Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

Komiszkenyér - Édenkertjeink III.

(Céltalan út a mennyországba)


Fizikai fájdalmában az ember csak testhelyzetet szeret változtatni, lelki bánatában viszont helyet is. Minél nagyobb a bánata, annál sürgősebben és annál távolabbra akar kerülni rosszkedve helyszínétől. Messzire utazni. El innen. Legalább gondolatban, ábrándozva, mert az elutazásnak mégiscsak ez a leggyorsabb formája. Még csomagolni sem kell. Az ábrándozás, mondhatni, nem egyéb, mint a lélek helyzetváltoztatása.
A modern felfogás szerint a görögökkel kezdődő nyugati gondolkodás első, csaknem két és fél ezer éves szakasza az ábrándozások kora volt. Ez a hosszú korszak Platónnal kezdődött, akit modern kritikusai vagy az elvágyódás nagy gondolkodójaként, vagy a nagy elvágyódás ügyes retorikusaként tartanak számon.
Az ember olyan helyről vágyódik el, ahol nem érzi otthon magát, márpedig Platón szerint ettől az érzéstől tartósan senki sem szabadulhat ebben a forgandó világban. Mintha egy gyorsvonat ablaka előtt elsuhanó, szüntelenül változó tájban kellene berendezkednünk.
Alapvetően nosztalgikus lények vagyunk. Akárhol élünk, akármit teszünk, a lelkünk mélyén mindig a hazatérés (nosztosz) gondolata foglalkoztat bennünket. Oda vágyunk vissza, ahonnan homályos emlékeink szerint egykor nem vágyódtunk sehova, ez pedig a lélek őshazája, a téren és időn túli, változhatatlan ideák világa.
Az univerzumot egy érzéki és egy szellemi világra kettéhasító hírhedt platóni ideaelmélet abból a megfigyelésből indul ki, hogy a szakadatlan változás, keletkezés, pusztulás valami örök állandóság háttere előtt zajlik; a zaj mögött a csend hallgat, a fecsegő felszín alatt a mély.
Mindez szépnek és mélynek hangzik, de a kérdés persze az, hogy miként, milyen szervünk segítségével figyelhetjük meg ezt a láthatatlan, kézzelfoghatatlan, néma, állandó hátteret. Az érzékszerveinkkel nem, hiszen ezek csak az érzéki világ megfigyelésére alkalmasak, arra viszont kiválóan. Különleges megbízhatóságukat az garantálja, hogy az egyikük (a látás szerve) önmagát is és a többi négy szervet (a hallásét, a tapintásét, a szaglásét és az ízlelését) is tudományos megfigyelés tárgyává teheti. Az empirikus megfigyelés eszközeinek léte és működése tehát empirikusan igazolható.
Az örök ideák, a szellem világába nyilván csakis a szellemnek vagy elmének van bejárása, csakhogy ezek sohasem képezhetik empirikus megfigyelés tárgyát - az elme éppoly kevéssé, mint az ideák. Márpedig ha ez így van, akkor az ideákra koncentráló elme esete úgy jellemezhető, hogy itt a megfigyelhetetlen figyeli meg a megfigyelhetetlent, a láthatatlan látja a láthatatlant.
Az empirikus megfigyelés eszközeinek empirikus igazolása viszont úgy jellemezhető, hogy vak vezet világtalant - mondaná erre Platón -, aki éppen az érzéki megismerés megbízhatatlansága miatt helyezte episztemológiai bizalmát az intellektuális megismerésbe és ennek eszközébe, az elmébe.
A platóni mennyországba olyan örök érvényű igazságokon keresztül vezet az út, mint például hogy bármely derékszögű háromszög átfogójának négyzete megegyezik a befogók négyzetösszegével. Nem véletlen, hogy ezen az úton nincs túl nagy tolongás. ("Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.") És nem véletlen, hogy itt a kapu - az Akadémia kapuja - felett az állt, hogy a geometria ismerete nélkül belépni tilos.
