Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Komiszkenyér

Tévelygéseink II. (A lélek esztelen dühe)


Meglepő dolgokra képes az ember tudatlanságában. Például bátor cselekedetekre. Legyen bár természeténél fogva gyáva, szorongás nélkül vág bele kockázatos vállalkozásokba, ha mit sem sejt a veszélyről. De nem kevésbé meglepő dolgok telnek ki tőle akkor is, amikor megfelelő tudás birtokában lép akcióba. Ilyenkor például képes e tudás, vagyis a legjobb belátása, helyes döntése ellenére cselekedni.
Mint korábban említettem (lásd: Akrázia, Magyar Narancs, 2009. január 15.), a görögök akráziának, erőtlenségnek nevezték azt a különös állapotot, melyben nemcsak hirtelen felindulásból, de alapos megfontolás után is képesek vagyunk legjobb belátásunk ellenére tenni. Tudjuk például, hogy rossz szokásaink hova vezetnek, és mégis hagyjuk magunkat vezettetni - a rossz felé.
Az ember épp elég nyűgnek találja - sokszor -, ha a mások akaratának kell engedelmeskednie, de mi ez ahhoz a teherhez képest, amit akkor kell nyögnie, amikor a saját szabad akaratának viszont nem engedelmeskedik? Itt elsősorban intellektuális teherről van szó, a megmagyarázhatatlannak az értelemre nehezedő súlyáról. Ha tudom, mi a jó, és nincs kézzelfogható, látható akadálya annak, hogy megtegyem, miért nem teszem?
Az ilyenfajta erőtlenség, akaratgyengeség kérdésében már a görögök óta értetlenül állunk önmagunk előtt. Sőt egyre értetlenebbül. A kezdetek kezdetéhez képest nehezebb helyzetben vagyunk, mert számunkra az archaikus kor válasza már elfogadhatatlan. A mi felvilágosultságunk nem engedi, hogy józanon, nyitott szemmel elkövetett őrültségeinkért isteneket vagy más külső, láthatatlan erőket okoljunk.
Ha csakugyan valamilyen külső erő (isteni beavatkozás, vis maior) hatására cselekednék jobb belátásom ellenére ostobán, akkor magyarázatnak nyilván megtenné az is, hogy valami felfoghatatlan történik velem. Ha azonban függetlenségem és racionalitásom (vagyis a kanti értelemben vett felnőttségem) büszke tudatában önvizsgálatot rendelek el ebben az ügyben, akkor nyilván abból indulok ki, hogy nem velem, hanem bennem, régiesebben a lelkemben történik valami.
Egy racionális, felnőtt ember szájából még elfogadhatónak hangzik az a kijelentés, hogy "valami felfoghatatlan történik velem", de az már egyáltalán nem, hogy "valami felfoghatatlan történik bennem". Ha a történés benne, a lelkében megy végbe, akkor lehetetlen, hogy erről ne tudjon számot adni - belső, privát vis maior nem létezik.
A belső történések logikai feltétele a lélek megosztottsága. Szereplők nélkül nincs történet, nincs dráma. Platón szerint privát drámáink szereposztása a következő: a léleknek van egy agytájéki racionális, egy szívtájéki indulati és egy has-, alhastájéki zsigeri része. Az akratikus, akaratgyenge ember esetében olyan drámáról vagy polgárháborúról van szó, melynek tragikus hőse vagy áldozata a tiszta ész, a lélek racionális eleme.
Szívtájéki indulataink természetüknél fogva az eszünk segédcsapataiként szállnak szembe zsigeri, övön aluli vágyainkkal. Dühösnek lenni önmagunkra tehát annyi, mint haraggal tekinteni az eszünk által érdemtelennek ítélt vágyainkra. Egy tömegszerencsétlenség szemtanúiként az eszünkre hallgató szívünkre hallgatva nem akarjuk megbámulni a kiterített holttesteket. De gyakran előfordul, hogy az akaratunk gyengének bizonyul a vágyunkkal szemben. Így járt Platón történetében Leontius is, aki egy kivégzettek tetemeivel borított vesztőhely mellett elhaladva a kezével először eltakarta az arcát, majd mégis elrántotta onnan, és szavait erőnek erejével tágra nyitott szemeihez intézve így fakadt ki: "Íme, hitványak, töltekezzetek el e szépséges látvánnyal!"
