Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Komiszkenyér -  Beavatási szertartásaink III. - (Az ártatlanság eksztázisa)


A régi szép klasszikus időkben az ember meglehetősen jó véleménnyel volt önmagáról. Arisztotelésztől Ciceróig sokféle elképzelés élt arról, hogy milyennek is születünk, de hogy eleve bűnösnek, az nem fordult meg az antik fejekben. Ennek az önmagunkról alkotott viszonylag derűs képnek a népszerűsége nagyjából a Római Birodalommal együtt hanyatlott. Ezután, Szent Ágostontól (5. század) kisebb megszakítással (reneszánsz) egészen az amerikai puritánokig (17. század) mértékadó körökben az a nézet uralkodott, hogy valamennyien a totális züllöttség és romlottság állapotában látjuk meg a napvilágot.
Ezer év rossz lelkiismeret után nem kis megkönnyebbülést jelentett az az új elképzelés, miszerint valamennyien üres fejjel, tiszta lappal, vagyis semmilyennek születünk (Locke: Értekezés az emberi értelemről, 1690). Ez a megkönnyebbülés valóságos eksztázisba csapott át, amikor, ahogy ezt korábban említettem (lásd: Émile a dzsungelben, Magyar Narancs, 2008. október 2.) Rousseau egyenesen azzal állt elő, hogy eredeti, gyermeki állapotunkban jók, szabadok és boldogok vagyunk - mint a teremtőnk maga.
Egy ilyen természetes, boldog állapoton a nevelésnek, oktatásnak nevezett mesterséges beavatkozás minden formája csak ronthat. Hadd csináljon hát a gyermek, amit akar, mondja Rousseau az Émile-ben, és az általa inspirált modern oktatási reform teoretikusai meg sem várva, hogy mondatát befejezze, kiadják a jelszót: előre a gyermekközpontú oktatásért! Pedig a teljes mondat, a nagy hatású pedagógiai regény végső tanulsága így hangzik: hadd csináljon a gyermek, amit akar, de ügyeljünk rá, hogy mindig azt akarja, amit mi, a nevelői akarunk.
Igen. Jól hallottuk. Rousseau szerint az ideális oktatás elképzelhetetlen a gyerek akaratának szisztematikus manipulációja nélkül. Csakhogy a manipuláció célja itt egyáltalán nem a felnőtt önkényuralmának megszilárdítása, hanem éppenséggel a gyerek (a természetes ember par excellence) féltő oltalmazása az egymás akaratát manipuláló, egymás fondorlataiba, hiúságaiba, véleményeibe gabalyodott felnőttek gyülekezetétől. A társadalomtól.
A társadalom egy olyan, szomorú képződmény, amellyel szemben csakis a természetközpontú oktatás védheti meg a gyereket. Egy ideig. Legalább addig, amíg eredendően jó indulatai és ösztönei eléggé megszilárdulhatnak ahhoz, hogy felvértezzék, lelkileg felkészítsék az elkerülhetetlen találkozásra.
Ha nem kívánunk a gyerekünkből egy örökkön elégedetlen, az akaratunk fölötti hatalomra pályázó, szeszélyes zsarnokot nevelni, akkor rendezzük el úgy a környezetét, hogy az a benyomása támadjon, mintha a világban csak természetes akadályok léteznének. Mert a természet hajlíthatatlansága, kérlelhetetlensége még egyetlen gyereket sem tett szeszélyessé, a hajlítható akaratú, kérlelhető nevelők viszont annál többet.
Ez persze nem azt jelenti, hogy már kiskorában oda kell dobnunk az elemeknek. Nem tanácsos például magas helyen, tűz közelében vagy éles szerszámok társaságában hagyni felügyelet nélkül. De ha mondjuk ragaszkodik a télvíz idején fedetlen fővel vagy hideg kőpadlókon mezítláb való járkáláshoz, ne kezdjünk papolni, moralizálni, mert ebből csak annyit fog érteni, hogy már megint az akaratunkat igyekszünk rákényszeríteni. Ehelyett tüntetőleg és szó nélkül húzzunk fejünkre szőrmesapkát vagy lábunkra bélelt papucsot, őt pedig hagyjuk magára a téli széllel és a kőpadlóval. Beszélje meg velük.