A keresztény megváltás kapuja tágas, útja pedig széles, mert itt senkin sem kérik számon a Pitagorasz-tételt. Elég, ha valakinek hite van, vagyis teljes szívéből szereti Istent, illetve osztja a megváltásról kialakult közvéleményt. Ennek a közvéleménynek a leghatékonyabb korai formálója, Szent Ágoston Platón nyomán szintén két régióra osztja az univerzumot, de ő már nem episztemológiai, hanem szigorúan morális alapon: az isteni város (Civitas Dei) lakói jobban szeretik Istent önmaguknál, a földi város (Civitas Terrena) lakói viszont ezzel pont fordítva vannak - vesztükre.
A modern kor alapeseménye az ember önmagába és ezzel együtt az érzéki megismerésbe vetett bizalmának a történelemben eddig ismeretlen mértékű megerősödése. A XIX. század elején ennek az új öntudatnak szinte semmi sem volt lehetetlen, az pedig egyenesen bizonyosságnak tűnt, hogy a nyugati szellemtörténet egy több ezer éves tévedés története. Az ember folytonosan nosztalgiázott, hazatérésről ábrándozott, miközben végig otthon volt.
Az új önbizalom mintegy gépies és ugyanakkor kispolgári megnyilvánulása, a pozitivizmus olyan egyszerűen képzelte el az embernek ebből a hosszú tévelygésből való magához térését és az empirikus tudományok segítségével való megváltását, mintha mi sem történt volna. De hát az ideák, az elme, a lélek, a valódi világ, a kozmosz, a Civitas Dei magunk gyártotta illúzióinak lelepleződésével azért valami mégiscsak történt, mondja Nietzsche, ennek a robusztus szubjektivizmusnak egy lényegesen filozofikusabb, arisztokratikusabb képviselője. Az ábrándjaink felszámolásával, röviden Isten magunk okozta halálával olyan csapás ért bennünket, amiből csak egy isteni erőfeszítéssel térhetünk magunkhoz.
Egyetlen otthonunk van: a Föld, a látható, tapintható érzéki világ. Ezért voltunk mindvégig otthon, miközben a hazatérésről ábrándoztunk. A baj csak az, hogy évezredeken át egyedül ez az ábránd tette elviselhetővé, otthonossá ezt a világot, rosszkedvünk, lelki bánatunk helyszínét. Az illúzió, hogy csomagolás nélkül bármikor odébbállhatunk.
Az elutazás, hazatérés illúziójától megfosztott, s így irány és cél nélkül (ohne Ziel und Zweck) maradt életünk fő kérdése nem az, hogy miként kezeljük az elvonási tüneteinket; nem az, hogy miként viseljük el az értékek összeomlása nyomán támadt saját féktelenségünket, szertelenségünket, zabolátlanságunkat, feslettségünket és züllöttségünket. A tét nem az élet elviselése, hanem az, hogy mi drogmentesen éljünk úgy, olyan eksztatikusan, ahogyan az ember egykor csak fenséges illúziói hatása alatt volt képes.
A józan, drogmentes, tiszta eksztázis Nietzsche által javasolt alkalmassági tesztje egy egyszerű és egyben hajmeresztő gondolatkísérlet. Képzeljük el, hogy az ember egész élete, minden helyzetével, történésével, tettével és gondolatával együtt újra és újra megismétlődik, végtelen sokszor. Ha az univerzumban fellelhető elemi részecskék száma véges, míg az idő végtelen, akkor ebben a zárt rendszerben előbb-utóbb minden konstelláció megismétlődik. Tehát például előbb-utóbb, mondjuk harmincmilliárd év múlva pontosan ugyanezt a cikket fogom írni, ugyanazoknak az olvasóknak és ugyanezért a honoráriumért. Ha erre, különösen az utolsó gondolatra nem rettenetemben, hanem örömömben áll égnek a hajam, akkor megfeleltem a tesztnek.
Egy láthatatlan jobb, igazabb világ hiányában nem tehetünk mást, mint hogy ezt a láthatót tekintjük édenkertnek. Ennek az édenkertnek azonban olyan szoros a kapuja, hogy azon senki be nem férhet. Talán még Nietzsche sem.

Salamon János

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.