Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 
 

Pofátlan víziók - Válasz tudós kritikusaimnak


Egy ország tudatos szellemi működésének feltétele, hogy polgárai időnként nyilvánosan megbeszélik, mi történik velük. Ez a működés azonban sohasem emelkedhet az öntudat szintjére, ha nem tükröződik valami más, általánosabb, az adott provincia határain túli működésben. A magyar szellemi közélet öntudatlansága, provincializmusa meghitt témák körül folytatott meghitt személyeskedésekből áll össze. Igen jellemző erre az önfeledt öntudatlanságra az elvontabb fogalmaktól, ideáktól való kínos tartózkodás, illetve az az értetlenség és riadalom, amit az ilyenfajta diskurzusra tett kísérlet törvényszerűen kivált.

Fehérköpenyes bakkhánsok
Nádasdy Ádám kimondatlan alapfeltételezéseit, ideáit kritizáló első írásomban (A nyelvromlás virágai, Magyar Narancs, 2007. szeptember 13.) a nyelv és a gondolat, valamint a nyelv és a kultúra viszonyáról beszéltem, tehát nem speciálisan a magyar nyelvről, a nyelvészetről vagy a nyelvészek személyéről. Tudós kritikusaimat azonban mindez érintetlenül hagyja. Lepereg róluk. A szakmán kívüliek ("nyelvművelők") ellen viselt nagy honvédő háborúban beélesített radarjaik képernyőjén filozófiai ellenvetéseim egyszerűen ellenséges berepülésként jelennek meg. Amikor például azt írom, hogy a kor hatalmával, a manapság uralkodó nézetekkel dacolva fönntartom a nyelven kívül létező gondolat lehetőségét, vagyis hogy talán mégsem a "nyelvé az utolsó szó", Lázár A. Péter nyelvész azt olvassa, és olvasói levelében (Magyar Narancs, 2007. szeptember 20.) freudi elírással így is idézi, hogy én Nádasdy Ádám hatalmára féltékenyen azon vagyok, hogy ezúttal ne legyen "a nyelvészé az utolsó szó". Nesze neked, filozófia.
A szemlencsét elhomályosító indulat persze érthető. Végtére az értékmentes tudományt művelő leíró nyelvész is csak ember. Érthető, ha az ítélkezéstől, a normatív kijelentésektől való szigorú tartózkodással töltött kimerítő munkanap után hazatérve sarokba vágja értékmentes fehér köpenyét, és elengedi magát. Nehéz pálya az övé. Mert milyen élete lehet annak, aki mindig csak utólag adhat hangot előítéleteinek?
A nyelv körüli rituális vita, vitustánc bevett koreográfiája szerint leíró nyelvész bakkhánsok egy csoportja körülugrál egy standardokról, helyes és helytelen nyelvhasználatról vagy idegen szavak kvótájáról rebesgető nyelvművelő Pentheuszt, akit aztán a csoport felhevült tagjai Purista!, Zsarnok!, Reakciós!, Kriptofasiszta! kiáltások közepette a szabadság, testvériség és egyenlőség nevében értékmentesen darabokra tépnek.
Nádasdy Ádám még csak-csak megbocsátja nekem, hogy a nyelvről általam kezdeményezett vitában nem kérek Pentheusz szerepéből, de nem érti, hogy akkor viszont mit is akarok tőle. Nyelvi entrópiáról beszélek, de nyilvánvalóan nem pragmatikus vagy hazafias megfontolások vezetnek, ehelyett valami "kultúrát" emlegetek. Általános, filozófiai szempontjaim vannak, tehát nem vagyok konkrétan széttéphető leíró nyelvtudományos alapon.

Szalámitaktika
Enter Bárány Tibor filozófus. (Szófia beszéd, Magyar Narancs, 2007. október 25.) ' majd elvégzi azt, ami meghaladja Nádasdy kompetenciáját: ő majd a filozófiatudomány nevében mint filozófust fog szétszaggatni, szakmailag megsemmisíteni. Amikor cikkének bevezetőjéből értesültem erről a szándékáról, s láttam, milyen hosszú ez a cikk, elszorult a szívem: nehezen viselem a tartós fájdalmat. Ezek után leírhatatlan megkönnyebbüléssel tapasztaltam, hogy mindjárt az elején, egyetlen szillogizmussal le vagyok fejezve. "A filozófusok különös lények - írja Bárány -, szeretik, ha egy gondolatmenet világos téziseket tartalmaz, és ezeket a téziseket valamiféle érveléssel támasztja alá a szerző. Salamon szemmel láthatólag nem nekik és a hozzájuk hasonló olvasóknak írta a cikkeit..." (Főpremissza: a filozófus érveléssel alátámasztott, világos tézisekben beszél; alpremissza: Salamon nem így beszél; konklúzió: Salamon nem filozófus.)
