni az első, majd a második helyen csupa ismeretlen nevet említett, ráadásul olyanokét, akik már nem is éltek. De épp ez volt a lényeg: csak egy befejezett élet értékelhető. Boldognak csupán az nyilvánítható, aki boldogan élt és halt.
Krőzus, aki persze nem ilyen választ várt, frusztráltságában azzal vigasztalta magát, hogy ez a nagy hírű Szolón valójában egy zavaros eszű, elvont alak, egy nyársat nyelt, filozofáló moralista, aki a kézzelfogható javakkal szembeni kellő áhítat kifejezése helyett folyton csak azt hajtogatja, hogy ki kell várni a dolgok végét.
A gyakorlatias észjárású uralkodó csak akkor esett filozofikusabb hangulatba, amikor egy vesztes háború után a perzsák fogságában és királyuk, Kürosz parancsára egy máglyán találta magát. Itt háromszor kiáltotta Szolón nevét, utólag belátva, hogy az athéninak mégiscsak igaza volt. A legenda szerint Küroszt kíváncsivá tette ez a kiáltozás, és a lángokból még idejében kikapart Krőzus magyarázatát meghallva maga is filozofikus hangulatba esett. Olyannyira, hogy nemcsak megkegyelmezett a fogolynak, de főtanácsadói rangban maga mellé is vette.
A történetből kiáltó morális tanulság szerint egyfelől nincs az a pénz és hatalom, melytől birtokosát ne választhatná el rövid úton a sors, a szerencse egy fordulata. (Krőzus tizennégy évig uralkodott, és tizennégy nap alatt veszítette el birodalmát.) Másfelől viszont egy ember életében nincs olyan pillanat, amikor túl késő lenne levonni ezt a tanulságot. A máglyán egyáltalán nem számítanak az ember kézzelfogható javai, de ez nem jelenti azt, hogy itt már semmi sem számít.
A történet maga túl szép és kerek ahhoz, hogy igaz legyen. A három szereplő ugyan történelmi személy, és a perzsák valóban győztes háborút vívtak a lüdökkel, de Krőzus valószínűleg sose találkozott Szolónnal. Az utókor ezt a legendát mintegy vigasztalásként szőtte afölötti frusztrációjában, hogy a sors kegyeltjei, a hatalmasok, a gátlástalan, felfuvalkodott despoták soha nem szállnak magukba, mert egyszerűen nincs hova szállniuk, és soha nem vonnak le morális tanulságokat, mert nincs morális érzékük, hiszen épp ettől gátlástalan despoták.
A per definitionem érzéketlen zsarnokkal ellentétben az államférfi arra vágyik, hogy a sajátján kívül a mások dolgai is jól alakuljanak, sokszorosára növelve ezzel a frusztráció kockázatát. Szolónnak közelről kellett végignéznie, hogy életműve - a társadalmi békét célzó törvénycsomag - miként semmisül meg a politikai belharcokban, melyeknek aztán egy zsarnok (Peiszisztratosz) megjelenése vetett véget. Nem tudjuk, hogy erre a csalódásra talált-e vigaszt, de szerencsére ezer évvel később (tehát nem az időszámítás előtti, hanem utáni hatodik században) élt egy Boethius nevű római államférfi, akiről ebben a tekintetben is sokkal több ismeretünk van, és aki beillene akár Szolón reinkarnációjának is.
A régi patrícius családból származó Boethius életében és személyében a csodával határos módon egyesítette a gazdagságot és hatalmat a magasan fejlett morális érzékkel és magas műveltséggel. Pályája csúcsán neki is megvolt mindene, mint Krőzusnak, de ő - akárcsak Szolón - ezt nem tettleges rábeszélő-, hanem átlag feletti szellemi képességével érte el. Éppen ezerötszáz éve, 510-ben lett római konzul, és ezt a hivatalt tizenkét évvel később már két fiával együtt viselte. Nagy elődjéhez hasonlóan ráérő idejét és tehetségét a költészetnek és a filozófiának szentelte, míg hatalmát és vagyonát a szegénység, az igazságtalanság és általában a társadalmi feszültségek enyhítésére használta.
Ez így nem mehetett sokáig. Az idejük és hatalmuk java részét intrikálásba és ármánykodásba fektető politikustársai rágalmainak hitelt adva Theodorik császár parancsot adott a letartóztatására. Börtönbe zárták, ahol egy év múlva, rafinált kínzások után egy doronggal agyonverték. Egy év nettó ráérő ideje volt tehát arra, hogy veszteségeit felmérje, és frusztrációjára vigaszt találjon. Ennek az erőfeszítésnek a dokumentuma a középkor rengeteg kiadást megért bestsellere, a Consolatio Philosophiae (A filozófia vigasztalása).
A latin consolatióban rejlő solor jelentése "enyhíteni", "könnyíteni". Egy vagyonát és hatalmát elveszített zsarnok - egy krőzus - fájdalmán egyedül az enyhíthet, ha ezeket részben vagy egészben visszakapja. De egy Boethius nyilván nem ezt várja a filozófiától, hanem azt, hogy vezesse vissza abba az édenkertbe, amelyet valamikor régen, sürgős magán- és közügyei intézése céljából elhagyott.
A filozófia egy fényes tekintetű nő alakjában megjelenve emlékezteti az exkonzult, hogy vagyona, pozíciója, dicsősége elvesztése miatt senkinek sincs oka panaszkodni, mert ezeket mindenki csak kölcsönbe kapja Fortunától (a Szerencsétől, a Véletlentől). Az édenkert az a hely, ahol semmink sincs, de valami mégis számít. Itt nem egyszerűen Isten teremtményei, de egyenesen istenek vagyunk, hiszen kézzelfogható javak, valamint magán- és közügyek nélkül jól ellenni isteni tulajdonság.
Úgy tűnik, Boethius esetében ez a vigasztalás éppen arra a frusztrációra szállt, amely hívta. Egészségére. Nekünk, moderneknek azonban mindez kicsit avítt, korszerűtlen. Az időnként elszenvedett kisebb-nagyobb vereségekkel, veszteségekkel járó frusztrációt persze ismerjük, de azért jól elvagyunk korunk nagy, globális kertjében. Ahol mindenünk megvan, és semmi sem számít.

Salamon János

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.