Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

Komiszkenyér - Mítoszaink VI.

(Hajszál a levesben)


A görög mitológia istenei nem szerették, ha egy halandó bizalmaskodik velük. Bosszúságukat válogatottan kegyetlen megtorlások formájában fejezték ki. Például szarvassá változtatták az illetőt, hogy aztán a saját vadászkutyái falják fel, vagy tehénné, hogy egy szüntelenül csipdeső bögöly kergesse a fél világon át, vagy friss vizet és gyümölcsöt tettek elé, de úgy, hogy ezek mindig éppen egy karnyújtásra plusz egy hajszálra legyenek tőle.
Az utóbbi, Tantalosz számára kitalált tortúra különösen rafinált, de a hegyre újra és újra ugyanazt a követ felgörgető Sziszifusz sorsa még ennél is sötétebb egy mély árnyalattal. Mert itt nem annyira azon a bizonyos hajszálon, az emberi vágyak örökös frusztrációján van a hangsúly, mint inkább a véghetetlen görgetéssel, erőfeszítéssel, munkával töltött élet totális értelmetlenségén.
Sziszifusz persze megérdemelte a sorsát, mondhatnánk. Alapbeállításban kapzsi volt, álnok és csalárd, konkrétan pedig többszörös gyilkos, aki azon kívül, hogy elcsábította az unokahúgát, letaszította bátyját a trónról, és beárulta a házasságtörő Zeuszt, agyafúrt csellel egy időre még a halált magát, Thanatoszt is foglyul ejtette, mire fel az emberek halhatatlanságuk hitében elhanyagolták az istenek kultuszát.
Ám akár megérdemelte a sorsát, akár nem, mit nekünk Sziszifusz? Végtére is ez az egész történet egy távoli, fiktív világ belügye. Kultúremberek lévén természetesen elismeréssel adózunk a régi görögök fantáziájának, annak a belső logikának, amelyre a saját szórakoztatásukra és riogatásukra kitalált meséket felfűzték. "Sziszifuszi munka", mondjuk egy nehéz, hiábavalónak tűnő erőfeszítés láttán, de csak a színesebb beszéd kedvéért.
Ennél többre mi, egészséges, felvilágosult kultúremberek nem vagyunk hajlandók. Kiváltképp nem vagyunk hajlandók beleborzongani egy ilyen mese "örök pszichológiai igazságába" vagy "morális tanulságába". Mert meggyőződésünk szerint egészségünket, kollektív pszichológiai egyensúlyunkat éppen az istenek és más fiktív vagy valóságos hatalmasságok kultuszának elhanyagolásával szereztük meg.
Az istenekkel való bizalmaskodás a régiek szemében a megtestesült hübrisz volt. Eredeti jelentésében ez a szó az erő, a hatalom, a fölény pozíciójából elkövetett sértést, féktelen erőszakot jelent. Katonák viselkednek így egy elfoglalt városban, vagy gőgös zsarnokok az alattvalóikkal. Míg az olümposzi mesevilágban az istenekkel szemben érzett fölény az ember önmagáról (korlátairól) való teljes megfeledkezésének számít, addig a mi józan, demitologizált világunkban ugyanez a teljes magunkra találásunk, a felvilágosodottságunk jele. A felvilágosodottság mondhatni nem más, mint a valóság fölénye a fikcióval szemben.
Magunkra találásunk alapjául, a lehető legegyszerűbben kifejezve, az a felfedezés szolgált, hogy nincsenek örök érvényű mítoszok, minden mesének van szavatossági ideje: a görög istenek után a keresztény Isten ideje is lejárt. Nietzsche szerint az előbbiek halálra nevették magukat azon az ötleten, hogy csak egy igaz Isten létezne, az utóbbit, az egy igaz Istent viszont mi magunk tettük el láb alól.
Akárhogy is történt, a lényeg az, hogy végre egyedül vagyunk. Most már csak egymást bosszanthatjuk, csak egymás bosszújától kell tartanunk. Miért tűnik mégis úgy nekünk, hogy mi vagyunk az új Sziszifuszok, hogy egy felülről ránk mért, rafinált büntetés alanyaiként kollektíve egy újra és újra aláguruló követ görgetünk egy hegyre?