Ennek persze vajmi kevés köze van ahhoz a filozófiai érveléshez, amit Bárány számon kér rajtam, ez csupán egy vád megfogalmazása: Salamon úgy ír a nagyközönségnek, mintha a nagyközönségnek írna. Ezt elismerem, és nem értem, hogy a Magyar Narancs vagy az ÉS olvasóihoz intézve szavaimat, miért kellene úgy tennem, mintha filozófusokhoz szólnék, vagy miért ne beszélhetnék hozzájuk világosan csak azért, mert nem azok. Hogy mennyire sikerül világosan írnom, azt döntse el az olvasó, persze ehhez az kell, hogy azt olvassa, amit leírtam, márpedig ez Báránynak éppoly leküzdhetetlen nehézséget okoz, mint másik tudós kritikusomnak, Lázár A. Péternek.
Mondok egy példát. Nádasdynak írt válaszcikkemben (Az Értől az Érig, Magyar Narancs, 2007. október 11.) tagadom, hogy a kertészet (úgy is, mint a kultúra metaforája) alkalmazott botanika, mert ha az lenne, ahogy vitapartnerem állítja, akkor ugyanolyan joggal lenne tekinthető alkalmazott fiziológiának is, ami abszurd. (Hiszen akkor, mondjuk, a színdarabírás is alkalmazott fiziológia: a Hamlet megírásának szükséges feltétele volt, hogy Shakespeare csontozattal, izomzattal és vérkeringéssel rendelkezzen.) A "kultúrát" pedig ezután így határozom meg: "...a nyelven túl létező rendnek a szintén nyelven túli gondolattal való megragadása és imitálása például a nyelvben magában..., vagy a kertben, vagy egy épületben."
A Gangesz partjaiból tudós kritikusom olvasatában a következő Herz-féle szalámi lesz: "...mit jelent az, hogy az ember a nyelv, az épületek és a kertek (!) segítségével 'megragadja' a világ formális struktúráját?" - kérdi. További szalámidarabkák: "...megragadja a gondolkodástól független világ formális struktúráját..." vagy "... 'megragadja' és 'imitálja' a világot?"
Válaszom: ha azt a képtelen zagyvaságot akartam volna írni, hogy a kultúra nem más, mint a nyelv, az épületek és a kertek segítségével megragadott, gondolkodástól független világ imitálása, akkor azt írtam volna, és akkor csak tátoghatnék, ha valaki megkérdezné, hogy vajon milyen világ lehet az, amit gondolkodással nem lehet megragadni (mert attól független), kertekkel viszont igen. Én persze a nyelven túli rendnek a gondolattal való megragadásáról és imitálásáról írok, de tudós kritikusom, mint a kor engedelmes gyermeke, nem hisz a szemének.
További Herziádák. "A nyelvhasználatot a nyelvtől először... Saussure választotta el világosan", írja válaszcikkében Nádasdy. Ebből a cikkből - jegyzem meg viszontválaszomban - "Saussure-ről azért annyi kiderül, hogy ő volt az, aki világosan elválasztotta a nyelvet (langue) a nyelvhasználattól (parole)." Bárány erre a következőt vágja a fejemhez: "Saussure nem választja el egymástól a langue-ot és a parole-t". Tessék? A fennmaradt dokumentumok alapján természetesen elválasztja, de akár teszi, akár nem, én csupán jelentettem, hogy Nádasdy mit állít nagy elődjéről. Más: "Az sem igaz - dörren rám kritikusom -, hogy Saussure elvetette volna a nyelv 'organisztikus, önszabályozó természetét hangoztató tézist' ". Excuse me?! A nyelvészetre vonatkozó nézeteit összefoglaló Course de la linguistique générale-ban Saussure ismételten hangsúlyozza, hogy a nyelv társadalmi intézmény, és többször elismeréssel szól tudós kollégájáról, W. D. Whitney-ről, akit harcostársának tekint a nyelvet mint önszabályozó organizmust tételező "őrült" elméletekkel szemben folytatott küzdelemben. (Lásd Whitney Strictures on the Views of August Schleicher respecting the Nature of Language and kindred subjects c. 1863-ban írt tanulmányát, melyben egyenesen vulgárdarwinizmussal vádolja német nyelvészkollégáját.) Más: "Sem (semelyik) Wittgenstein, sem a hétköznapi nyelv filozófusai, sem a strukturalista nyelvészek nem állítják, hogy nem létezik nyelven túli valóság, vagy hogy a nyelv teremti a valóságot", toppant négy keményet felém a saját bevallása szerint eddigre