Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Komiszkenyér (Mese a csimpánzról és a fülemüléről)


A filozófusok között évezredek óta folyik a vita arról, hogy miféle állat is az ember. A vita kiindulópontja az a feltevés, hogy nem egyszerűen mások vagyunk, mint mondjuk a csimpánz vagy a fülemüle, hanem többek. De miben áll ez a többlet? Nyilván valami olyan képességben, amellyel az állatvilágban egyedül mi, emberek rendelkezünk. Itt van például az évezredeken át ugyanarról való vitatkozás képessége. Ehhez képest az sem tűnik túl nagy kunsztnak, hogy az átlagférfinál ötször erősebb felsőtesttel rendelkező csimpánz villámgyors függeszkedő mozdulatokkal haladva úgy röpköd a fák ágai között, mint a madár, vagy hogy a hím fülemüle több ezer dalt énekel végig egyetlen éjszakán.
Vitatkozni, sőt meggyőződésüknek hangosan artikulált kifejezést adni persze a csimpánzok és más fejlettebb állatok is tudnak, de itt mindig a túlélés, a létezés közvetlen feltételei (terület, zsákmány, nőstény) körüli patáliáról van szó. Amikor a szarvasok összeakasztják az agancsaikat, feltehetően nem azt az elvont kérdést szeretnék tisztázni egymással, hogy mi teszi őket szarvassá.
A vitaindító görög elképzelés szerint az állattársaink fölé emelő többlet a racionális beszéd képessége, ez tesz bennünket speciálisan emberré. Politikai állatok vagyunk, vagyis végső soron csak egy közösség tagjaiként, egymáshoz intézett értelmes beszéden keresztül (diá lógou) elégíthetjük ki a vágyainkat, teljesíthetjük ki az életünket. Az értelmes dialógus feltétele olyan, a vágyainktól, preferenciáinktól független ideák (Platón) vagy univerzáliák, fogalmak (Arisztotelész) létezése, amelyek minden beszéd racionalitásának mércéjéül szolgálhatnak.
A diskurzus racionalitásának fenntartásához elengedhetetlen a racionalitás mércéinek, garanciáinak időnkénti néma szemlélése. A sajátosan emberi beszéd alapja tehát a hallgatás: az egymás meggyőzéséért folytatott küzdelembe iktatott szünet; az ideák, fogalmak társaságában, azok vizsgálatával töltött kampánycsend. "A vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet", mondja Szókratész a védőbeszédében.
Az évezredes vita a XVI-XVII. században vett új fordulatot, amikor a kor olyan jeles gondolkodói, mint például Machiavelli vagy Hobbes a régiek tévelygései ellen lázadva tagadták, hogy az ember politikai állat lenne. Az ő lázadásukkal kezdődő modern politikai gondolkodás szerint azt, hogy mi az embernek való élet és mi nem, mindenki maga dönti el, és ha létezik egyáltalán valamilyen speciálisan emberi tulajdonság, az éppen ez, a mindenkori közösségtől függetlenül élvezett individuális döntési szabadság.
A klasszikus besorolásban a "politikai" és a "racionális" minősítés csak az állatokkal szemben jelentett többletet, az istenekkel szemben nem. Az ember a létezésnek e két, (alacsonyabb és magasabb) grádicsa között foglalta el a helyét. A középkori keresztény hierarchia, a létezés nagy lánca (scala naturae) ennél jóval komplikáltabb volt. Ezen a ranglistán az angyalok kilenc rendje (a szeráfoktól és keruboktól egészen az arkangyalokig) előzött meg bennünket. De akár egyszerű, akár bonyolult, mindkét rendszer szigorú volt; egy örök, rendíthetetlen hierarchia, amelyben senki sem lehetett apolitikus, mindenkinek tudomásul kellett vennie, hogy az élő és élettelen létezők szorosan összetartozó közösségének tagja - csak így boldogulhat.
A régiek tévelygéseit megelégelő újkori forradalmárok klasszikus egyszerűséggel kifejezve a létezés nagy láncát akarták letépni magukról. Miféle állat az ember? A modern válasz erre az, hogy semmiféle. Nem politikai, mert nem szükségszerű, hogy bármilyen hierarchikus közösségnek tagja legyen, és nem racionális, mert az sem szükségszerű, hogy a vágyait vagy a beszédét bármilyen racionalitáshoz igazítsa. (Kinek vagy minek a racionalitásához?) Az ember új szabadságát többek között azzal fejezi ki, hogy besorolhatatlannak nyilvánítja magát.
Ami viszont szükségszerűnek látszik, az az, hogy az ember természetéről szóló vitában mégiscsak a természeté legyen az utolsó szó. Mert az rendben van, hogy mindenki saját maga a legjobb bírája annak, hogy milyen élet való neki, s hogy ez a neki való élet milyen eszközökkel szerezhető meg, de - mint azt Hobbes híresen felismerte - az eszközök saját belátáson alapuló válogatásának csak egyetlen végkövetkezménye lehet: mindenki háborúja mindenki ellen (bellum omnium contra omnes). Ha tehát az ember a legcsekélyebb mértékben is élvezni szeretné a szabadságát, vagyis ha egyáltalán túl akar élni, akkor kénytelen aláírni egy képzeletbeli társadalmi (értsd: kölcsönös meg nem támadási) szerződést. A természet, a saját természete így végül mégiscsak arra kényszeríti, hogy "belevesse magát" a politikába.
Általánosságában üres és félrevezető az a moralisták által kedvelt közhely, miszerint a modern emberrel az a baj, hogy nem tud mit kezdeni a szabadságával. A dolog inkább úgy fest, hogy az ember pontosan azt kezd a szabadságával, amit tud. Az más kérdés, hogy egy politikai közösségbe kényszerített apolitikus individuumként nem sokat tud kezdeni vele.
Az évezredes vita legutóbbi, de nyilván nem legutolsó fordulatát az evolúcióelmélet hozta, amely lényegében a létezés nagy láncának az örökkévalóságból az időbe, a történelembe való transzponálását jelenti. A középkori teológia szerint az Isten által teremtett, tehát tökéletes világ tökéletességének logikailag szükségszerű feltétele, hogy minden, ami elképzelhető, aminek a létezése lehetséges, valóban létezzen. A teljesség elvét a Darwint követő modern teológia is megtartotta, azzal a különbséggel, hogy itt az összes létezhető nem egyszerre, hanem egymás után kap esélyt a létezésre. Senkinek, egyetlen létformának sem kell csüggednie. Idővel (néhány billió év alatt), mindenkire, mindenre sor kerülhet.
Az evolúcióelmélet is azt tanítja, hogy a létezők között mindennek megvan a maga helye, de nem fix helye; az ember állat, de csak ideiglenesen besorolható, vagyis fejlődőképes állat. Bármi lehet belőle. Akár még politikai és racionális állat is. Olyan lény, aki nem a szűkölő félelmében aláírt társadalmi szerződés alapjain egyensúlyozó közösségben él; aki saját művének tekinti a jogot, és ellenérzés nélkül aláveti magát neki, és aki képes a beszédébe szünetet iktatva időnként valami rációhoz mérni azt, mielőtt mértéktelen fecsegéssé válna. Olyan lény tehát, aki nemcsak azt kezd majd a szabadságával, amit tud, hanem amit akar. Ha akarja, még élvezheti is, mint a csimpánz az ágak közötti ugrálást, vagy a fülemüle a saját énekét.

Salamon János

 

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.