Általában adjunk több valódi szabadságot a gyereknek és kevesebb hatalmat, hogy többet tehessen önmagáért, és kevesebbet követeljen másoktól. Valódi szabadságot nem egyszerűen az élvezhet, aki mindent megtehet, amire vágyik, hanem az, aki csak arra vágyik, amit maga megtehet. Tekintsünk gyanakvással minden olyan vágyálomra, amelyet az álmodó maga nem valósíthat meg. Minthogy az ember csak akkor mondható erősnek, ha az ereje meghaladja a szükségleteit, egy gyerek erejét legegyszerűbben úgy növelhetjük, hogy segítünk neki megszabadulni vélt szükségleteitől.
Hogyan? - vonjuk fel a szemöldökünket mi, modernek. Hát nem abban áll a felvilágosult ember szabadsága, ereje, hogy a vélt, képzelt szükségleteit és vágyait is kielégítheti? Rousseau szerint boldogtalanságra neveljük a gyerekeinket, ha ahelyett, hogy korlátoznánk a képzeletüket, még fel is piszkáljuk, és szabad teret adunk neki a "gyermekközpontú" oktatás nevében. Mert a permanens csalódottság forrása a véges, mozdíthatatlan természeti valóság és a végtelen, szárnyaló képzelet közötti feszültség. Minthogy az előbbi nem tágítható, szűkítsük az utóbbit - javasolja.
De hát mi többek között éppen attól vagyunk modernek, és meggyőződésünk szerint attól van jobb dolgunk, mint a régieknek, hogy nem kell szűkítenünk a képzeletünket, mert rájöttünk, hogy a valóság tágítható. Túlságosan elavultnak, tudománytalannak tűnik nekünk a "Minden hatalmat a természetnek!" rousseau-i jelszava. Az új, felvilágosodott kornak új jelszó kell: "Minden hatalmat az embernek!"
Rousseau kísérleti alanyának, Émile-nek három fázisban kell felkészülnie lelkileg a társadalommal való megrázó találkozásra. Először azzal kell megismerkednie, ami szükségszerű (ami természet szerint van, ami adott, amihez tartania kell magát, ha jó ez neki, ha nem), másodszor azzal, ami hasznos (ami neki jó), és végül azzal, ami nemes (ami természet szerint, önmagában jó). Egyedül ez a természet szerinti felkészítés védheti meg attól, hogy kispolgár legyen belőle, vagyis olyan felnőtt, aki rendszeresen azt teszi, ami nem neki vagy önmagában jó, hanem mások szerint az.
Ezzel a természetközpontú tanmenettel azonban mi, felvilágosodottak nem sokat kezdhetünk, hiszen már egy jó ideje (Kant óta) abból indulunk ki, hogy nem nekünk kell a természeti valósághoz tartani magunkat, hanem éppen fordítva. A mi emberközpontú tanmenetünk egyetlen fázisból áll: iskolánkban Émile-nek mindig csak azt tanítanánk, ami hasznos. Végtére is az ember csak úgy boldogulhat, ha a maga hasznára formálja a környezetét. Ezt teszi az őt környező felnőttek akaratát hajlítgató gyerek is. Hadd tegye! Hadd készüljön így arra az időre, amikor majd teljes jogú tagja lesz az egymást és a természetet manipuláló felnőttek gyülekezetének - a társadalomnak!
A középkori bűntudattól az eredendő ártatlanságát ünneplő modern öntudat eksztázisáig az Émile szerzőjének segítségével jutottunk el. A mai permanens oktatási reform lényegében az ő programjának ezerféle módosítási kísérlete, amire nem azért van szükség, mert ez a program nem elég modern vagy demokratikus, hanem azért, mert nem elég felvilágosodott. A természet szép dolog, és szép az a gondolat is, hogy a színe előtt mindannyian egyformán ártatlanok vagyunk, de... (Folyt. köv.)

Salamon János

 

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.