Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Komiszkenyér - Puszta ideák


Az angol író, Thomas Carlyle egyszer egy üzletember társaságában vacsorázva hosszabb fejtegetésbe kezdett. Egy idő után, megelégelve a másik bőbeszédűségét, az üzletember így fakadt ki: "Ideák, Mr. Carlyle, ezek mind puszta ideák!", amire az író ezt válaszolta: "Élt egyszer egy Rousseau nevezetű ember, aki írt egy könyvet, ami mást sem tartalmazott, csak ideákat. Ennek a könyvnek a második kiadását azoknak a bőrébe kötötték, akik kinevették az elsőt."
A túlbuzgó könyvkötők a Jean-Jacques ideáin felhevült francia forradalmárok voltak, az ominózus könyvnek, a Társadalmi szerződésnek pedig már az első mondata ("Az ember szabadnak született, és mindenütt láncokat visel") is jól mutatja, hogy milyen gyújtó hatásúak tudnak lenni a puszta ideák, hogy milyen felszólító ereje lehet egy kijelentő mondatnak.
Nem mintha a tizennyolcadik századi Európában az emberek szemmel láthatóan mindenütt láncokat viseltek volna. De hát az ideák ereje éppen látszatkorrekciós képességükben áll. Erre a képességre, magukra az ideákra nem is lenne szükségünk, ha mindenható istenek módjára pillantásunk mindig egyenesen a valóságig hatolna, ha számunkra a látás egyben megértést is jelentene.
Az ideák segítségével tehát jóval többhöz juthatunk, mint egyszerű látással, mely utóbbira támaszkodva abban a hitben kellene élnünk, hogy a Hold körülbelül akkora, mint egy kabátgomb, a sínpár szárai találkoznak a távolban, és az emberek mindenütt szabadok, hiszen nem viselnek láncokat. De hogyan kaphatjuk ezt a látáson túli többletet egy ideától, amikor a szó eredeti görög formájában (eido) és latin változatában (video) maga is látást jelent?
Úgy, hogy látni nemcsak testi, hanem lelki szemekkel is lehet. Ezt a különbséget a régi görögök közül Platón tartotta különösen fontosnak, de létezését a mai köznyelv is elismeri. Amikor egy társaságban valaki azt mondja, "van egy ideám", arra céloz, hogy valami olyasmit lát (mondjuk egy kérdés megoldását), amit a többiek nem, de nem azért, mert a többiek mind szürke hályogban szenvednek, hanem, mert ő a nem fiziológiai tekintetét a megfelelő irányba fordította.
Megfelelő irányba? Megfelelő kinek vagy minek? - ébred fel bennünk rögtön az ideákkal szembeni modern ellenérzés, mely akadémiai szinten a modern filozófia önmagával szembeni gyanakvásaként, öngyilkossági kísérleteként jelenik meg. Ha elfogadnánk a klasszikus elképzelést, miszerint a gondolkodás irányát annak szükségszerű tárgya, az idea határozza meg, akkor akár azt is mondhatnánk, hogy ez a tárgy az igazság. Ez pedig ma már végképp gyanúsan hangzik. Kinek az igazsága?
Egy másik, szintén ideákkal zsúfolt, nagy hatású könyvnek, Arisztotelész Metafizikájának első mondata szerint az ember természeténél fogva tudni, vagyis szó szerint látni (edenai) vágyik. A látást - mondja a szerző - az ember önmagáért, minden praktikus következmény hiányában is becsüli, tehát nemcsak a saját létezése és annak feltételei, de a lét maga is érdekli, a gondolatai és a lét közötti megfelelést, vagyis az igazságot keresi.
Az első mondatnak egy filozófiakönyvben legalább akkora súlya van, mint egy regényben. Nem véletlen, hogy míg Arisztotelész első mondata a tudásról, a lét iránti kíváncsiságról szól, Rousseau-é a szabadságról. A két első mondatot kétezer év és egy világ választja el egymástól. A mi modern világunk, létünk lényegétől elválaszthatatlan az a meggyőződés, hogy a szabadság magasabb rendű, magasztosabb, mint az igazság, sőt az utóbbi egyenesen tagadása a szabadságnak.
