Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Komiszkenyér - Dilemmáink I.

(Zsiráfok alkonya)


Az 1910-es nagy párizsi árvíz idején a Szajna elöntéssel fenyegette az állatkertet is. Elrendelték hát a kiürítését, lakóinak magasabb, biztonságosabb helyre való költöztetését. A legnagyobb gondot a krokodilok megmentése jelentette, ők ugyanis ösztönösen megindultak a folyó felé.
Minden együttérzésünk a krokodiloké. Mert nekünk, moderneknek, az újkori történelem veteránjainak többgenerációs tapasztalatunk van arról, hogy milyen érzés, amikor magasabb célok és egy biztonságosabb, szebb jövő felé terelnek bennünket ösztöneink ellenében.
Tapasztalataink csak megerősítenek bennünket abban a hitünkben, hogy számunkra a legbiztonságosabb jövő az, amelynek szépségét, kívánatosságát mi magunk ítéljük meg, ki-ki a sajátjáét. Készséggel lemondunk a nagy, átfogó közös célokról. Elismerjük, hogy kollektíve nem tartunk sehová, bár él bennünk valami homályos haladásérzet, hiszen az emberi faj múltjának vannak olyan stációi, amelyekhez egyikünk sem akarna visszatérni.
Éppoly kevéssé szeretnénk például újra barlangokban lakni és nyers húst enni, mint sártengerekbe vagy porfelhőkbe vesző szekérutakon közlekedni, esetleg gyermekágyi lázban vagy diftériában meghalni. Történelmünk kétségtelenül felfogható úgy is, mint a primitív, barbár, nyomorúságos élettől való fokozatos távolodás, de ebből még nem következik az, hogy valami felé közelednénk. Annyit elmondhatunk, hogy civilizáltabbak vagyunk, mint valaha, de ugyanezt minden bizonnyal unokáink és azok unokái is megállapíthatják majd.
Már ha lesznek ilyenek. Azt gyanítjuk ugyanis, hogy a homályos haladásérzetünkhöz azért nem tartozik akár még egy hasonlóan homályos célérzet sem, mert ez a cél, haladásunk végpontja maga a semmi - konkrétan: civilizált fajunk megsemmisülése. Ez a nagy, átfogó negatív cél persze szintén az ösztöneink ellen való, pedig konkrétan senki nem is terelget felé.
Ezért azután a civilizációt (civilizálódást) inkább olyan folyamatnak kívánjuk látni, amelynek ugyan egyetlen pontjából sem akarna senki visszatérni egy korábbi stációba, viszont van valahol egy olyan pontja, amelyet majd senki sem akar meghaladni.
Ilyen önmérsékletnek azért látjuk szükségét, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy a civilizáció is csak egy nulla összegű játszma (zero-sum game): előnyöket itt is csak mások (embertársaink és a természet) kárára lehet felhalmozni. Ha minden nyereséget és veszteséget összeszámolunk, akkor éppen zéró jön ki. Tehát ott vagyunk, ahol a part szakad, vagyis annál az eredeti intuíciónknál, miszerint kollektíve nem tartunk, nem haladunk sehová, vagy ha igen, akkor a semmi felé.
Az önmérséklethez, önkontrollhoz - akárcsak a tangóhoz - két egyenlőtlen entitás szükséges: egy domináns és egy dominált, egy kontrolláló és egy kontrollált. Elképzelni is nehéz azonban egy olyan tényezőt vagy erőt, amely a civilizációt mint szüntelen fejlődési folyamatot kontrollálhatná. Ez olyan lenne, mintha az idő folyását, a történelmet magát akarná valaki feltartóztatni.
Az ember persze nemcsak civilizációval él, de kultúrával is. Ezt a két fogalmat a közbeszéd szinonimaként használja, meglehet, tévesen. Bizonyosan tévesen, mondja A nyugat alkonya (1922) című könyvében Oswald Spengler, aki autodidakta filozófusként híresen keveset adott a közbeszédre, legyen az utcai vagy éppen akadémiai.
A szerző alaptézise szerint a civilizáció semmi felé fejlődése, tehát nettó hanyatlása azért megállíthatatlan, mert a civilizáció maga a hanyatlás, a pusztulás - a kultúra pusztulása. Minden kultúra (egyiptomi, indiai, kínai, görög-római stb.) s így a nyugati is egy élő, organikus szervezet, amely - akárcsak egy kerti növény - kihajt, virágzik, majd elvirágzik és elrothad.
