Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Komiszkenyér - A homlokod verejtékével
A szegény ember és a filozófus egyformán örül a nyárnak. Mindkettő azért, mert ilyenkor könnyebb az élet, de míg az egyik egyszerűen ezért, a másik azért is, mert érdeklődésének tárgya, az élet mint olyan, ebben az évszakban a legközvetlenebbül hozzáférhető: a létről magáról való elmélkedés akkor a legkönnyebb, amikor a legkevesebb fáradságba kerül a fenntartása.
A lét fenntartásának - lényegében a normál testhőmérsékletünk szinten tartásának - négy alapfeltétele a megfelelő élelem, ruházat, hajlék és fűtés. De mihez kezdjünk azután, hogy ezeket a feltételeket megteremtettük? A legtöbb ember, akár szegény, akár gazdag, úgy véli, az igazi fáradságos tennivalók csak ezután kezdődnek. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy az ember hogyan nem éhezik és nem didereg.
Az egészséges felnőtt embert tehát éppoly kevéssé érdekli az élet mint olyan, mint a költőt a költészet maga. Nem elmélkedni akar a saját létezésén, hanem megadni a módját. Régebben, joviálisabb, szangvinikusabb korokban szokás volt a létfeltételeket a lét élvezetének feltételeivé szublimálni. Ebből az eljárásból az aligha derülhetett ki, hogy mi végre él az ember, de az talán igen, hogy egy ilyen kérdésre adott válasz nélkül is élhet jól.
A globális gazdasági racionalitás korában az efféle szublimálásnak nem lehet helye, vagyis a mediterrán joie de vivre helyét az angolszász joy of work veszi át. Ez persze nem azt jelenti, hogy az újkor új embere magát a munkát szereti, hanem csak azt, hogy szereti, ha van munkája. Minél több, annál jobb. Az a legjobb, ha "ki sem látszik belőle", mert egy egészséges felnőtt ember létezésének ez a legfelelősségteljesebb, legtisztességesebb és legigazolhatóbb módja.
Ennek az antimediterrán munkamorálnak a népszerűsítéséért talán senki sem tett többet, mint John Locke. A XVII. századi angol filozófusnak persze nem az volt a feltett szándéka, hogy eszméivel generációkat láncoljon a munkapadhoz. Ellenkezőleg. Paradox módon ezek az eszmék egyenesen a minden külső hatalomtól, nyűgtől, korláttól megszabadított modern öntudat megformálását szolgálták, és mint ilyenek nagy hatással voltak az amerikai és a francia forradalom vezetőire.
A modern, felvilágosult öntudat kialakulása a fejek emancipációja; a forradalmi utcák és csataterek eseményei ennek a folyamatnak csupán harsány illusztrációi. Ma már elképzelni is nehéz, hogy mi járt egykor a régi, felvilágosulatlan fejekben. Különösen azt nehéz elképzelni, hogy mekkora tekintélye volt valamikor a világnak. A maga módján mindenki hódolattal adózott és alárendelte magát a kozmosz vagy a természet rendjének, illetve ennek keresztény változatának, az isteni bölcsességnek.
A pogány antikvitásban ez a hódolat és alárendeltség nem kívánt egyszersmind alázatot is. Az ember egyszerűen megpróbálta összhangba hozni az életét egy magasabb renddel, melyet viszont e célból folyamatos tűnődése tárgyává kellett tennie. A klasszikus értelemben vett filozofálás ennek a tűnődésnek volt a legintenzívebb formája, de a népnek a mitológia emberarcú isteneivel folytatott rituális kommunikációja is ebbe a kategóriába tartozott.
A Locke korában alakuló modern tudat számára azonban egy magasabb renddel való bármilyen viszony megalázónak tűnt, és a tudatnak ezt a benyomását erősítette meg, formálta öntudattá az angol filozófus érvrendszere. Az új, következetesen empirikus filozófia szerint az ember csak a saját (érzékszervi) tapasztalatában bízhat. Ezen a tapasztalaton túl nem létezik semmi, tehát egy olyan magasabb rend sem, amivel az embernek összhangba kellene hoznia az életét, vagy aminek alá kellene rendelnie az értelmét.
A világ a Newton által felfedezett törvények szerint működő szerkezet, melyben minden test és minden gondolat csak mechanikus módon, vagyis az egymással való közvetlen érintkezés útján jöhet mozgásba. (Newton tagadta, hogy a gravitációs erő közvetve, vákuumban is hatna - no action at a distance). Az ember akaratát tehát nem megváltó, távoli eszmék, hanem a lényében rendszeresen, közvetlenül jelen lévő érzések hozzák mozgásba. Minél közvetlenebb az érzés, annál nagyobb a gravitációs vonzása.
Az akaratunkat - mondja Locke - közvetlenül egyetlen dolog határozza meg: a szorongó nyugtalanság (uneasiness). A régi felfogással ellentétben nem a legfőbb jóról való tudás vezet, hanem az öröm és a fájdalom érzése lökdös végig bennünket az életünkön. Legfőbb jó (summum bonum) azért nincs, mert megbízható érzékszervi tapasztalataink a jóról csak mint örömről vannak, márpedig hogy ki minek örül, az egyéni ízlés, vélemény és nem tudás kérdése.
A természet tehát nem állít olyan világítótornyot, melynek segítségével előbb-utóbb mindenki biztonságos révbe juthat. Az élet folyamatos menekülés a rossztól, hiszen nemcsak a jó hiányát, de elvesztésének lehetőségét is rosszként éljük meg. Ami értékes számunkra, azt sem a természettől kapjuk, hanem fájdalmas munkával magunk állítjuk elő. Mert a munka fájdalom (pain), még akkor is, ha olyan fájdalom, amely megszabadít bennünket más fájdalmaktól.
A világnak valamikor azért volt olyan hatalmas presztízse, mert az ember sokáig értelmes rendként fogta fel. Évezredes presztízsét csak akkor veszítette el, amikor az ember erre a rendre egyre növekvő bizalmatlansággal és gyanakvással kezdett tekinteni, mert egyre inkább a saját individuális szabadságának és méltóságának gátját látta benne.
A modern tudat meghatározó sajátossága, hogy számára csak az értelmes az érthető, és előtte csak annak lehet tekintélye, amit ő maga kreál. Ebből az következik, hogy ha az újkor embere nem akar a bizalmatlanság és a gyanakvás permanens légkörében élni egy olyan világban, amit nem ért, akkor saját magának kell megteremtenie a világot. Ez pedig munkával jár. Végtelenül sok munkával.
Ehhez képest a bibliai Isten még a mediterrán munkamorál szellemében dolgozott. Hiszen amikor "elvégezteték az ég és föld, és azoknak minden serege", a teremtő "megszűnék a hetedik napon minden munkájától". A modern teremtésben azonban nincs megállás. Nincs szombat és nincs vasárnap, csak az örökös szorongó nyugtalanság által diktált tempóban, homlokunk verejtékével végzett örökös, fájdalmas munka.
A költő megengedheti magának, hogy ne érdekelje a költészet maga, ha versei magán a léten való tűnődésre késztetnek. Az ilyen költő valószínűleg arra intene bennünket, hogy nemcsak dolgozni, de általában élni is csak egy magasabb rend inspirálta méltóságteljes tempóban érdemes, mondjuk úgy, ahogy a csillag megy az égen.

Salamon János

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.