Olyan világban akarunk élni, ahol a gondolkodásunknak nincs "megfelelő iránya", vagy ha mégis, azt egyedül mi határozzuk meg, nem az ideák, a lét, az igazság vagy a természet. Mr. Carlyle és az üzletember vitájában az utóbbi pártját fogjuk, önkéntelenül is vele azonosulunk, hiszen ma mindannyian vállalkozó üzletemberek vagyunk: mindenki a saját jól felfogott érdekeivel és a legalábbis saját maga által hasonlóan jól felfogott véleményeivel kereskedik a szabadpiacon.
Ha tehát történetét Mr. Carlyle egy barbárhoz intézett figyelmeztetésnek szánta, akkor az nekünk is szól, mert akkor mi is azok vagyunk, elismerjük. Elismerjük, hogy a gondolat (elmélet) és a lét (gyakorlat) összeegyeztetésének fogas filozófiai kérdését - amivel Arisztotelész kíváncsi emberétől Hegelig olyan sokan bajlódtak - mi egyszerűen a gondolatnak a létezéssel való helyettesítésével oldottuk meg.
Elismerjük a civilizálatlanságunkat, de miért szorulnánk emiatt figyelmeztetésre? A Mr. Carlyle-ok miért félnek attól, miért gyűlölik anynyira a lehetőségét annak, hogy a világ visszazuhan a barbárság állapotába? Talán attól tartanak, hogy akkor majd boldogtalanabbak lesznek az emberek? De hiszen már Nietzsche is megmondta, hogy a barbárok minden korban boldogabbak voltak, s hogy a civilizáltak csak azért aggódnak, mert a bennük elhatalmasodott, kóros szenvedéllyé terebélyesedett tudás- és igazságszomj miatt nem tudják többé elképzelni a boldogságot tudás és igazság nélkül.
Az ő bajuk - mondhatnánk könnyű szívvel, ha nem lenne meg a saját bajunk. A saját bajunk az, hogy a gondolatnak a létezéssel való helyettesítésével egy időben hiába helyettesítettük az ideákat "értékekkel", az igazságot társadalmi konszenzussal, vagyis a filozófiát demokráciával, a lelkünk mélyén mégis maradt valami személyes, titkos, mondhatni bűnös nosztalgia minden után, amit pedig mi magunk áldoztunk fel ezért a határtalan szabadságunkért.
A társadalmi, közösségi konszenzussal felváltott, s így szó szerint kiközösített igazság utáni titkos nosztalgiánk mondatja ki velünk: az igazság az, hogy jóllehet barbárok vagyunk, mégsem vagyunk boldogok. Az ideák és általában minden illúzió elől menekülve, Nietzschéhez hasonlóan mi is abba a romantikus illúzióba estünk, hogy az elméletnek a gyakorlattal való helyettesítésével, vagyis a "kalapáccsal való filozofálással" visszaszerezhető egy barbárságában romlatlan, természetes tudat.
Az egyszerű, ideamentes látásra támaszkodva éppoly kevéssé tudunk elszámolni azzal a ténnyel, hogy barbárok vagyunk és mégsem boldogok, mint azzal, hogy nem vagyunk szabadok, pedig nem viselünk láncokat. Ha az ideáknak, az igazságnak a konszenzusra, a vélemények konvergenciájára, a megállapodásra való lecserélése valóban az ártatlanságunk, a természetes tudatunk visszaszerzése felé tett sikeres lépés lett volna, akkor most elég lenne egyszerűen megállapodnunk abban, hogy boldogok vagyunk és szabadok. Elfojthatatlan idealizmusunk jele, hogy ennyivel nem érhetjük be. Elfojthatatlan és természetes, mert az ember számára "puszta" ideák nélkül a lét is puszta.

Salamon János

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.