Egy olyan magasan fejlett civilizáció, mint a miénk, tehát legközvetlenebbül a rothadás szagáról, az inorganikus, szintetikus, halott anyag állandó terjeszkedéséről ismerszik meg. A cement, az aszfalt, a város, a megapolisz, a technikus, cinikus, szkeptikus ráció túltengéséről, vagyis a szerves földben gyökerező, sorsként megélt élet, hagyomány, a gondolat, a lélek, a filozófia, a metafizika krónikus hiányáról.
Pánikra mindazonáltal semmi ok. Minden kultúra így jár, amelyiknek lejárt az ideje. A sokáig magától értetődő, belülről építkező, endogén élet nemcsak Rousseau, Heidegger és az egzisztencialisták szemében lett egyszer csak analízis tárgya, megvizsgálandó probléma. Így voltak ezzel Konfucius, Buddha, Szókratész és az őt követő sztoikusok is.
Ez a részleteiben vitatható, egészében tenyérbemászó elmélet már keletkezése óta folyamatosan egyfajta merev, mondhatni inorganikus elutasítás tárgya. A kultúra organikus, tehát szükségszerűen hierarchikus rendszerként való spengleri felfogása különösen a múlt század közepe óta nem divat. Nem divat továbbá az élet sorsként való értelmezése sem. Meggyőződésünk, hogy barbár őseinkkel ellentétben mi már jogot formálhatunk a saját jövőnkre, nekünk már megvannak ehhez a technikai eszközeink (végtére is ettől vagyunk civilizáltak). Ilyen eszközökkel a kezünkben pedig egyáltalán nem érezzük úgy, hogy kultúránk ez idő szerint abba a porba hanyatlik, amelyből nagyjából ezer éve vétetett.
A (bevallottan) Goethe és Nietzsche által inspirált spengleri felfogás lényegéhez tartozik nemcsak egy kultúrán belüli, de a kultúrák közötti hierarchia feltételezése is. Ahogy egy organizmuson belül működő szervek sem, úgy a különböző organizmusok maguk sem állnak mindig hivatásuk, küldetésük, funkciójuk magaslatán. Még tenyérbemászóbban fogalmazva: az organikus létezés természeténél fogva a kultúrák szükségszerűen épp úgy egyenlőtlenek, mint az őket működtető emberek.
A civilizáció rohamos fejlődését, áldásainak széles körű terjedését a társadalmi különbségek kiegyenlítődése, egy formátlan, képlékeny embermassza, a tömeg megjelenése kíséri. Belső hierarchiájának ilyen radikális lebomlását egy kultúra masszív traumaként, életfunkciói közelgő leállásaként éli meg.
Halódunk tehát. Mi, nyugatiak magunkról annyit mondhatunk, hogy kultúránk Napja a magas civilizáció körülöttünk magasodó bércei mögé bukott, más kultúrákról (arabról, indiairól, kínairól) pedig annyit, hogy leginkább olyan hüllőkre hasonlítanak, amelyeket kizárólag a mi leáldozott napunk utolsó visszfényének melege hoz mozgásképes állapotba.
Az ilyen felfogással szembeni intézményes megvetés akadémiai vezérdiszciplínája a szigorúan empirikus alapokon álló leíró antropológia, melynek jeles képviselői Franz Boastól Clifford Geertzig értesítik a civilizált nagyközönséget, hogy aggodalomra semmi ok: minden kultúra jól van, egészséges és minden más kultúrával egyenlő - köszöni szépen.
Civilizált, ám ebben a tekintetben laikus nagyközönségként ezt a hírt megnyugvással vesszük tudomásul. Lakásunkat elfogulatlanságunk - nemcsak esztétikai, de morális jó ízlésünk - bizonyítékaként olykor más kultúrákból származó tárgyakkal díszítjük, miközben magunkban szintén megnyugvással konstatáljuk a bennünket ezen tárgyak származási helyétől elválasztó biztonságos földrajzi távolságot. Mert magasan civilizált lelkünk mélyén ezek a más kultúrák kísértetiesen emlékeztetnek bennünket olyan korábbi stációinkra, amelyekhez már egyikünk sem akarna visszatérni.
Ami a civilizáció, a technikai fejlődés esetleges önmegsemmisítését illeti, bizonyosan találunk erre is valamilyen technikai megoldást. Kutyaharapást szőrivel. Az ilyen derűlátásnak viszont arra a zsiráfra kellene emlékeztetnie bennünket kísértetiesen, aki abban az árvíz ostromolta párizsi állatkertben technikai fölényének magasából rezzenéstelenül tekintett alá a kétségbeesett sürgés-forgásra, majd kisvártatva tüdőgyulladásban kimúlt.

Salamon János

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.