Az első sikertelen kísérletek után nyilván az eredeti Sziszifusz is reménykedett még: talán nem ügyelt, nem koncentrált eléggé, vagy nem a megfelelő technikát alkalmazta. De hát így voltunk ezzel mi is az új szabadságunk első száz évében, a dübörgő tizenkilencedik században. Az emberi ráció koncentrált erőfeszítésével, a tudomány és technika segítségével civilizációnkat majd abba a magas és stabil pozícióba emeljük, ahonnan már nem gurulhat alá.
Alágurult. Dübörögve. Egészen az új századot köszöntő nagy háború lövészárkainak mélyéig. És aztán újra, egy még nagyobb háború bombatölcséreinek aljáig. Ezeknek a meseszerű, de nagyon is valóságos eseményeknek már voltak olyan örök pszichológiai igazságai és morális tanulságai, amelyeken nem lehetett nem elborzadni, eltűnődni. Hogyan bosszanthattuk fel egymást ennyire? Hogyan voltunk képesek ilyen emberfeletti, isteni erőfeszítésre, bosszúra?
Talán úgy, hogy az új korszaknak mi lettünk az új istenei. Ami régen csak a mesékben tűnt lehetségesnek, azt mi most megvalósítjuk. A lejárt szavatosságú mítoszok képzelt isteneinek mi lettünk a hús-vér örökösei, és ebben a minőségünkben már nem fiktív, hanem valódi jelentéssel, értelemmel ruházzuk fel a világot, a létezést. Az új korszak filozófiájának nyelvén, vagyis Kanttal szólva: a világ által szolgáltatott nyersanyaghoz, az érzéki tapasztalat önmagában zagyva masszájához a mi értelmünk a priori kategóriái adnak olyan keretet, amelyen belül ez a massza összefüggő, értelmes képekké állhat össze.
De hát egy idő után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az emberi (érzéki és történelmi) tapasztalat nem áll össze semmivé. A civilizáció körüli fontoskodással, ezzel a véghetetlen kollektív görgetéssel, erőfeszítéssel, munkával, jövés-menéssel töltött élet totálisan értelmetlen, vagy a huszadik század zsargonjával élve abszurd.
Az eredeti Sziszifusszal ellentétben mi nem avval érdemeltük ki a sorsunkat, hogy kapzsik, álnokok, csalárdak és gyilkos természetűek vagyunk (bár azok vagyunk), hanem avval, hogy olyasmit követelünk a világtól, amit az nem nyújthat nekünk. Nemcsak a háborút, de a békét is, tehát a létezést magát érezzük abszurdnak azért, mert a világ, a lét nem reagál, süket arra a követelésünkre, hogy értelmes legyen.
Camus szerint (Sziszifusz mítosza, 1936) Sziszifusz az abszurd hős, aki sorsára az istenek iránti megvetésével, a halál gyűlöletével és az élet szenvedélyes szeretetével szolgált rá. Egyenes ágú lelki leszármazottaiként mintegy erkölcsi kötelességünk az öklünket rázni erre a süket világra. Ettől a létünk persze nem lesz kevésbé abszurd, de valahogy ki kell fejeznünk azt, hogy tudatában vagyunk a sorsunknak, ennyivel tartozunk a méltóságunknak, illetve mindösszesen ebből a tudatból áll az emberi méltóságunk.
A sorsunkon való reflektálás, elborzadás képességével minden bizonnyal valóban egyedül állunk az élőlények között. De még ha kedvenc háziállataink empatikus képességük révén el is tanulták volna tőlünk a sorstudatot, az végképp elképzelhetetlen, hogy büszkék legyenek erre a tudatra. Ilyesmire csak mi vagyunk képesek. Ez a mi humanicumunk.
Ha sorstudatunknak ez a büszke, dacos, ökölrázós kifejezése túl teátrálisnak, patetikusnak vagy egyszerűen csak gyerekesnek tűnik valakinek, annak még mindig ott van az irónia. Nekünk, posztmodern Sziszifuszoknak az utóbbi áll kézre. Mi nem érhetjük be azzal, hogy egy lépést hátrálva nézzünk vissza haraggal a sorsunkra; mi még egy lépést hátrálunk, és ebből a tisztes távolságból, ajkunkon sokértelmű mosollyal tekintünk vissza erre az értelmetlenséggel szembeni értelmetlen dacra.
A sors iróniája viszont az volna, ha mégis lenne értelme a sorsunknak, a létezésnek, a világnak, de viselt dolgaink, esztelenségünk okán az istenek ezt az értelmet épp olyan távolságra tartanák tőlünk, mint Tantalosztól az ételt-italt. Egy karnyújtásra plusz egy hajszálnyira.

Salamon János

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.