már humorából kifogyott Bárány, aki pedig nyilván humorizál, a "lábamat huzigálja", ahogy az angol mondja, hiszen többször ismételt állításom szerint mondott személyek nem a nyelven túli valóság, hanem a nyelven túli, azon kívüli gondolat lehetőségét tagadják. (Bárány ismét képtelennek mutatkozik a "gondolat" szó vizuális befogadására, intellektuális feldolgozására. Ez kortünet.) Saussure-höz hasonlóan Wittgensteinnek is az a meggyőződése, hogy a gondolat elválaszthatatlanul kötődik a nyelvhez, mely viszont eredendően társadalmi jelenség, s mint ilyen, nem hagy semmiféle "belső" teret a gondolatnak. (Lásd például a Filozófiai vizsgálódások 580. megjegyzését, miszerint egy belső folyamatnak mindig külső kritériumra van szüksége.) A strukturalisták pedig természetesen nem azt állítják, hogy az emberi nyelven vagy érzékelésen túl nincs valóság, hanem inkább azt, hogy túl sok van belőle ahhoz, hogy valamilyen limitáló rendszer vagy grammatika nélkül egyáltalán összefüggő képet alkothassunk róla. Ebből viszont éppen az a tézis következik, melynek igazságát én körmömszakadtáig kétlem: az általunk a világban érzékelt rend nem a világ sajátja, hanem a mi elménk, nyelvünk szüleménye. Tudós kritikusom nyilván olyan elképzelhetetlennek tartja e tézis igazságában való kételkedést, hogy megint csak nem hisz a szemének.
Ahogy akkor sem, amikor azt mondom, hogy az elmélet mindig aluldeterminálja a valóságot. "A híres Quine-Duhem-féle aluldeterminációs tézis természetesen ennek épp a fordítottját állítja: a tények aluldeterminálják az elméleteket", utasít rendre szakmailag. A tézis valóban híres, hallottam is róla (véletlenül éppen magától Quine-tól, akinek előadását egyetemi éveim alatt volt alkalmam néhányszor hallgatni), de hát a filozófiában, pace Bárány, szabad híres tézisek ellen érvelni, sőt akár az ellenkezőjüket állítani. A Nádasdy Ádám által is osztott pragmatizmus és tudományos naturalizmus lényegét megfogalmazó tézis nagyjából azt állítja, hogy minden tudományos elmélet mellé felállíthatunk egy második, ettől eltérő elméletet, melynek támogatására a világban fellelhető tények között legalább annyi bizonyítékot találhatunk, mint az elsőére. Így persze csak az beszél, aki szerint a világban alapvetően két entitás létezik: természetes (a természetben fellelhető) dolgok, tárgyak (natural objects) és a nyelv, amelylyel ezekről a dolgokról beszélhetünk, elméleteket gyárthatunk. Ha ez igaz, ha nem léteznek a természetben fel nem lelhető, kézzel nem fogható, nyelvvel közvetlenül ki nem fejezhető, de gondolattal megragadható, etikai, esztétikai, episztemológiai standardokként szolgáló dolgok (non-natural objects), akkor az elmélet (a nyelv) persze sohasem determinálhatja alul a valóságot, hiszen akkor a "valóság" kedvünk szerint éppúgy átrendezhető egy elmélet kedvéért, mint egy elmélet a valóság kedvéért, vagyis akkor az episztemológia valóban csupán a pszichológia egy alfejezete.

Nostalgie de la boue
Cikkében Bárány egyszer csak hosszú tirádába, valóságos szalámiáriába kezd arról, hogy én szerinte mi mindent várok el a leíró nyelvésztől: többek között azt, hogy "univerzális zseni" legyen, elég hatalommal ahhoz, "hogy a nyelvhasználókat lebeszélje a világot helytelenül reprezentáló mondatok használatáról". Válaszom: míg én szüntelenül egy leképezendő rendről írok, tudós kritikusom ezt folyamatosan a világ imitálásának, reprezentálásának olvassa, mert képtelen különbséget tenni a rend és a (kézzelfogható, éppen adott) világ között. Ez is kortünet. Ami a leíró nyelvész feladatát illeti, erről egy szót sem szóltam, és az ismeretterjesztő leíró nyelvészről is csupán annyit mondhatok, hogy körülbelül az várható el tőle, amit Nádasdy Ádám e lap hasábjain rendszeresen művel, amikor élvezetes, érthető stílusban bemutat bennünket a saját ösztönösen (öntudatlanul) használt szavainknak.
