Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


  Komiszkenyér - Beavatási szertartásaink V. - (Akhilleusz és a teknősbéka)
A homéroszi hőskor diákjainak nem osztogattak diplomát. Nem volt rá szükség. Egy Akhilleuszról ránézésre meg lehetett állapítani, hogy befejezte a tanulmányait: erős volt, szép és bátor. Pecsétes papírra persze már csak azért sem volt szüksége, mert elég garanciának számított, hogy jó családból jött (apja király volt, anyja pedig ezüstlábú nimfa). Ki gondolná, hogy egy ennyire jól szituált fiatalembernek keményen meg kellett dolgoznia a megélhetésért, méghozzá a jól megérdemelt pihenéssel töltött, békés nyugdíjaskor elérésének leghalványabb reménye nélkül?
Egy arisztokratikus kor hőse, eminens diákja sohasem lazíthat, mert rendkívüli kiváltságai a kiválóság (areté) életfogytig tartó szolgálatára kötelezik, és nem érheti meg a békés visszavonultságban töltött nyugdíjaskort, mert az ő élete csakis vad hirtelenséggel, nyilvánosan és látványosan fogyhat el. Szakértő tanúk (saját és ellenséges harcosok) előtt, bátran, ereje és szépsége teljében kell meghalnia, mert az utókor emlékezete csak így fogadja be, vagyis az örökkévalóság csak ilyen, első osztályú állapotban veszi át.
Ezzel a dicsőségmániás, arisztokratikus felfogással ellentétben a Szókratész idejében (5. század) kiteljesedő demokrácia sokkal praktikusabb erényeket ünnepelt. Az új korban szóhoz jutott, eladdig mellőzött többségnek semmi kifogása nem volt a hosszú, békés öregkor ellen. Ennek megfelelően a nyugati kultúra első profi, pénzért oktató tanárai, a szofisták csupa olyan csemegét árultak, ami a dicsőséges halál helyett inkább a kellemes életre készítette fel az ifjú kuncsaftokat.
Szókratész nem nyitott ilyen csemegekereskedést, mert a kellemes életről csupán annyi mondanivalója volt, hogy az nem azonos a jó élettel, márpedig egyedül az utóbbi méltó az emberhez, és a lelke mélyén mindenki erre is vágyik. A jó élethez viszont nem elég szofisztikáltnak lenni, vagyis nem elég az, hogy minden esetben pontos különbséget tudunk tenni a kellemes és a kellemetlen között.
A kellemesnek a kellemetlentől való megkülönböztetésében mindannyian profik vagyunk. A kellemes (hédoné) és a jó viszont első pillantásra annyira hasonlítanak egymásra, hogy az emberek többsége nem is lát köztük semmi különbséget: többségünkben szofisztikált hedonisták vagyunk.
A hedonisták természetük szerint ösztönösen kerülnek minden kellemetlenséget, így azt is, ami egy második, behatóbb pillantáshoz szükséges erőfeszítéssel jár. Ezért olyan nehéz meggyőzni a legtöbbünket arról, hogy a kellemes nem azonos a jóval. (Pedig nyilvánvaló, hogy például egy fogorvosi kezelés, bár kellemetlen, általában jót tesz nekünk, míg a zsíros ételek fogyasztása vagy a dohányzás, bár kellemes, általában rosszat.)
Hogy egy kellemes élménynek lehet leve, amit majd később kell meginnunk, az a szókratészi felfogás szerint persze nemcsak a testre, de a lélekre is vonatkozik. Az igazságtalan cselekedetekből származó nem anyagi természetű elégtétel előbb-utóbb ugyanilyen természetű tehertétellé válik. Ennek megtapasztalásához még csak nem is kell Macbethnek vagy Kádár Jánosnak lenni.