Az akrázia rejtélyét mindez persze nem oldja meg. Ha eddig az tűnt megfejthetetlennek, hogy miként cselekedhetünk jobb belátásunk ellenére, most az, miként töltekezhetünk el látvánnyal, étellel vagy más kéjekkel úgy, hogy nemcsak a töltekezés előtt és után, de közben is dühösek vagyunk önmagunkra. Hogyan helytelenkedhetünk úgy, hogy közben helytelenítjük, amit teszünk?
Tudatos helytelenkedéseink, tévelygéseink, vívódásaink, belső konfliktusaink magyarázatára Platón után kétezer-ötszáz évvel Freud sem tudott jobbat ajánlani a három részre tagolt lélek ötleténél. A két modell közötti különbség azonban ég és föld: míg az eredeti modell racionális eleme egy értelmes, értelmezhető kozmosz klasszikus egére tekintve szerzi tekintélyét, addig a szuperego ugyanezt az ember sötét, földszagú, ösztönös agresszivitása fölött érzett bűntudatából származtatja. Míg a klasszikus ész a kozmosz magasabb rendjét képviseli esendő vágyainkkal szemben, a modern szuperego az utóbbiak visszaszorításával, elfojtásával törekszik létrehozni egy, az emberi horizontnál semmivel sem magasabb, viszonylagos (társadalmi) rendet.
A klasszikus, szókratészi-platóni felfogás úgy tartja, hogy az ember a lelke mélyén mindig a kozmikus rendhez való igazodásra, a ra vágyik, a modern freudi viszont úgy, hogy mindig a definíció szerint (a civilizáció szabályai szerint) tiltottra. A magunkfajta incesztuózus állatok számára a jó élet fundamentuma nem a ráció, hanem a racionalizálás, vagyis az a retorikai képesség, melynek segítségével minden tévelygésünk közben meg tudjuk győzni magunkat arról, hogy nincs okunk dühösnek lenni önmagunkra.
Ha abból a klasszikus feltételezésből indulunk ki, hogy az ember racionális állat, akkor nem csoda, hogy magunkra dühösen és értetlenül állunk az akaratgyengeségünk előtt. Mert úgy véljük, érthetetlen viselkedésünkkel elszalasztjuk azt a jó életet vagy boldogságot, mely biztosan a miénk lehetne, ha jobb belátásunk, alapos megfontolással hozott döntéseink szerint, és nem ellenére cselekednénk.
Ha viszont Freuddal együtt abból a feltevésből indulunk ki, miszerint az ember lényegét tekintve tévelygő, irracionális állat, akkor világos, hogy egy ilyen lény számára a racionális önkontroll, a jobb belátás és az alapos megfontolás nem vezethet a boldogsághoz - csak a civilizációhoz.
A civilizált viselkedést a szuperego által felbiztatott ego harcolja ki a boldogságához foggal-körömmel, ösztönösen ragaszkodó ösztönénnel, az iddel szemben. Ez a felettes én által szponzorált egotrip azonban nagyon sokba kerül az embernek: a benne lakozó és ily módon karámba terelt irracionális állat megszelídített ösztöneinek óvatos kiélése valójában a boldogság örök elodázását jelenti. Cserébe viszonylagos rendet, biztonságot és kényelmet kap. A civilizáció az, ahol kényelmesen elhelyezkedhet, és átadhatja magát a boldogtalanságnak.
Az akaratgyenge embernek sok alkalma és oka van arra, hogy dühös legyen. A modern, freudi modellben azonban ezt jellemzően nem az ésszel szövetséges szív érzi az engedetlen ösztönökkel szemben, hanem éppen fordítva. A civilizált, megszelídített ember a lelke ösztönös, esztelen, tudattalan mélyén örök megbánást érez amiatt, hogy ilyen jól, ilyen racionálisan viselkedik, hogy merő akaratgyengeségből lemond jogos jussáról: az elemi, irracionális boldogságról.(Folyt. köv.)

Salamon János

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.