Mint olvasói leveléből (Magyar Narancs, október 11.) kiderül, Radnóti Sándor is látja azt, ami Lázár és Bárány tudósokról lepereg, hogy tudniillik nekem nem a leíró nyelvészettel és Nádasdyval mint e szakág képviselőjével van bajom, hanem azzal az áltudományos szemfényvesztéssel, ami az értékmentes leíró tudomány nevében olyan kétes értékű, de legalábbis morálisan és intellektuálisan nehezen védhető szellemi portékákat akar elsózni, mint például a pragmatizmus és a relativizmus.
Nádasdy nem egy szaktudomány, hanem a felvilágosult, progresszív, intellektuális elit képviselőjeként lép a nagyközönség elé. Ez az intellektuális elit már errefelé is többé-kevésbé anyanyelvi szinten beszéli az angolszász-amerikai importból visszamaradt naturalizmust, pragmatizmust és relativizmust. Az ösztönösen használt szavainkat nekünk bemutató leíró nyelvész szívességét a filozófus legjobban azzal viszonozhatja, hogy a leíró nyelvészt, s rajta keresztül a felvilágosult intellektuális elitet összeismerteti a saját, öntudatlanul használt fogalmaival, alapfeltevéseivel.
A Nádasdy által ellenemben védelmezett leíró, tehát értékmentes tudomány tudományosságát, objektivitását annak az elsősorban Descartes nevéhez köthető eljárásnak köszönheti, amelyet Max Weber Entzauberungnak nevezett, s amelynek lényege a világnak mint talált tárgynak a megtisztítása, tárgyiasítása, naturalizálása, minden "lelki", mentális, szellemi tartalomtól, vagyis minden értéktől való megfosztása. A nyelvészet csak azóta számít tudománynak, amióta, elsősorban Saussure langue-parole distinkciójának köszönhetően, van ilyen értelemben megtisztított tárgya. Ez a megkülönbözetés távolról sem olyan világos és egyértelmű, mint Descartes test-szellem distinkciója, de az azért elég világos, hogy Saussure langue-ja - mint a nyelvészeti vizsgálódások értékmentes tárgya, leírható struktúrája, a nyelvhasználat objektív feltételeinek rendszere - a karteziánus testnek felel meg. Ha ez így van, akkor az analógiát folytatva talán nem tévedés azt állítani, hogy egy modern leíró nyelvésznek éppoly nehézséget okoz elmagyarázni, hogy mi köze van a nyelvnek az értékekhez, a kultúrához, mint Descartes-nak, hogy mi köze van a testnek a szellemhez.
A nyelvi naturalizmus hívei ezt a dilemmát úgy akarják feloldani, hogy a nyelv szellemét egyszerűen annak testére redukálják: a nyelv egyetlen valódi funkciója, értéke a kommunikáció. Az egyszerű nép beszéde, a köznyelv semmivel sem kevésbé értékes, mint a művelt beszéd. Hogyan készíti tehát fel egy naturalista tanár a diákját arra az esetre, ha úri nép közé keveredne? Hát így: "ügyelj, hogy művelt, finomkodó környezetben így és így fejezd ki magad" (Nádasdy Ádám: Megmondtam százszor, Magyar Narancs, 2007. március 8.). Nézetkülönbségeink természetét úgy is lehetne jellemezni, hogy ami Nádasdy számára a szociális érzék kifejezése, az egyszerű néppel való szolidaritás, az számomra egyszerű antiintellektualizmus és antielitizmus, egyfajta nostalgie de la boue.
A modern (demokratikus) kor intellektuális elitjének antiintellektualizmusa és antielitizmusa - s hogy ez nem az elit erejének, illetve a társadalom robusztus egészségének jele -, persze már másnak is feltűnt. Például Bibó Istvánnak, aki "súlyos válság" jelének tekintette, ha az elit, melynek feladata szerinte az, hogy "kultúrát csináljon", "elkezdi hamisan értékelni az átlagos, egyszerű, 'köz'-népben rejlő értékeket." (Elit és szociális érzék, Válogatott tanulmányok, 1986, 2. kötet, 232. o.) "Csak megzavarodott társadalmi viszonyok között igaz az, hogy a nemzet, a közösség, a társadalom értékei az 'egyszerű' nép tömegeiben rejlenek", teszi hozzá.