Ha a kellemes és a jó nem ugyanaz, és a lelkünk mélyén mindig az utóbbira törekszünk (ezért járunk fogorvoshoz, és ezért diétázunk), akkor a jó élet elengedhetetlen feltétele a jó és a rossz élvezetek közötti megkülönböztetés képessége. Ez nem egy ösztönös képesség; nem megérzés vagy vélemény kérdése - hiszen éppen ez vezet bennünket oly gyakran félre -, hanem tudásé.
A klienseiket egy hosszú, kellemes élet feltételeinek részleteibe beavató szofisták legkapósabb csemegéje a retorika volt. Az ifjú kuncsaftok ezzel egy olyan eszközt kaptak kézbe, melynek segítségével gyakorlatilag bármely kellemesen hangzó dologról elhitethették, hogy az jó is. A baj csak az, hogy ha a kellemes és a jó mégsem azonos, akkor nemcsak egy kellemes élmény, de egy hosszú és kellemes élet is lehet rossz. És akkor mit ér a retorika?
Korábban azt állítottam (lásd: Frontális találkozások, Magyar Narancs, 2008. november 6.), hogy a felnőttségbe való beavatás lényegében a természettel, illetve a saját természetünkkel való szertartásos, frontális találkozás, s mint ilyen, szükségszerűen kellemetlen, fájdalmas. A szofisták nagy népszerűségüket főként annak köszönhették, hogy feltalálták és intézményesítették a fájdalommentes beavatási szertartást.
A diákok a pénzükért azt kaptak, amire saját belátásuk szerint igényük volt, amit kértek. Érthető módon - igaz hedonistákhoz illően - nem kértek a fizikai és szellemi képességeik határainak feltérképezését szolgáló kínos erőpróbákból. Viszont szívesen tanultak retorikát (mentek kommunikáció szakra), mert ennek segítségével megteremthették általában a tudás és különösen a jóról való tudás látszatát.
Szókratész nyomán Platónnak mindezzel szemben az volt a legfőbb kifogása, hogy a jóról való tudás látszata csak a jó élet látszatához elég. Kétségtelen, hogy a retorika a mások véleménye fölötti hatalom megszerzésének leghatásosabb eszköze, s hogy a közvélemény szerint a jó élet legfőbb záloga a hatalom, hiszen birtokában az ember megvédheti magát minden igazságtalansággal szemben.
Csakhogy Platón szerint az ilyen hatalom nem sokat ér. Mert nem az a legfontosabb kérdés, hogy miként védheti meg magát az ember a mások igazságtalanságaival szemben. Ez egy technikai feladat, melynek megoldása csak a kellemes élethez elég. A jó élethez azonban egy ennél sokkal fogasabb, morális kérdésre kell válaszolnia: miként védje meg magát attól, hogy igazságtalanságot kövessen el másokkal szemben?
A felnőtté avatási szertartás (oktatás) csak akkor tekinthető sikeresnek, ha a beavatott válaszolni tud erre a morális kérdésre, amihez viszont az kell, hogy különbséget tudjon tenni a kellemes és a jó között. Az utóbbi képesség - minthogy nem ösztönös - csak tanulás útján szerezhető be. Ez a platóni reform (a nyugati civilizáció első oktatási reformja) tehát egy "tudásközpontú" beavatási szertartást ajánl, a szofista "közvélemény-központú" helyett. Az új felfogás szerint a jó élet nem hatalom, hanem kultúra kérdése.
Akhilleusz kultúrember volt. De ő a testéről lerívó erények szolgálatában lett azzá, ezért muszáj volt fiatalon, messze a nyugdíjaskor előtt meghalnia a dicsőséghez. A még nagyobb dicsőséggel meghalt Szókratésznek nem kellett sietnie. Az utókor öregen és csúnyán is átvette, mert ő a platóni ideális oktatás testet öltött eszményeként magában hordta az akhilleuszi erényeket. Így hagyta le a teknősbéka a fürgelábú Akhilleuszt. (Folyt. köv.)

Salamon János

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.