A népies nominalizmus üzenete
Kritikusaim nem értik, hogy miről beszélek. Vizionálok, mondja Bárány Tibor, és olvasói levelében (Magyar Narancs, október 31.) ezt ismétli meg Kálmán László is, bár az előbbi szerint "pofás kis vízió" az enyém, az utóbbi szerint viszont "pofátlanság", amit a vízióimba vakultan művelek.
Válaszom: a szellemtörténet tényeivel és általában a tényekkel szemben nem él bennem olyan mélységes tisztelet vagy babonás félelem, ami visszatarthatna attól, hogy összekössem ezeket a tényeket, hogy viszonyrendszerüket tűnődés, netán átfogó elméletek tárgyává tegyem, még akkor is, ha tudom: az elmélet (a nyelv) mindig aluldeterminálja a valóságot. Röviden, fütyülök a kor nominalizmusára. Ennek a vérré vált, ösztönös, már-már népies nominalizmusnak megható dokumentuma Kálmán László levele, mely rövidsége ellenére pontosan összefoglalja szerzője világszemléletét, miszerint semminek nincs köze semmihez. A nominalizmus filozófiai fogalmát ennél ízesebben, egyszerűbben meghatározni lehetetlen. Ezzel szemben én, hasonló népies egyszerűséggel fogalmazva, azt állítom, hogy mindennek mindenhez köze van. Nemcsak a nyelvnek a kultúrához, de például a nyelvi naturalizmusnak (relativizmusnak) az etikai naturalizmushoz (relativizmushoz), s így a nyelvromlásnak az "életformaromláshoz" is.
Erről lenne mit beszélni, de Kálmán ebben nem lehet partnerem, mert ő már a tényeknél elakad: "Nem világos, hogy Salamon pontosan kinek tulajdonítja, hogy 'a köznyelv mint olyan rendben van' ", írja. Mint első cikkemben már említettem, ezt egy, a köznyelvi filozófia (ordinary language philosophy) néven elhíresült szellemi mozgalom éceszgéberének tekintett, Ludwig Wittgenstein nevű ember mondta ezekkel a szavakkal: "But ordinary language is all right". (The Blue and Brown Books, Harper & Row, New York, 1965., 28. o. 12-13. sor). Remélem, így már világos.
A nyelvi és etikai naturalizmussal szemben én azt állítom, de legalábbis azt ajánlom megfontolásra, hogy a nyelvi és etikai tényeket illetően a nyelvhasználó, etikai dilemmáktól kísértett, nem szaktudós ember számára nem az a legfontosabb kérdés, hogy ezek a tények miként írhatók le, hanem az, hogy miként, mivé köthetők össze. Megfontolásra ajánlom továbbá azt a lehetőséget, hogy miként a nyelvi, úgy az etikai tények is csak egy természetben föl nem lelhető, "absztrakt tárgy" feltételezésével köthetők össze, s hogy a nyelv esetében ez a tárgy a "kultúra", míg az etika esetében a "jó". Azért javaslom ezt, mert úgy látom, a nyelvi és etikai naturalizmus hívei tévednek, amikor azt állítják, hogy a nyelvi és etikai tények egyszerűen a "természetes világról" szólnak, nem pedig "értékekről", ahogy az olyan nonnaturalisták gondolták, mint Platón, Kant vagy éppen Bibó.
Az absztrakt tárgyak abban különböznek a természeti tárgyaktól, hogy az érzékszervek számára nem hozzáférhetők: akkor is léteznek, ha elvileg kizárt, hogy megpillanthassuk őket. Csak vízióink lehetnek róluk. Ha egy szaktudós, specialista elvi okokból nem hajlandó átadni magát vízióknak, az azt jelenti, hogy nem kívánja a kultúra vagy az etika kérdéseit feszegetni, vagyis, szóvirágok nélkül szólva, elvi alapon nem hajlandó ember lenni. Ehelyett beéri annak a jellegzetesen modern típusnak a megtestesítésével, melynek eluralkodásától a fentebb említett Max Weber annyira tartott, s melynek egyedeit így jellemezte: "szellem vagy vízió nélküli specialisták és szív nélküli élvhajhászok".
Végezetül megfontolásra ajánlom az értékmentes tudományt ellenemben védő kritikusaimnak, hogy a nyelv és a világ nemcsak leírásnak, de gondolkodásnak is tárgya lehet. Jómagam mindenesetre fenntartom a gondolkodás jogát, és sajnálom, ha ezzel bosszúságot okoztam nekik. De még jobban sajnálom, hogy kritikájukkal nem annyira ennek a jogomnak a gyakorlására, mint inkább a szellemtörténet tényeinek átismétlésére kényszerítettek.

Salamon János

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.